DROG, HÁBORÚ ÉS BÉKE
(Forrás: Budapesi Könyvszemle, 8. évfolyam 4. szám, 1996. Tél)
(Fifth International Semmelweis Symposium on the Problems of Drug-Abuse,
September 26-27, 1996.)
Az Orvostovábbképző Szemle 1994 nyarán azzal a kéréssel fordult
olvasóihoz, hogy mint szakemberek nyilvánítsanak véleményt az országban
folyó vitával kapcsolatban: egyetértenének-e azzal, hogy Magyarországon
törvényesen is hozzáférhetővé váljon a marihuána. A lap 1995. januári száma
közölte az olvasói válaszokat.
Az Orvostovábbképző Szemle nem originális közleményeket hozó élvonalbeli
tudományos lap, hanem a mindennapos orvosi gyakorlat szempontjából fontos
kérdésekről közöl rövid áttekintő tanulmányokat. Mint ilyen, az egyik
legolvasottabb és legnépszerűbb - ha nem a legolvasottabb és legnépszerűbb -
magyarországi orvosi folyóirat.
A lap szerkesztői válogatást közöltek a beérkezett, jellemzőnek tartott
olvasói levelekből: a körkérdésre válaszoló orvosok túlnyomó többsége
egyértelműen elutasította és csupán egyetlen hozzászóló helyeselte a
marihuána legalizálását. Függetlenül attól azonban, hogy a levélíró orvosok
hogyan foglaltak állást, meghökkentő volt a közölt válaszok színvonala. A
hozzászólások teljes egészében nélkülözték egy orvosi, szakmai lap esetében
egyébként természetes árnyalt, diszkusszív és mérlegelő problémafelvetést, a
kérdés tudományos irodalmára való hivatkozásokat, adatok elemző értékelését,
vagy a probléma különböző megoldási lehetőségeinek előnyeit és kockázatait
tárgyaló összevetéseket. A válaszok a drogkérdés orvosi-tudományos
irodalmában való nagyfokú járatlanságot, az informáltság súlyos hiányát
tükrözték. Mindazonáltal a hozzászólók többsége, sokszor csupán szakmai és
morális előítéletekre támaszkodva, kétely nélkül nyilvánított véleményt.
A helyzet visszásságát mutatta, hogy a lap szerkesztői vélhetően
megfelelő színvonalú hozzászólások híján olyan véleményeket is közöltek,
melyek hangütése merőben idegen egy orvosi szakmai lapban, és sokkal inkább
a populista sajtó gondolkodási mintáira emlékeztet: "...a kábítószerrel
összefüggő betegségek, balesetek gyógyszerkezelése ne legyen térítésmentes.
Miért a becsületes társadalom fizesse a narkósok kezelését? Senki sem
kötelezi őket a narkózásra", vagy a marihuána legalizálása
"természetellenes, erkölcsromboló, embertelen, gazdaságromboló, felesleges,
nemzetpusztító. A kérdés felvetése maga is a jelen beteg, öngyilkoló
civilizációk zavarodottságának intellektuális szellemi váladéka."
A marihuána legalizálásáról szóló kiterjedt vita éles fénybe állította a
magyarországi drogkérdés számos problémáját. Nyilvánvalóvá vált, hogy
miközben az az általános érzület, hogy az alkohol- és a drogkérdés
országunkban egyre súlyosabbá válik, orvosaink képzettsége ezen a területen
igen hiányos, és sokan közülük a megalapozott és átgondolt szakmai véleményt
előítéleteik és indulataik megfogalmazásával tévesztik össze. Kiderült, hogy
az egyetemi orvosképzésben ez a terület egészen mostanáig nem vagy csak
minimális mértékben kapott teret, hogy a posztgraduális képzés is súlyos
szervezeti problémákkal küzd, csakúgy, mint a drogbetegek ellátásával
foglalkozó maroknyi speciális intézmény. Különösen aggasztó, hogy kitűnt, a
drogfogyasztás problémáival foglalkozó szakembereink száma a néhánynál is
kevesebb.
Másrészt világossá vált, hogy az országnak nincs kialakított és átgondolt
drogpolitikája. Ezt a helyzetet akár ígéretesnek is tekinthetnénk, abban
bízva, hogy a drogpolitika hamarosan kialakítandó stratégiai elvei a
probléma kezeléséhez hosszú távra kedvező viszonyokat teremthetnek. Az ezzel
kapcsolatos érdemi munka azonban csak nem akar megindulni, és ahelyett, hogy
más országok sikereiből és kudarcaiból tanulva autonóm és racionális elvek
születnének, különböző munka- és határozatképtelen bizottságok lázas
tétlenkedése mellett az ország drogpolitikája egyre inkább a legkönnyebb
ellenállás irányába, a prohibicionista elvek átgondolatlan másolása felé
csúszik.
A Nemzetközi Semmelweis Symposiumot évente rendezik meg a budapesti
orvosegyetemen, témája mindig más, a tudományos érdeklődés előterében álló,
aktuális és fontos kérdés. Az egyetem tudományos bizottsága úgy döntött,
hogy ebben az évben a szimpózium tárgya a kábítószerhasználat problémája
legyen. A szimpóziumhoz közvetlenül csatlakozott a Goethe Intézet egynapos
rendezvénye, mely a kérdés társadalmi vonatkozásait vizsgálta.
Mivel a kábítószer-abúzussal kapcsolatos problémák jelentősége sok
szempontból túlnő egy tudományos részkérdés jelentőségén, és mivel e
területen a magyar orvosok informáltsága az optimálistól távol áll, a
szimpózium tudományos koordinátoraként tudatosan igyekeztem a rendezvényt
olyanná formálni, hogy a problémának inkább szélesebb spektrumával
foglalkozzon. A kérdéskör több különböző aspektusának tárgyalását ebben a
helyzetben fontosabbnak éreztem, mint bármely részterület kiemelt
diszkusszióját.
A három nap alatt huszonkilenc előadás hangzott el, többségük a
kábítószerhasználat biológiai, farmakológiai, klinikai és terápiás kérdéseit
tárgyalta, de néhány előadás a probléma szociális és politikai aspektusaival
foglalkozott. Szó esett a marihuánáról, az ópiátokról, a
pszichostimulánsokról, a benzodiazepinekről és az alkoholról egyaránt.
Az előadások többségét kiváló külföldi szakértők, világszerte ismert
tudósok tartották. Közülük nyolcan az Egyesült Államokból, a többiek
Angliából, Hollandiából, Franciaországból, Svájcból, Izraelből,
Olaszországból, Japánból, Németországból vagy Ausztriából érkeztek.
Tudományos koordinátorként olyan tudósok meghívását is szorgalmaztam,
akik a drogprobléma kezelésének más rendszerét javasolják, mint ami
országunkban jól ismert. Nem tartottam elfogadhatónak az olyan - főként nem
egyetemi, hanem adminisztratív körökből jövő - álláspontot, hogy "helytelen"
véleményt képviselő tudósokat nem szabadna meghívnunk, mert ha meghívjuk
őket, a "helyes" véleményt képviselők nem fognak eljönni. Ezt az önmagában
is abszurd vélekedést a valóság nem igazolta: a szimpózium szervezői által
felkért összes tudós elfogadta a meghívást.
A megnyitón a belügyminiszter és a mentálhigiénés kormánybiztos egyaaránt
úgy fogalmazott, hogy az ország drogpolitikájának formálásában a
konferencián elhangzottakat hasznosítani kívánják. Ebből a szempontból több
előadás is igen figyelemre méltó volt.
Ethan Nadelmann, a drogpolitikai kérdések egyik legismertebb elemzője és
kutatója a tiltó módszerek alternatívájáról, a drogok kontrolljának, az
ártalmak csökkentésének ún. harm-reduction elveiről beszélt. Ethan Nadelmann
a New York-i Open Society Institute-hoz tartozó Lindesmith Center
igazgatója. Az intézetet Alfred Lindesmithről nevezték el, ő volt az első
amerikai tudós, aki a konvencionális drogpolitika kritikai elemzésére
vállalkozott.
A tiltó drogpolitika a kábítószerekkel kapcsolatos problémákat a
társadalom betegségtüneteinek tekinti, és radikális, "sebészi" módszerekkel
akarja gyógyítani. Célja, hogy a drogok előállításának, birtoklásának
szigorú törvényi tiltásával, rendőrségi módszerekkel csökkentse a drogok
forgalmát, nehezítse a kábítószerekhez való hozzájutást, azaz a büntetőjog
eszköztárát felhasználva oldja meg, de legalábbis mérsékelje a drogokkal
kapcsolatos problémákat, szüntesse meg, de legalábbis csökkentse a
drogfogyasztást. Ebben a gondolati körben a drogok mint a társadalmat
veszélyeztető ellenség jelennek meg, tehát hadat kell viselni ellenük. Ez a
háború, a "War on Drugs" évtizedek óta hol csendesebben, hol hevesebben
folyik az Egyesült Államokban.
A harm-reduction elvét vallók másként közelítik meg a problémát:
természetes társadalmi jelenségnek tekintik a pszichoaktív anyagok, a drogok
használatát. Olyan jelenségnek, amely súlyos problémákat okozhat ugyan, de
ezeket a drogok okozta ártalmak csökkentésével, és nem elsősorban a tiltás
és az üldözés módszereivel kell mérsékelni.
Mindig minden kultúrában használtak és minden mai társadalomban is
használnak erős pszichoaktív szereket. Nadelmann úgy látja, hogy vannak
olyan drogok, melyek jól integrálódnak a helyi kultúrába, vannak olyanok,
melyeket medicinális csatornákon át sikeresen szabályoznak, és vannak,
amelyeket démonizálnak és tiltanak.
Nadelmann szerint a XX. században az Egyesült Államok kormányának
erőteljes támogatásával a drogtilalom globális rezsimje jött létre. A tiltás
politikája azonban nem tudta elérni célját, hiszen sok országban a drogok
forgalma nagyobb, a velük kapcsolatos problémák pedig súlyosabbak, mint
valaha is voltak. Meg kell érteni és el kell fogadni, hogy a drogokat nem
lehet kiküszöbölni az emberi társadalmakból, és olyan megoldásokat kell
keresni, melyek egyaránt mérséklik a drogfogyasztásból és a drogok
tilalmából származó veszélyeket.
Nadelmann szerint a prohibíciós politika sikerének esélyei eleve
korlátozottak. A termőterület, amely az Egyesült Államok egész piacának
drogellátáshoz szükséges, viszonylag kicsi. A határokat az eddigieknél
jobban ellenőrizni szinte lehetetlen, így a drogszállítmányok csak igen kis
hányadának felderítésére van mód. Az érdekeltségek a drogüzletben pedig
óriásiak, hiszen adott súlyú kokain és heroin többet ér, mint ugyanakkora
súlyú arany. A tilalom politikájának irányítói 1995-re drogmentes Amerikát
ígértek. E politika azonban nemcsak hogy nem tudja elérni célját, nemcsak
hogy költségei milliárddolláros nagyságrendűek évente, de számos olyan
következménnyel is jár, amelyek több kárt okoznak, mint a drogok önmagukban.
Az állam által elköltött milliárdoknál vélhetően még nagyobb az illegális
drogüzletből származó haszon: évente 10-50 milliárd dollárra becsülik. Nem
kétséges, hogy a drogkereskedelemmel kapcsolatos bűnözés az összes bűnesetek
számottevő hányadát teszi ki, míg az, hogy az illegális drogok önmagukban
agresszív viselkedést váltanának ki, nem igazolható. A tiltott drogok magas
ára miatt lopásra, betörésre és erőszakra, rablásra, útonállásra,
prostitúcióra kényszerülhetnek a szerek használói, jórészt a legszegényebbek
és legelesettebbek. De azok a polgárok is, akik akár csak alkalmi fogyasztói
valamely drognak, bűnelkövetőkké és megbélyegzetté válnak; a tilalmi
politika az Egyesült Államokban polgárok millióinak viselkedését
kriminalizálja: az évente egymillió drogokkal kapcsolatos letartóztatás
negyede a marihuána puszta birtoklása miatt történik. Mindezekkel
összefüggésben és következményeként a rendőrségi akciók hajlamosak
korlátaikat veszteni, és súlyosan sérül a polgárok személyes szabadságjoga,
a demokrácia fontos és alapvető értéke.
A drogkérdés kriminalizálásának Nadelmann szerint súlyos medicinális
kockázatai is vannak. A relatíve veszélytelen, de nagy tömegű és ezért
jobban ellenőrizhető marihuána helyett a drogok piacán jelentősebb helyet
kapnak a veszélyesebb, de könnyebben elrejthető szerek. Ezen a piacon
nincsen minőségkontroll: a drogok fogyasztásával kapcsolatos medicinális
problémák nagy része a forgalmazott szerek szennyezettségével, a dózis
bizonytalanságával kapcsolatos. Így a drogfüggő emberek élete forrásaik
megbízhatóságán múlik. Ezért kétséges siker egy drogkereskedő lebukása:
vásárlóinak egy része forrás híján orvosi segítséget keres majd, mások
azonban új helyen vásárolnak, és a szer alkalmatlansága életükbe kerülhet. A
legtöbb országban nehezítik a fecskendőhöz és tűhöz való hozzájutást is, ami
az intravénás kábítószerhasználók között az AIDS gyors terjedéséhez
vezetett.
Mindezeken túl jelentős probléma Nadelmann szerint az is, hogy a
drogkérdés kriminalizálása súlyosan akadályozza a drogbetegek orvosi
kezeléshez jutását és érdekvédelmét, mivel félnek segítséget kérni, tartanak
- sokszor okkal - az esetleges rendőri, jogi következményektől. Nadelmann
rámutatott arra is, hogy a prohibíció politikája magával hozza az egész
kérdéskör hisztérikus, szenzációhajhász megjelenítését a médiában, ami
nehezíti a problémák józan megbeszélését és mérlegelését, másrészt azt a
hamis illúziót kelti, mintha csak az illegális drogok fogyasztása volna
kockázatos, a legális drogoké viszont jórészt ártalmatlan.
A harm-reduction politika elsősorban a drogfogyasztók védelmét jelenti.
Ezt szolgálhatják a betegek részére anonimitást biztosító centrumok, ahol
tiszta tűt és biztonságos, állapotuknak megfelelő drogot kaphatnak. A
methadonprogramok esetében is erről van szó: a methadon a morfin szájon át
szedhető szintetikus analógja, de annál hosszabb hatástartalmú és
biztonságosabb drog. De elképzelhető, ahogyan Németországban, Svájcban
gyakorlat is, hogy jól képzett általános orvosok írjanak fel drogokat a
rászoruló betegeknek. Stephan Quensell, a brémai egyetem
kriminológiaprofesszora szerint a harm-reduction azt is jelenti, hogy
elfogadva azt a tényt, hogy a drogok használata a kultúra része, az
embereket tanítani és informálni kell a drogok veszélyeiről, de a
kockázatcsökkentő, kulturált használat lehetőségeiről is. Azaz a drogok
használatát a kriminalitás alvilágából a kultúra világába kell emelni. A
drogháborút váltsa fel béke, ez hatékonyabb és humánusabb esélyt teremt a
drogokkal kapcsolatos problémák és konfliktusok kezelésére.
Nadelmann és Quensell szerint a harm-reduction nemcsak a drogfogyasztók,
hanem a társadalom védelmét is jelenti. Megfelelő, fokozatos lépéseket téve
a drogfogyasztás dekriminalizálásának irányába, a tilalom politikájának
számos káros következménye felszámolódik: a drogokkal kapcsolatos bűnözés és
egészségkárosodás mértéke drasztikusan csökkenne. A harm-reduction
természetesen nem jelenti a drogok használatának támogatását: a prohibícióra
fordított hatalmas összegeket a megelőzésre, illetve a drogbetegek
kezelésére lehetne költeni. A drogok forgalmának ésszerű korlátozása, amely
megszorítások - a reklám tilalma, az ellenreklám támogatása, a forgalmazás
helyének és idejének korlátozása, a kiszolgálható mennyiség megszabása,
életkorhoz kötöttség, nyilvános helyen történő fogyasztás tilalma stb. -
ugyanúgy vonatkoznának a jelenleg legális drogokra is.
A drogok forgalmának dekriminalizálása Nadelmann szerint sem
kockázatmentes politika. Az Egyesült Államokban is, a népesség egészére
vonatkoztatva, a drogok okozta egészségkárosodások aránya és költsége csak
csekély hányada az alkohol és a dohányzás okozta egészségkárosodások
arányának és költségének. Vannak, akik attól tartanak, hogy a
dekriminalizálással a jelenleg illegális drogok okozta problémák hasonló
nagyságrendűvé válhatnak. Bár vélhetően a jelenleg illegális drogok
használati aránya megnőhet, számos tényező szól amellett, hogy ez a
növekedés nem lesz jelentős, és a dekriminalizálással járó haszon lényegesen
felülmúlja a belőle származó kárt. A hollandiai tapasztalatok a marihuána
szabályozott forgalmával kapcsolatban ezt egyértelműen megerősítik.
Lester Grinspoon, a Harvard Egyetem pszichiátriaprofesszora évtizedek óta
vizsgálja a marihuánával összefüggő kédéseket. Könyvei, a Marihuana
Reconsidered és a James Bakalarral közösen írt Marihuana, the Forbidden
Medicine világszerte érdeklődést keltettek. Előadásában a marihuána orvosi,
terápiás alkalmazásának lehetőségeivel foglalkozott.
A marihuánaellenes háború egyik legtragikusabb következményének a
cannabis orvosi kiátkozását tartotta. Véleménye szerint a marihuána
figyelemre méltóan biztonságos, és bár nem teljesen ártalmatlan, sokkal
kevésbé toxikus és jóval biztonságosabb, mint a legtöbb gyógyszer, amit az
orvosok naponta felírnak: a cannabis terápiás dózisban nem zavarja meg a
fiziológiás működéseket, és nincsen jelentős szervkárosító hatása sem.
Szomatikus dependenciát és toleranciát csak igen kis mértékben okoz. Az
egyetlen egyértelműen bizonyított probléma a dohányzással kapcsolatos légúti
és tüdőkárosodás lehet, amely ugyanolyan jellegű, mint amit a nikotinos
cigaretták okoznak. Viszont marihuánából napi két cigaretta elszívása már
ritkán előforduló intenzív használatot jelez, míg a legerősebb függőséget
okozó szer, a nikotin esetében a napi húsz-negyven cigaretta elszívása sem
ritka. A tüdőkárosodás kockázata pedig arányos a dózissal.
Grinspoon rámutatott, hogy amennyiben a marihuánában rejlő terápiás
lehetőségeket kihasználnák, a cannabis az egyik legolcsóbb gyógyszer lenne.
Ha mint hányáscsillapító forgalomban volna, a vele közel azonosan hatékony
jelenlegi gyógyszerek árának századrészébe kerülne. Grinspoon sorra vette
azokat az eseteket, ahol a cannabis terápiás hatékonyságát bizonyították,
illetve ahol a terápiás alkalmazhatóság felmerült. A legismertebb a
marihuána hányáscsillapító hatása. A rák kemoterápiás kezelésekor a betegek
közel felénél jelentkezik intenzív és gyötrő hányás, mely az általánosan
használt hányáscsillapítókkal az esetek 30-40 százalékában nem szüntethető
meg. Viszont az ilyen betegek majd 80 százalékát a marihuána tünetmentessé
teheti. A marihuána fő hatóanyaga, a 9-Á-tetrahydrocannabinol (THC)
szintetikusan előállítható, és tabletta formájában hozzáférhető, de
viszonylag lassan szívódik fel. A tabletta ráadásul nagyon drága, továbbá
alkalmazása hányó betegeknél problematikus. A marihuána elszívásakor viszont
a tüdőn át gyorsan és könnyen a vérbe jut a terápiás hatékonyságot biztosító
mennyiségű THC.
Az AIDS kezelésekor is olyan gyógyszereket alkalmaznak, melyek
mellékhatásként hányingert és hányást váltanak ki. Itt is hatékony a
marihuána, sőt étvágyfokozó hatása az AIDS-betegek progresszív
testsúlycsökkenését is gátolja, azaz meghosszabbíthatja életüket.
Komoly esély van arra, hogy a marihuánát sikerrel lehetne alkalmazni
nyílt szemzugú glaukóma kezelésére, mert dózisfüggő módon csökkenti a szem
belnyomását. Vannak adatok, melyek azt mutatják, hogy hatékony görcsgátló
lehet epilepsziában, másrészt felmerült alkalmazása fájdalommal járó
állapotokban és affektív betegségekben is. Számos anekdotikus eset ismert,
mikor a marihuána terápiás értékűnek bizonyult például migrén, Crohn-
betegség vagy tinnitus kezelésében.
Vannak, akik azt mondják, hihetetlen, hogy egy anyag ennyi különféle
állapotban hatékony legyen. Pedig ha egy gyógyszer a test különböző részein
előforduló receptoriális rendszeren hat, a hatások sokféleségét hozhatja
létre, és a terápiás alkalmazás is igen sokrétű lehet. Az aszpirin, az egyik
leggyakrabban használt gyógyszer ilyen módon csökkenti a fájdalmat és a
lázat, mérsékli a gyulladásos reakciókat, gátolja a thrombocyták
összecsapzódását, így thromboembóliás betegségek prevenciójára és kezelésére
egyaránt alkalmas, de használható újszülöttekben a Botallo-vezeték zárására
is.
Újabban vált ismertté, hogy az emberi szervezetben a marihuána
hatóanyagait kötő receptorok is vannak. Ezeket a központi idegrendszer
különböző területein, de a test más részein is, például az immunrendszerben
mutatták ki. Sőt olyan endogén anyagokat is felfedeztek, melyek ezekhez a
receptorokhoz képesek kötődni. Raphael Mechoulam, a jeruzsálemi Héber
Egyetem professzora, aki elsőként állította elő a THC-t, előadásában ezekről
az endogén anyagokról beszélt. Roger Pertwee, az aberdeeni egyetem tanára
pedig úgy fogalmazott, hogy bár még nem ismert a cannabinoid receptorok és a
hozzájuk kötődő endogén ligandok fiziológiai és patofiziológiai szerepe,
valószínű, hogy a cannabis feltételezett kedvező terápiás hatásai ezen
receptoriális szisztémán át jönnek létre. Pertwee jó esélyt látott arra,
hogy ezen receptorokhoz kötődő agonisták, inverz agonisták és antagonisták
közül némelyik hatékony gyógyszerré váljon.
Grinspoon szerint, ha bármely más anyag a marihuánához hasonló terápiás
reményeket mutatna, azonnal vizsgálatok sokasága kezdődne vele. Az Egyesült
Államok kormánya ezzel szemben tovább folytatja a drogok elleni háborút, és
ennek keretében gátolja a marihuána orvosi felhasználásával kapcsolatos
vizsgálatok megindulását. A propagandakiadványok továbbra is démonizálják a
marihuánát, és rendre olyan vizsgálatok eredményeire hivatkoznak, melyek
metodikai szempontból komolyan bírálhatók, nem reprodukálhatók vagy klinikai
szignifikanciájuk nincsen. Az olyan vizsgálatok eredményeit pedig, melyek a
szer toxicitását nem tudták bizonyítani, figyelmen kívül hagyják. Grinspoon
rámutatott, hogy míg a morfin és a kokain, melyek kétségtelenül
veszélyesebbek, mint a marihuána, gyógyszerként felhasználhatók, addig a
marihuána nem az. Minden eddigi indítványt, mely a marihuána orvosi
felhasználásának engedélyezését javasolta, elutasítottak. E hajthatatlanság
mögött Grinspoon a következő okokat tételezi fel:
Az Egyesült Államok kormánya közel hetven éve eltúlozza és felnagyítja az
élvezeti szerként használt marihuána veszélyeit. Attól tartanak, hogy minden
engedékeny lépés a rendszer alapjait érintheti. Sok millió dollárt költöttek
arra, hogy a tiltást a szer legalábbis valamiféle ártalmával igazolják. 1967
óta több mint tízmillió amerikai állampolgárt ítéltek el marihuánaügyekben.
Karrierek szakadtak meg, családok demoralizálódtak és mentek anyagilag
tönkre az ügyvédi díjak kifizetésével. Kétségtelenül nehéz volna a
kormánynak szétnézni, és azt mondani: bocsánat, tévedtünk.
Az évtizedek óta tartó háború felépítette azokat a bürokratikus,
"oktatási", rendőri, jogi szervezeteket, melyek alapvetően érdekeltek e
háború fenntartásában, mert e háborúból élnek. Ezen érdekviszonyok
ténylegesen a hidegháború katonai-ipari komplexumának érdekviszonyaihoz
hasonlíthatók. Míg a gyógyszeripar a drogok egyre kifinomultabb kimutatására
kifejlesztett tesztjeiből jut hatalmas megrendelésekhez és profithoz, mások
olyan technikákat fejlesztenek ki, melyekkel éppen e teszteket lehet
megzavarni. Azaz a rendszer fenntartásában jelentős emberi erők és hatalmas
tőkeforrások érdekeltek. Végezetül a marihuána a szabad beszéd és a polgári
jogok kiteljesedésének szimbólumává vált, amit sokan egy élő demokrácia
izgalmas és természetes megnyilvánulásának, mások viszont a társadalom
kontrollvesztésének tartanak. A hatalom rájátszik ezen utóbbi félelmekre, és
a marihuána veszélyeinek aránytalan eltúlzásával használóit deviánsnak
minősíti.
A drogpolitikai kérdésekkel foglalkozó szekció előadója volt Oakley Ray
is, a Vanderbilt Egyetem pszichológia- és farmakológiaprofesszora, akinek
könyve, a Drugs, Society and Human Behavior tudományos bestseller lett.
Előadásában a megelőzés kérdéseivel foglalkozott. Számba vette azokat a
feltevéseket, melyekre alapozva a droghasználat prevenciója az Egyesült
Államokban nem sok sikert hozott az elmúlt évtizedekben. Így ő is alapvetően
tévesnek ítélte a "War on Drugs" ideológiáját: a prevenciót nem háborúnak
tartja, amit négycsillagos tábornokok hadvezetésével megnyerni vagy
elveszíteni lehet, inkább a gondos kertész munkájához hasonlította, akinek
állandó tevékenysége rendben tartja a kertet. Ő is bizonyítottnak látta,
hogy tilalmakkal és rendőrségi módszerekkel a drogok forgalmát és
használatát nem lehet lényegesen csökkenteni. Téves feltételezésnek mondta
azt is, hogy a droghasználat morális vagy hitbeli kérdés lenne, és
olyasfajta buzdító kampányokkal, mint a "Just Say No!" bármifajta érdemi
eredményt lehetne elérni. Nem tartotta a droghasználatot elsődlegesen orvosi
vagy kriminalisztikai kérdésnek sem. Véleménye szerint is nyilvánvaló, hogy
a drogokkal kapcsolatos bűnözés nagyrészt megszűnne, ha a kormányok
engedélyeznék a drogok szabad forgalmát. Úgy becsülte, hogy a direkt orvosi
problémák legalább 90 százalékkal csökkennének, ha a gyártást, a
minőségkontrollt és a forgalmazást szabályozottan kézben tartanák, és
legálisan lehetne tiszta tűhöz, jó minőségű, ismert hatóanyag-tartalmú
droghoz jutni. Ray véleménye szerint a drogok elleni fellépés elsősorban
orvosi és kriminalisztikai okokkal nem igazolható. Alapvető fontosságúnak
tekinti a tiszta és átgondolt választ arra a kérdésre: akkor miért legyünk a
drogok ellen, miért ne tanúsítsunk toleranciát?
Oakley Ray mégis a droghasználat és a drogokkal kapcsolatos törvények
liberalizálása ellen foglalt állást. Úgy érvelt, hogy mivel a drogok okozta
kielégülés és élvezet üres, a társadalom nem támogathatja a reménytelenség
és perspektívátlanság állapotának fennmaradását azzal, hogy szabad utat
enged a drogoknak. Ehelyett a társadalomnak a drogok tiltásával azt kell
üzennie az embereknek, hogy van remény és lehetőség tartalmasabb és
humánusabb életre. A droghasználat nem epiphenomena, hanem a társadalom
integráns része, és így érdemben csak a társadalmi viszonyok
megváltoztatásával befolyásolható. A társadalmaknak és kormányoknak arra
kell választ adniuk, mi az, amit a drogok helyett ajánlani tudnak. Ray
szerint a legjobb prevenció nem is említi a drogokat, hanem jövőt mutat,
esélyt és támogatást nyújt az embereknek, hogy reményeik beteljesedhessenek.
Érdekes volt hallgatni, hogy Ray és Nadelmann mindamellett, hogy
helyzetelemzésük alapjaiban hasonló, következtetéseikben igencsak eltérő
álláspontot képviseltek. Ray javaslata a drogkérdés megoldására a társadalom
kedvező irányú megváltoztatása. Mindazonáltal nem világos, hogy miközben Ray
nem helyesli a "War on Drugs" ideológiáját, hogyan akar békét teremteni a
tilalom fenntartása mellett.
Megfontolandó azonban, amit Ray az amerikai DARE (Drug Abuse Resistance
Education) programmal kapcsolatban mondott, mivel Kuncze Gábor
belügyminiszter megnyitó beszédében említette, hogy e program mintájára
oktatási program kezdődött a magyar iskolákban is.
A DARE program keretében rendőrtisztek tartottak iskolákban előadásokat.
1988-ban már több mint ötszáz program futott, harmincnyolc szövetségi
államban évente legalább másfél millió diák vett benne részt. Két évvel
később már az összes államban volt ilyen program, és mindenütt sikeresnek
ítélték őket. Érdekes, hogy a jelentős költségigény ellenére sokáig nem
történt érdemi vizsgálat arról, ténylegesen mekkora is a DARE program
hatékonysága a droghasználat megelőzésében. Végre 1994-ben két jelentős
felmérést indítottak. Mindkét vizsgálat azt igazolta, hogy a programokban
részt vevő, illetve részt nem vevő diákok droghasználata között nem volt
érdemi különbség. A program sikerét valójában tehát nem hatékonysági mutatók
támasztották alá, hanem pusztán különböző önkormányzatok, iskolák, hivatalok
és hivatalnokok aktivitásigényének kielégüléséből származott. Ray
rámutatott, hogy energiát, időt, pénzt jóval hatékonyabban is el lehet
költeni, mint az a DARE program esetében történt.
Annál is inkább, mert a háború hívei között vannak, akik a harc
fenntartása mellett kevesebb figyelmet szándékoznak fordítani a sérültek
ellátására. Jerome Jaffe professzor, a drogok világszerte ismert szakértője,
aki egy időben a National Institute of Drug Abuse megbízott igazgatója és
számos vezető pozíció betöltése mellett az Egyesült Államok elnökének
tanácsadója is volt, a drogfüggőség kezelésének hatékonyságáról beszélt.
Egyre több tény mutatja, mondta, a drogfüggőség kezelésének hatékonyságát és
gazdaságosságát, de sok politikus, aki a források fölött diszponál, továbbra
is szkeptikus a kezelés eredményességével kapcsolatban, újabb és újabb
bizonyítékát kéri a kezelés hatékonyságának és a ráfordított költségek
hasznosságának. Ezt a kérdést vizsgálta a Jaffe professzor által vezetett
intézet, s nyolcvanöt drogbetegek kezelésével foglalkozó centrumban összesen
hatezer hatszáz beteg komplex kezelésének eredményességét értékelték. A
vizsgálók minden beteggel személyesen beszélgettek a kezelés indulásakor, a
kezelés közben, végül egy év elmúltával. Azt vizsgálták, van-e hatása a
terápiának a betegek drogfogyasztására, szociális helyzetére,
munkavállalására, bűnelkövetésére és egészségi állapotára. Az előadás adatok
halmazával bizonyította, hogy a kezelés eredményes és hatékony lehet, a
ráfordított összegek sokszorosan megtérülnek.
Jaffe adatai nemcsak az amerikai drogpolitikusok számára figyelemre
méltók, hanem a hazaiak számára is. Hiszen az utóbbi időben egyre többször
lehetett hazai, drogokkal foglalkozó hivatalnokoktól is hallani, hogy a
drogbetegek kezelésének fejlesztésére talán felesleges is az adófizetők
pénzét költeni, mert az úgysem vezethet sikerhez, ezért helyesebb inkább a
megelőzéssel foglalkozni. A megelőzés pedig ebben a kontextusban a drogok
elleni háború eszkalációját jelenti.
A hetvenéves háború már régóta túllépte az Egyesült Államok határait. Sok
más ország is a szövetséges hadviselő felek között van. Mégis, néhány
európai országban lépéseket tettek a drogbéke irányába. Németországban és
Svájcban a harm-reduction elveit kezdik alkalmazni a joggyakorlatban és a
praxisban, más európai államokban pedig - ellentétben a hazai gyakorlattal -
nem büntetik a drogok fogyasztását. Ezen az úton kétségtelenül Hollandia
ment a legtovább: bizonyos megkötésekkel szabaddá tették a marihuána
árusítását és birtoklását. A háborút folytató országok droghivatalnokai a
"hollandiai kísérletről" többnyire nem érdeklődő figyelemmel beszélnek,
inkább azt várják, mikor tér "jobb belátásra" a holland drogpolitika, véget
vetve az eredménytelen "kísérletnek". Ez a "kísérlet" azonban immár húsz éve
folyik, és a holland kormány rendületlenül kitart az 1976-ban bevezetett
szabályok és elvek mellett. Ronald Knibbe, a maastrichti egyetem
orvosszociológa-professzora előadásában többek között rámutatott arra is,
hogy a drogprobléma hollandiai kezelésének módja azt is eredményezi, hogy a
környező országokból a drogbetegek menedékért, a droghasználók könnyű
forrásokért gyakorta Hollandiába mennek, és ez nem könnyíti meg helyzetüket.
A problémák kezelésében az önkormányzatok helyi jogokat gyakorolhatnak, hogy
a közösségek érdekeit megvédjék. A konfliktusok sokszor élesek, de a
megoldási módokat elősegíti a tolerancia és a racionalitás. Knibbe külön
kiemelte az orvostársadalom szerepét a drogproblémák kezelésében. Az orvosok
felvállalják a drogproblémákkal való foglalkozást, képzettek ezen a
területen, és érdeklődéssel fordulnak a drogkérdésekkel kapcsolatos újabb
tudományos eredmények és kezelési módszerek felé.
Sajnos nálunk ez egyelőre nem így van. Sok orvosunk nem szívesen kezeli a
drogbetegeket, és nemcsak azért nem, mert kevéssé ért a dologhoz. Ráadásul,
bár sokan osztják azt a véleményt, hogy a drogkérdés súlyosan érintheti az
országot, a valós érdeklődés, úgy tűnik, a kérdéskör iránt minimális. A
Semmelweis Symposiumon nemcsak a drog-abúzus itt röviden összefoglalt
kérdéseiről, hanem a probléma orvosi, farmakológiai és terápiás
vonatkozásairól is kitűnő előadások hangzottak el. Mindamellett azonban,
hogy a szimpóziumon való részvétel nem a külföldön szokásos nyolcszáz-ezer
dollárba került, hanem ingyenes volt, és a szervezők sokféle módon
informálták az érdekelteket a rendezvényről, az orvosegyetem több száz fős
előadótermében jó, ha kéttucatnyi hallgatósága volt az egyes előadóknak. Az
orvosegyetem sok ezer orvosát, kutatóját, a külön értesített több száz
pszichiátert nem érdekelte a szimpózium. Ez az érdektelenség veszélyesen
ragályos: közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a több ezer
medikus közül egy sem volt ott, mintha azt mondanám, hogy öt. Nyilvánvaló,
hogy az érdektelenség okai igen mélyek, és alapvetően arról van szó, hogy a
magyar egészségügyi rendszer krónikus betegsége nemcsak a kórházak falait
repeszti meg, hanem az orvosok viselkedését, nyitottságát és érdeklődését is
súlyosan befolyásolja.
Az Orvostovábbképző Szemle olvasói a marihuána legalizálásával
kapcsolatos kérdést többnyire bűnnek vagy viccnek tartották. Lester
Grinspoon évtizedek óta foglalkozik a problémával. Előadása végén utalt
arra, hogy Semmelweis megfigyelése, miszerint a gyermekágyi láz és a
szepszis kóroka azonos, hány nő életét menthette volna meg, ha korának
orvosi elitje nem áll ellen oly mereven érveinek, ha nem ragaszkodnak koruk
tudományának vélt axiómáihoz. Sajnálatos, hogy a Semmelweisről elnevezett
egyetemen oly kevesen voltak kíváncsiak Grinspoon érveire.
Sándor Gábor