A DROGOK ÉS HATÁSAIK
Bevezető
20. E fejezet fő célja, hogy előzetes áttekintést nyújtson bizonyos, a
mai Kanadában nem (csak) gyógyászati céllal használt pszichotróp drogokról,
illetve a tudomány velük kapcsolatos jelenlegi álláspontjáról. Ezen kívül
ebben a fejezetben tárgyalunk néhány olyan alapvető fogalmat, amelyek talán
rávilágítanak arra, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha a tudományos
módszert alkalmazzuk az emberi viselkedés és a drogok hatásának
tanulmányozására. A tudománynak a drogok hatásmechanizmusával foglalkozó ága
a pszichofarmakológia. Ez a tudományág az emberben lezajló pszichológiai-
viselkedési folyamatok és a drogok interakciójának vizsgálatával
foglalkozik.
A drogkérdés megvitatását nagyban nehezíti, hogy nincs egyetértés abban,
mit is értsünk a "drog" szó alatt. További problémát jelent az a gyakran
személyes indulatoktól fűtött hozzáállás, amellyel a társadalom egyes
tagjai, rétegei viszonyulnak a drogkérdéshez, és ahhoz a tényhez, hogy az
ember történelme során mindig törekedett arra, hogy bizonyos kémiai anyagok
felhasználásával túllépje léte korlátait. Néhány ember számára a "drog" szó
olyan orvosságot jelent, amelyet valamilyen betegség megelőzésére,
diagnosztizálására vagy gyógyítására, lefolyásának enyhítésére használnak
fel. Más szövegkörnyezetben gyakran csak az illegális, vagy társadalmilag
nem tolerált szereket értik "drog" alatt. Sokan asszociálnak a "drogról" a
függőségre: drog az, ami függőséget okoz. Ilyen értelemben azonban drogként
kell kezelnünk nemcsak egyes kémiai anyagokat, hanem a TV-t, a zenét, a
könyveket, a sportot vagy egyes játékokat is. Vannak, akik drogként tartják
számon az alkoholt, a teát és a kávét is, mások számára ezek olyan,
"közismert" szerek, melyeket - szerintük - nem szabadna egy kalap alatt
emlegetni azokkal az "idegen, ismeretlen" anyagokkal, amelyeket drogokként
tartunk nyilván. A "drog" és "narkotikum" kifejezéseknek a jog világában is
speciális jelentésük van.
A bizottság a drogra a Modell által javasolt farmakológiai definíciót
fogadta el. E definíció szerint drog minden olyan anyag, amely kémiai
természeténél fogva megváltoztatja az élő szervezet szerkezetét és/vagy
működését. Modell megállapította, hogy "a drogok hatása e definíció szerint
jól ismert és általános biológiai jelenség: farmakológiai hatással bírnak az
ételek, a vitaminok, a hormonok, a bomlástermékek, a növények, a
kígyómérgek, a levegőben lévő szennyeződések, a permetezőszerek, rovarirtók,
ásványok, szintetikus vegyszerek, tulajdonképpen majdnem minden, a
szervezetbe kívülről bekerülő anyag megváltoztatja annak működését (nagyon
kevés akad, amely iránt a szervezet közömbös), továbbá sok olyan anyag is
drog, amely normál állapotban megtalálható a szervezeten belül."
Bár ez a definíció a gyakorlat szempontjából elég tág, betekintést enged
a belső és külső kémiai környezet bonyolult összefüggéseibe, és rávilágít a
droghasználat kérdésének összetettségére. A bizottság elsősorban olyan
drogokkal foglalkozik, amelyeket pszichotróp vagy pszichoaktív hatásaikért
fogyasztanak. Ilyen hatások az érzékelés, a hangulat, a tudatállapot vagy
más pszichikai-viselkedési tényezők megváltozása.
21. A pszichoaktív drogok használata majdnem univerzális jelenségnek
tekinthető. Minden kor majdnem minden társadalmából származik olyan
történelmi feljegyzés, amely ilyen jellegű drogok használatáról tanúskodik.
Néhány kutató szerint a drogok segítségével végrehajtott "tudatmódosítás"
szokása egyidős az emberiséggel, egyike azon viselkedési tényezőknek,
amelyek elválasztják az embert az állatoktól. Blum írja az USA Task Force
1967-es jelentésében: "A tudatállapotváltozást okozó drogok használata
egyedül az emberre jellemző. A jelenséggel évezredek óta majd minden
kultúrában találkozunk. Munkánk során mindössze néhány olyan jelenleg is
létező - kicsi, elszigetelt - társadalmat találtunk, ahol nem szokás a
tudatmódosító szerek használata. Saját társadalmunkban is nagy szerephez
jutnak a tudatmódosító szerek az orvosi felhasználásban, a házipatikákban,
az öngyógyításban vagy a társadalmi életben (kocsmák, teázás, kávéházak,
cigarettázás, stb.). Ha a droghasználatot ilyen kontextusban nézzük, akkor
az az ember a kivételes, aki életében egyáltalán nem szed, nem szedett
valamilyen drogot. A droghasználó kifejezés e definíció mellett majdnem
mindannyiunkra vonatkozik."
A tudomány szerepe
22. A drogkérdés megoldásában a tudomány lehetséges szerepe az lenne,
hogy ellássa a társadalom tagjait az egyes drogokkal kapcsolatos megbízható
információkkal, amelyek segíthetik az egyént személyes ítélete meghozásában,
véleménye formálásában. Sajnos a társadalom ilyen irányú információigényét a
tudomány nem mindig tudja kielégíteni. Helen Nowlis megjegyezése: "Számtalan
oka van annak, hogy azok a 'tények', amelyekkel egyes laikusok vitáik során
érvelnek, gyakran minden alapot nélkülöznek. Ezek a 'tények' gyakran másod-
vagy harmadkézből származó, állítólag a tudományos élet valamely
szereplőjétől származó idézeteken alapulnak. Sokan habozás nélkül elfogadnak
minden olyan állítást, amelyet a tudomány valamely képviselőjének
tulajdonítanak, tekintet nélkül arra, hogy folyt-e kutatás az állítás
alátámasztására, vagy az csak egyszerű megfigyelés eredménye, esetleg puszta
személyes vélemény."
Bár a témában a tudomány hasznos útikalauznak és információforrásnak
bizonyulhat, önmagában nem alkalmas társadalmi döntések meghozatalára.
Mindössze gyakorlati keretet nyújt, amelynek segítségével kikutathatóak és
igazolhatóak egyes elvont hipotézisek. S bár a tudomány célja elvileg az
objektivitás, a kísérleti eredmények interpretációjának és alkalmazásának
módja - a formális analízisben megjelenő kontroll ellenére is - mindenkor a
szubjektív megítélés kérdése marad. A tudomány által felderített információk
a szociális szférában olyan gazdasági, jogi, filozófiai és etikai
következményekkel járhatnak, amelyek kezelésére a jelenleg ismert tudományos
módszer nem alkalmas.
Annak ellenére, hogy a biológiában igen jelentős az előrehaladás, a
tudomány még ma is adós a pszichikai-viselkedési jelenségek és a hozzájuk
kapcsolódó fiziológiai folyamatok összefüggéseinek feltárásával. Ennek
következtében ma a pszichofarmakológiának meg kell elégednie azzal, hogy
kémiailag jól definiált anyagokat (drogokat) juttat be a nagyrészt
felderítetlen, rendkívüli összetettséggel bíró emberi pszichobiológiai
rendszerbe, és megfigyeli a drog által kiváltott változásokat.
A drogok osztályozása
23. A drogok osztályozására számtalan módszer létezik, de nincs
egyetértés abban, hogy melyik az az optimális rendszer, amelyben az összes
biológiailag aktív anyagnak helye van. A drogok osztályozhatóak kémiai
szerkezetük, gyógyászati felhasználásuk, veszélyeik, visszaélési
potenciáljuk, hozzáférhetőségük, idegrendszeri és fiziológiai hatásaik vagy
bizonyos viselkedésmintákra gyakorolt hatásaik alapján. A különféle
megközelítésekből adódó osztályozások jelentős átfedéseket mutatnak, sokszor
azonban meglepő különbségeket is. Sok kémiailag hasonló szerkezetű drognak
például teljesen különböző lehet a farmakológiai hatása. Mindig célszerű azt
a rendszert használni, amelyik feladatunkhoz a legjobban illeszkedik.
Mivel mi főként pszichológiailag aktív drogok hatásaival foglalkozunk,
ezért a drogokat általános pszichológiai és farmakológiai vonásaik szerint
osztályozzuk. Az első táblázat nyolc főbb osztályt sorol fel, példákkal
együtt. Bár a rendszer nem tökéletes, segítségével besorolható az általában
használt pszichoaktív drogok többsége. Figyelembe véve, hogy a drogok hatása
sok esetben nem jósolható meg általánosan, a besorolást olyan hatások
alapján végeztük el, amelyeket az adott drogból adott mennyiséget fogyasztó
átlagos használók többségénél megfigyeltek. Számtalan tényező van, amelyek
megváltozása radikálisan befolyásolhatja a drog hatását. Ez a tény arra
mutat, hogy a hatásokról szóló leírásokat nem szabad 100%-os
bizonyosságokként kezelni.
A főbb pszichoaktív drogok osztályozása
I. Nyugtatók és hipnotikumok (a)
Barbiturátok: Verpnal (barbital), Seconal (secobarbital), Nembutal
(pentobarbital)
Enyhébb trankvillánsok: Librium (chlordiazepoxide), Valium (diazepam),
Doriden (glutethimide), Mittown (meprobamate)
Egyéb: bromidok, alkohol (etanol), paraldehid, klórhidrát,
antihisztaminok (pl. Gravol), anticholinergek (pl. datura stramonium,
atropin, scopolamin)
II. Stimulánsok (a)
Amfetaminszármazékok: Benzedrin (amfetamin), Dexedrin (dextroamfetamin),
Methedrin (methamfetamin)
Egyéb: Ritalin (methylphenidate), Meratran (pipradol), Preludin
(phenmetrazine), kokain, ephedrin, koffein (kávé, tea, kóla), nikotin
(dohány), khat
III. Pszichedelikus szerek, hallucinogének (b)
LSD (lizergsav dietilamid-25, lizergid),
cannabis (marijuana, hasis), THC (tetrahydrocannabinol),
meszkalin (peyote),
pszilocibin,
DMT (dimetiltriptamin),
DET (dietiltriptamin),
DOM (STP, dimethoxymethamfetamin),
MDA (methylenedioxyamfetamin),
MMDA (methoxymethylenedioxyamfetamin),
LBJ (methylipiperidylbenzilate),
PCP (Sernyl, fenciklidin)
IV. Ópiátok, kábítószerek (a)
Ópium (Paregoric, Pantopon)
Heroin (diacetilmorfin)
Morfium
Kodein (methoxymorfin)
Szintetikus ópiátok: Deremol (pethidine), Alvodine (piminodine),
Dolophine (metadon)
V. Szerves oldószerek (b)
Megtalálhatóak a következő termékekben: ragasztó, gázolaj, festékhígító,
körömlakk, körömlakk-lemosó, öngyújtógáz, aeroszolos spray, stb.
A bennük lévő pszichoaktív anyagok: toluol, aceton, benzin, nafta,
triklóretilén, éter, kloroform, amilnitrát, dinitrogén-oxid, freon, stb.
VI. Nem kábító hatású fájdalomcsillapítók (a)
Aspirin (acetylsacylic acid),
Phenacetin (acetophenetidin)
VII. Antidepresszánsok (c)
Monoamin oxidálódás (MAO) gátlók: Nardil (Phenezine)
Triciklikák: Trofanil (Imipramine)
VIII. Erős trankvillánsok (c)
Phenothiazinok, pl. Largactil (chlopromazin)
Rauwolfia alkaloidák (kígyógyökérből), pl. Serpasil (reserpine)
Butyrofenonok, pl. Haldol (haloperidol)
Thioxanthének, p. Taractan (chlorprothixene)
(a) használják mind gyógyászati, mind nem gyógyászati célra
(b) nem vagy csak elvétve alkalmazzák a gyógyászatban
(c) széleskörben használják a gyógyászatban, alacsony visszaélési potenciál
24. A nyugtatók és a hipnotikumok (alkohol, barbiturátok, altatók,
enyhébb trankvillánsok) rendszerint csökkentik a központi idegrendszer
aktivitását (bár alacsony dózis okozhat izgalmi állapotot is). E drogok
többségét az idegesség, szorongás oldására, általános nyugtatószerként
használják, nagyobb dózisokban altatóként. Az antikolinerg anyagokból
(belladonna alkaloidák) alacsony dózisok nyugtató hatásúak, magasabb dózisok
azonban erős izgatottságot, rohamokat válthatnak ki.
25. A stimulánsok (pl. amfetaminszármazékok, a speed, a koffein vagy a
kokain) általában csökkentik az étvágyat, növelik a szervezet aktivitását, a
figyelmet, a feszültséget és az idegrendszer készültségi szintjét. Magasabb
dózisokban megszüntetik az alvásigényt. A dohányt (nikotin) általában
stimulánsként tartják számon, bár más jellegű hatásai is vannak.
26. A harmadik csoportba tartoznak a pszichedelikusként (tudat-feltáró),
hallucinogénként (hallucinációkat okozó), pszichotomimetikusként
(pszichózist imitáló), illuzinogénként (érzékcsalódásokat okozó) vagy
pszichodiszleptikusként (észbontó?) jellemzett szerek. Ezek a
jellegzetességek rendszerint nincsenek egyszerre jelen a drog hatásában, de
nincs is köztük olyan, amely egymagában jellemezné a csoportba tartozó
szerek hatását. Valószínűleg egyikük sem alkalmas az ebbe az osztályba
tartozó drogok hatásának leírására. Ezek a szerek már olyan kis mennyiségben
is jelentős hatással vannak az érzékelésre, a hangulatra és a
tudatállapotra, hogy a drogok fiziológiai hatása szinte elhanyagolható. Két
példa ilyen drogokra: LSD és marijuana. A hallucinogének gyógyászati célú
felhasználásáról orvosi körökben régóta folyik a vita.
27. A negyedik csoportba tartozó szereket hagyományosan kábítószereknek
vagy ópiátoknak nevezzük. Ezek mind a mák gubójából nyerhető ópium
módosulatai vagy hozzá közelálló kémiai szerkezetű anyagok. A csoport
legismertebb tagjai a heroin, a morfium és a kodein. A "kábítószer" szó
értelmezése sok helyen ellentmondásokat szült, mind a tudományos, mind a
közéletben. A marijuanát, a kokaint és egyéb más kategóriába tartozó
szereket például több ország törvényei is a "kábítószer" címkével látják el,
holott farmakológiai szempontból nem tartoznak ebbe a csoportba. Célszerűbb
ezért az "ópiátok" kifejezés használata, annak ellenére, hogy olyan szerek
is ebbe a csoportba tartoznak, amelyek nem közvetlen rokonai az ópiumnak
(pl. metadon). Ha teljesen pontosak szeretnénk lenni, akkor használjuk az
"ópiát típusú kábítószerek" kifejezést. Ezeket a drogokat a gyógyászatban
főként fájdalomcsillapító hatásuk miatt alkalmazzák.
28. Az ötödik csoportot olyan, kémiailag nagy változatosságot mutató
anyagok alkotják, amelyeket a gyakorlati életből vett kifejezéssel szerves
oldószereknek nevezünk. Ezeket a szereket általában belélegzik. Ilyen szer
található többek között a ragasztók, a gázolaj vagy a hígító gőzében.
Néhányan deliriánsnak nevezték ezeket a szereket, pedig a delírium
(önkívület) csak egy a lehetséges hatások közül és nem is csak ezeket a
szereket jellemzi. Sok oldószer hatása hasonló a nyugtatókéhoz, ezeket akár
ott is tárgyalhattuk volna. Mások enyhén pszichedelikus vagy hallucinogén
hatással rendelkeznek. A szerves oldószerek többségének nincs bevett
gyógyászati felhasználása, bár közülük többet használtak már klinikai
érzéstelenítőként.
29. A nem kábító hatású fájdalomcsillapítókat (pl. aszpirin vagy
phenacetin) rendszerint a fájdalom és a láz csillapítására használják.
Esetleg használhatóak gyenge nyugtatóként is.
30. Az antidepresszánsok (pl. Tofranil vagy Nardil) komoly segítséget
jelentenek a depressziós betegek hangulatának javításában. Ezeket a szereket
ritkán használják nem gyógyászati célra, mert a normális hangulatállapotra
nincs komoly hatásuk.
31. Az utolsó csoport az erős trankvillánsok csoportja. Az ide tartozó
szerek felhasználhatóak komoly pszichózisok, rohamok (pl. skizofrénia)
tüneti kezelésére. Míg a pszichiátriában elterjedésük a kemoterápiás kezelés
forradalmához vezetett, a nem gyógyászati célú felhasználás területén ritkán
találkozhatunk velük.
Pszichológiai megfontolások
A legtöbb drog hatását erősen befolyásolják különféle pszichológiai és
környezeti tényezők. Az egyén személyiségvonásai, a drogokkal szerzett
korábbi tapasztalatai, a droghoz való viszonya és várakozásai rendkívül
fontosak, olyannyira, hogy a drogra adott reakció a használó személyiségétől
függően akár gyökeres ellentéte is lehet a megszokott, tipikus válasznak.
Ezeket a tényezőket összefoglaló néven "set"-nek nevezzük, a "setting" pedig
a drog használatának körülményeire utal, ez szintén nagyban befolyásolhatja
a drog hatását.
Pár pohár ital egy alkalommal kábultságot, rosszullétet okozhat, máskor,
más körülmények között ugyanannál a személynél feldobottságot és jó
hangulatot is. Úgy tűnik, hogy a set és a setting jóval nagyobb szerepet
játszik a pszichedelikus-hallucinogén szereknél, mint a többi drognál, sőt,
többek szerint a pszichedelikus-hallucinogén szerek hatásának természetét a
set és a setting önmagukban meghatározzák.
Az ún. placebo-effektus jó példája a set és a setting fontosságának.
Placebo alatt ebben az összefüggésben olyan farmakológiailag inaktív szert
értünk, amelynek az esetleges "hatása" kizárólag a használó várakozásainak,
vágyainak eredménye. Egyes személyek bizonyos körülmények között meglepően
erőteljesen reagálnak a placebora (mintha az igazi drogot kapták volna). A
placebo-hatás csak az egyéntől és a settingtől függ, a hatásban nem játszik
szerepet a placebo kémiai szerkezete. Ezért a placebok nem férnek bele az
általunk használt drog-definíció kereteibe (drog az, amely kémiai
szerkezeténél fogva okoz változást).
Placebok segítségével meglepően jó eredményeket értek el olyan tünetek
kezelésében, mint a fejfájás, a láz, a meghűlés, a tengeri betegség, a
neurózis és néhány bélrendszeri panasz. A gyógyítás története is sok példát
kínál a placebokra, sok hajdan biztos gyógyszernek hitt népi orvosságról
derítették ki később, hogy semmi közük ahhoz a betegséghez, amelyet a régiek
"gyógyítottak" vele.
Hogy mindezeket a pszichológiai tényezőket a kutatások során számításba
vehessék, a vizsgálatokat legalább két feltétel betartása mellett szokás
végezni: egyrészt végeznek egy kísérletet a vizsgálni kívánt droggal
(alapkísérlet), másrészt ugyanazon kísérleti körülmények között végrehajtják
ugyanazt a vizsgálatot, de immár placeboval (kontrollkísérlet). A két
kísérlet kimenetelét összehasonlítva megállapítható, hogy mennyiben
befolyásolta a kísérleti személy(eke)t a set és a setting, a kísérlet
tényezői ezután módosíthatóak úgy, hogy a lehető legkevésbé zavarják a
ksz.-eket.
Farmakológiai megfontolások
33. A drogok szervezetre gyakorolt hatásának vizsgálatánál a
farmakológusok általában több különálló folyamatot vizsgálnak meg:
Fogyasztás: hogyan jut be a drog a szervezetbe?
Felszívódás: hogyan jut el a drog a bekerülés helyétől a fiziológiás
rendszerbe?
Terjedés: Milyen úton terjed szét a drog a szervezet különböző részeibe?
Hatás: Hol és hogyan fejti ki a drog a hatását?
Fiziológiai sors: hogyan válik hatástalanná, hogyan bomlik le, miképp
távozik a szervezetből?
A drog fogyasztásának módja befolyásolja a felfutási fázis időtartamát, a
hatás minőségét és intenzitását is. Némely drog könnyen felszívódik a
gyomorból és a belekből, mások nem szívódnak fel, hanem lebontódnak az
emésztőrendszerben. Egyes drogok adagolhatók bőr alá, izomba vagy
közvetlenül a véráramba is. A hatás rendszerint a véráramba történő
közvetlen befecskendezés esetén a legerősebb és a legintenzívebb, ennek
megfelelően - avatatlan kezekben - ez a fogyasztási módszer a
legveszélyesebb. Végül bizonyos szerves anyagok belélegezve gyorsan és
hatékonyan felszívódnak a tüdőfali erekbe.
34. Egy drog hatása rendszerint azért ér véget, mert a szer kémiai
változáson esik át a szervezetben. Bizonyos szervek (általában a máj)
metabolizálják, lebontják az eredeti anyagot más vegyi anyagokká, ezek
rendszerint (de nem mindig) kevésbé aktívak, mint az eredeti volt, és
könnyebben kiüríthetők a szervezetből. Vannak drogok, melyek lebomlás
nélkül, eredeti formájukban távoznak el a vizeletben, székletben vagy a
kilélegzés során. A drog hatása nem mindig ér véget akkor, ha az kiürült a
szervezetből, sőt, vannak drogok, melyek hatása jóval hosszabb ideig eltart,
mint ameddig a hatást "elindító" anyag megtalálható a szervezetben.
Számtalan fiziológiai tényező játszik szerepet a drogok felszívódásában,
terjedésében, hatásában és szervezeten belüli sorsában, ezeket mind
figyelembe kell venni a hatások tárgyalásánál.
A sejtszintű fiziológiai működések részletei ma még nagyrészt
ismeretlenek és ritka kivételektől eltekintve elég kevés információ áll
rendelkezésünkre azokról a mechanizmusokról, amelyek révén egy adott drog
kifejti hatását az idegrendszerre. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk,
egy drog úgy változtatja meg az élő sejt működését, hogy valamilyen kémiai
kölcsönhatásba lép a sejtben már jelenlévő anyagokkal. Még ha ezeket a
molekuláris folyamatokat ismernénk is, akkor sem rendelkeznénk elegendő
ismeretanyaggal ahhoz, hogy - pusztán kémiai alapon - előre jelezzük egy
drog egész sejtcsoportokra, vagy magasabb szinten a teljes idegrendszerre,
illetve a kapcsolódó pszichológiai és viselkedési folyamatokra gyakorolt
hatását.
35. Az adag fontossága. A farmakológia egyik alapszabálya, hogy drogok
hatásáról szólva mindig figyelembe kell venni, hogy milyen dózis mellett
figyelhető meg az adott hatás. Minden drog esetén igaz, hogy dózistól
függően változik nem csak a drog hatásának erőssége, hanem a hatás minősége,
természete is. A dózis nagysága és a kiváltott hatás közti kapcsolatot
gyakran dózis-válasz vagy dózis-hatás kapcsolatnak nevezik.
Egyes drogoknál a dózis-válasz viszony egyenes arányosságot mutat: a
dózis növelésével egyenes arányban nő a kiváltott hatás intenzitása. Más
drogoknál, különösen a kábító hatású nyugtatóknál két különböző válasz is
megfigyelhető: ugyanannak a drognak két különböző dózisa minőségileg
homlokegyenest eltérő hatást válthat ki. Kis mennyiségű alkohol bizonyos
körülmények között stimulálószerként hathat, erősebb dózisok azonban kábító
hatásúak. A szkopolamin (egy belladonna alkaloid) alacsony dózisban
nyugtató, magasabb dózisban azonban izgatottságot, sőt önkívületi állapotot,
hallucinációkat válthat ki. Toxikus adag ugyanebből a szerből ismét nyugtató
hatású, annyira, hogy kómát, sőt halált is okozhat.
Minden droghoz megadható a dózisnak egy olyan alsó határa, amely
semmilyen észlelhető hatást nem vált ki. Hasonlóképpen létezik toxikus,
illetve halálos adag is. Mérgeknek nevezzük azokat az anyagokat, amelyekkel
a szervezet nem képes önmaga károsodása nélkül elbánni. Egyetlen drogot sem
lehet biztonságosnak, hasznosnak vagy ártalmasnak nevezni anélkül, hogy szót
ne ejtenénk a megfelelő dózisokról (hatástalan, aktív, halálos). A klór
például, amely alacsony koncentrációban jelen van a városi ivóvízben, az
emberi szervezetre - ilyen dózis mellett - nincs érzékelhető hatással, ám a
vízben élő ártalmas baktériumok számára halálos méreg. Ugyanezt az anyagot
használták az első világháborúban magas koncentráltságú gáz formájában, mint
rendkívül hatékony harci gázt (légzésbénító hatása miatt). A dózisokról
azért is említést kellett tennünk, hogy a pszichotróp drogokat külön
tárgyalhassuk, hiszen nagy mennyiségben fogyasztva majd minden drog
megváltoztatja a pszichikai működést (igaz, sokszor csak a toxikus adag
elérése után.)
Ahhoz tehát, hogy teljes képet nyerjünk egy drog hatásmechanizmusáról, a
dózisok minél szélesebb skáláját kell a hatás szempontjából megvizsgálni. Ha
a drogok társadalmi használatát vizsgáljuk, nem árt olyan dózisokra
szorítkozni, amelyek a mindennapi droghasználók életében gyakran
előfordulnak.
36. Az idő fontossága. Másik fontos farmakológiai alapfogalom az idő-
válasz viszony, amely megmutatja, hogy a drog bevétele után az idő
függvényében miként változik a drog hatása. Az ilyen jellegű vizsgálódás
lehet rövidtávú, amely a drog bevétele után közvetlenül jelentkező hatásokra
kíváncsi, illetve hosszútávú, amely egy drog tartós, többszöri fogyasztása
során bekövetkező változásokra koncentrál.
Egy drog hatása rövid idő alatt mind minőségileg, mind intenzitásában
nagy változáson mehet keresztül. Nagyobb mennyiségű alkohol hatása például
kevesebb, mint egy óra alatt eléri a tetőpontot, majd fokozatosan eltűnik.
Egy kezdetben stimuláló jellegű hatás később kábító hatássá alakulhat át.
Egyes drogoknál a kezdeti izgatottság és feszültség később nyugalommá és
elégedettséggé alakulhat át, vagy fordítva.
Fontos lehet a drogok hosszútávú hatásainak vizsgálata is. Az ilyen
jellegű hatásokra általában nem lehet egy kísérletből következtetni,
kielégítő eredményekhez a drog folyamatos, többszöri szedésére van szükség.
Például amíg a többség egyetért azzal, hogy pár cigaretta elszívása nem
károsítja maradandóan a tüdőt vagy a szívet, a hosszú távú hatások
vizsgálata rámutatott, hogy ha ez szokássá válik, az már komoly
egészségkárosodáshoz vezethet. Másik példa: az alkoholisták általában
pszichikus és fiziológiai rendellenességeket mutatnak, ugyanez nem
figyelhető meg azoknál, akik mértékkel, alkalmi jelleggel fogyasztanak
alkoholt. A hosszú távú hatások kutatása során lényegében a következő
kérdésekre kell választ adni: "Mi a hatás?", "Mennyit kell ahhoz
fogyasztani, hogy bekövetkezzen?", "Milyen gyakran kell fogyasztani?",
"Milyen hosszú ideig?" (esetleg: "Ki szedi a szert?").
37. Főhatások és mellékhatások. Elég valószínűtlen, hogy bármely drognak
csak egyetlen hatása legyen. A legtöbb drog számtalan hatást vált ki
párhuzamosan, és mindegyik hatáshoz többé-kevésbé jól definiált dózis-válasz
és idő-válasz viszony tartozik. Az egyes hatások egymáshoz viszonyított
erőssége általában szintén dózisfüggő, így egy alacsony dózis mellett
meghatározónak érzett hatás egy magasabb dózis esetén háttérbe szorulhat
valamely más hatás mellett.
A kutatások során általában csak egy vagy kis számú hatást szeretnének a
sok lehetséges közül elkülönítve vizsgálni. Ilyenkor ezeket a hatásokat
nevezik főhatásoknak és a nem kívántak lesznek a mellékhatások. Szociális
környezetben ezt a fajta megkülönböztetést a drog felhasználói teszik meg,
aszerint, hogy számukra mi fontos a drog hatásai közül. Amit egy kísérletben
mellékhatásként aposztrofálnak, más környezetben könnyen fő hatássá léphet
elő. A morfiumnak például orvosi felhasználás esetén fájdalomcsillapító
hatását tekintik fontosnak, és euforizáló hatását, illetve az általa okozott
székrekedést, mint "szükséges rosszat" veszik számításba. A morfinfüggőnek
azonban az eufória a legfontosabb, ő a fájdalomcsillapító hatást tekinti
mellékesnek. Egyes ópiátvegyületeket a hasmenés gyógyítására használnak,
pont székrekedést okozó hatásuk miatt. Az is általános, hogy a drogok
hatásai bizonyos dózishatár fölött kellemetlen és nem kívánatos
mellékhatásokkal egészülnek ki.
38. Drogok kölcsönhatása. Ha jól ismerjük is különböző drogok hatását,
akkor sem tudunk biztosat mondani arról, mi lesz az eredménye annak, ha
egyszerre kerülnek be a szervezetbe. Előfordul persze, hogy egy bizonyos
kölcsönhatás előre jelezhető. Ha a drogok hasonló hatásúak, akkor együttes
hatásuk gyakran a két szer hatásának összege lesz. Van olyan drog is, amely
csak egy másik bevétele esetén fejti ki valamely hatását, és a kettő együtt
jelentősen nagyobb hatást vált ki, mint ami a két drog külön hatásának
eredője lenne. Végül vannak egymással ellentétes hatású drogok, ezek
kiolthatják vagy legyengíthetik egymás hatását.
Tolerancia és függőség
38. Toleranciának nevezzük azt a jelenséget, amikor ugyanaz a dózis
ugyanabból a drogból ismételt használat esetén egyre csökkenő hatást vált
ki. A toleranciát okozó drogok többségénél az eredeti hatás elérhető a dózis
növelésével. A tolerancia mértéke és kialakulásának sebessége a drogtól, a
drog használójától, a használat gyakoriságától, illetve mértékétől függ. A
drog egyes hatásaira más-más toleranciával válaszolhat a szervezet, így
fordulhat elő, hogy egyes hatások hamarabb "esnek ki", mint mások. Ha a
tolerancia azokat a hatásokat érinti, amelyek a drog használójának fontosak
(pl. az eufóriát), akkor ez rendszerint a dózis növelésére készteti a
használót. A tolerancia a drog megvonása után fokozatosan megszűnik.
Közepes mértékű tolerancia lép fel az alkohol és a barbiturátok több
hatásával szemben. Egy alkoholista kétszer-háromszor annyi italt is képes
elfogyasztani, mint egy "kezdő". A halálos dózis azonban ebben az esetben
nem növekszik, pl. egy nyugtatókon élő embernél ugyanannyi a halálos adag,
mint annál, aki nem szed rendszeresen a szerből. Nem így áll a helyzet az
ópiátoknál, ahol nem ritkaság, hogy rendszeres használók a kezdők számára
halálos adag tízszeresét is elviselik. Van olyan szer is, amely nem alakít
ki toleranciát, ilyen például a kokain (egy rövidtávú hatással rendelkező
stimuláns).
Azok a mechanizmusok, amelyek révén a test hozzászokik egy szerhez, máig
nem tisztázottak, bár több hipotézis is rendelkezésünkre áll. Egyes drogok
(pl. a barbiturátok) serkentik az őket lebontó enzimek termelődését, így
később hamarabb lebomlanak. Ezen kívül bizonyítékok vannak rá, hogy a
központi idegrendszer önmagában is jelentős mértékű toleranciát képes
kiépíteni bizonyos drogokkal szemben, és ez a tolerancia a vérben lévő drog
mennyiségétől függetlenül fönnáll. Például ha valakinél alkoholtolerancia
alakul ki, arra egy nagyobb adag sincs jelentős hatással, annak ellenére,
hogy a vérben lévő alkohol szintje pontosan tükrözi az elfogyasztott
mennyiséget. Még nem tisztázott, hogy ez a reakció az egyes sejtek
hozzászokásának vagy az idegrendszer által kiváltott stabilizáló hatásnak a
következménye-e. Gyakran a tanulási tényezők is fontos szerepet játszanak az
egyén drogra adott reakciójának alakulásában. Olyan hatások, amelyek
kezdetben riasztóak vagy félelmetesek, később, a számos tapasztalat
birtokában már megszokottá, könnyen kezelhetővé válnak, sőt, akár
kívánatossá is. Bizonyított tény, hogy a drogok bizonyos hatásainak az
irányítása, kezelése kellő gyakorlattal elsajátítható készség. Elérhető az
is, hogy a kezdetben riasztó, esetleg komoly viselkedési zavarokat is okozó
tüneteket, hatásokat a használó később akár figyelembe se vegye, és
jelenlétük ellenére is normálisan tudjon viselkedni.
A fordított vagy negatív tolerancia jelensége: megfigyelték, hogy
bizonyos drogoknál (különösen a pszichedelikus szereknél) a kívánt hatás,
hatások eléréséhez kellő tapasztalat birtokában kevesebb szer is elegendő.
Ezt a jelenséget tanulási, illetve farmakológiai mechanizmusokkal
magyarázzák.
Előfordul, hogy miután egy droggal szemben kialakult a szervezetben a
tolerancia, hasonló tolerancia figyelhető meg más, hasonló drogokkal szemben
is. Ez a jelenség kereszt-tolerancia néven ismeretes. Például egy
alkoholista kevésbé reagál a barbiturátokra, trankvillánsokra és az
érzéstelenítőkre is.
39. A fizikai függőség azt jelenti, hogy a szervezet hozzászokik a
droghoz. Ez a hozzászokás rendszerint a tolerancia kialakulása után megy
végbe, és ha kialakulása után a drogot megvonják a szervezettől, ún.
elvonási tünetek lépnek fel. Ezek a tünetek hosszútávú használat esetén elég
komolyak is lehetnek, néhány nyugtató és az ópiátok esetében előfordulhat
remegés, hányás, önkívületi állapot, görcsök, sőt, egyes drogoknál, komoly
esetekben akár halál is. A fizikai függőségnek addig, amíg a szervezet
megfelelő mennyiségben hozzájut a droghoz, nincs semmi jele. Bizonyos
értelemben átértékelődik a szervezet "normális állapotának" fogalma: a test
immár együtt él a droggal. Ha a drogot megvonják, a szervezetben felborul az
egyensúly, ennek működési zavarok a következményei, amelyek addig tartanak,
amíg az egyensúly újra helyre nem áll. Elvonási tünetek akkor is
kialakulhatnak, ha a drog bent van a szervezetben, ehhez egy olyan anyag
jelenlétére van szükség, amely gátolja a drog testen belüli aktiválódását.
Az elvonási tünetek elkerülhetőek vagy azonnal megszüntethetőek elegendő
mennyiségű drog vagy hozzá hasonló anyag szervezetbe juttatásával. Az utóbbi
esetet, amikor a függők másik droggal szüntetik meg az egyik által okozott
elvonási tüneteket, kereszt-függőségnek hívják. Például az alkoholelvonás
tüneteinek kezelésére barbiturátok, ill. trankvillánsok is használhatók.
Jellemző, hogy egy drog megvonásakor a drog hatásaival ellenkező tünetek
alakulnak ki: a nyugtatók megvonásakor a használó rendkívül mozgékonnyá,
hiperaktívvá válik, míg a stimulánsok (pl. speed) megvonásakor erős
álmosság, kábultság, levertség, depresszió és alváskényszer figyelhető meg.
Annak ellenére, hogy olyan hétköznapi drogok, mint az alkohol vagy a
barbiturátok fizikai függőséget alakíthatnak ki, ez a tulajdonságuk nem
befolyásolja rendszeres használóik fogyasztási szokásait. A relatíve kevés
igazi függő esetében a függőség kialakulását rendszerint a rendszeres
alkoholfogyasztásból származó egyéb komoly szociális, személyes és
fiziológiai problémák előzik meg. Ezért bár a nyugtatószerek használóinak
elenyésző részénél a fizikai függőség kétségtelenül komoly gond, a fő
problémát ezeknél a drogoknál tágabb összefüggésben nem maguk az elvonási
tünetek jelentik.
Pont ellenkező a helyzet az ópiátok esetében. Ezek a szerek rendkívül
komoly toleranciát és fizikai függőséget alakítanak ki, röviddel a
rendszeres használat elkezdését követően. Az ópiátok ezen tulajdonságai már
jelentős problémát jelentenek, bár a hosszútávú függőség kialakulásában a
pszichológiai tényezők gyakran még nagyobb szerepet játszanak.
40. A pszichológai függőség (más néven viselkedési, pszichikai vagy
érzelmi függőség, illetve hozzászokás) fogalma a fizikai függőségénél jóval
nehezebben ragadható meg. A WHO egy kiadványában a pszichikai függőséget a
következőképpen definiálja: "A drog hatása révén elégedettségérzés és egy
olyan pszichikai drive alakul ki, amely a drog periodikus használatára
készteti az egyént, a célból, hogy újra elérje a kellemes érzést, vagy hogy
elkerülje a hiányából fakadó rossz közérzetet." Ezzel a definícióval az
egyik fő probléma az, hogy ez alapján nagyon nehéz valamely gyakorlati
helyzet megítélése.
Más tudósok viselkedési függőségnek nevezik valamely drog ismételt
fogyasztását. Ez az értelmezés a legtöbb célra túl tág, hiszen csak annyit
mond, hogy a drogot jutalomértéke miatt ismételten használják, mindössze
megfigyeli a drog ismételt bevételét, de semmit nem mond a használó
pszichikai változásairól (behaviorista álláspont).
A pszichikai függőség szélsőséges esetei könnyen azonosíthatóak, és jól
jellemezhetőek: a használót ilyenkor intenzív vágy hajtja a drog után, és ez
a vágy egyértelműen megjelenik a viselkedésében is. Sok esetben a pszichikai
függőség jóval nagyobb szerepet játszik a tartós drogfogyasztásban, mint a
fizikai függőség. Az ópiátokkal kapcsolatban sem a fizikai függőség jelenti
a nagy problémát, hiszen az elvonási tünetektől pár hét alatt meg lehet
szabadulni, jóval veszélyesebb, hogy a használó később a pszichikai függőség
miatt nagy valószínűséggel visszatér a szerhez.
A pszichikai függőség ilyen szélsőséges esetei még rendszeres
droghasználóknál is csak ritkán fordulnak elő. A jóval nehezebben megfogható
pszichológiai és szociális tényezők sokasága hosszútávon rendszerint jóval
nagyobb hatással van a használó fogyasztási szokásaira.
Bármilyen összefüggésben beszéljünk is valamilyen függőségről, mindig
szem előtt kell tartani, hogy mitől függ a használó, milyen okból függ tőle,
és hogy milyen következményei vannak a függőségnek, illetve az elvonásnak. A
függőség erősen átértékelődik, ha valakinek például az élete függ attól,
hogy ellátják-e valamilyen anyaggal (pl. a cukorbetegeket inzulinnal),
esetleg a függőséget okozó dolog révén menekül meg valamilyen kellemetlen,
számára kezelhetetlen szituációból, vagy azért került függőségbe, hogy
ezáltal kellemes közérzetet, elégedettséget nyerjen. Bizonyos értelemben
pszichikai függőségről beszélhetünk az egyén minden olyan ismétlődő
viselkedésmintájával kapcsolatban, amely élete részévé vált. Társadalmunkban
gyakran alakul ki ilyen természetű függőség, elég csak a televízióra, a
zenére, az olvasásra, a vallásra, a szexre, a pénzre, a kedvenc ételekre,
egyes drogokra, hobbikra, a sportra, játékokra, vagy más emberekkel való
kapcsolatainkra gondolnunk. Bizonyos fokú pszichikai függőség - ebben az
értelemben - az élet természetes tartozéka.
Az ontariói Függőségkutatási Alapítvány előzetes jelentéséből idézett
részlet jól megvilágítja a függőség kérdésének komplexitását:
"Meg kell jegyeznünk, hogy önmagában a függőséget nem lehet sem az
egyénre, sem a társadalomra nézve hátrányos tényezőként kezelni. Ezért
sohasem arra kell választ adni, hogy egy drog esetében kialakulhat-e
függőség, hanem arra, hogy ha kialakul, akkor veszélyezteti-e ez a függőség
az egyén fizikai, pszichikai állapotát, illetve a társadalmat, amelyben él."
41. Az addikció fogalma. A fogalmat sokan sokféleképpen definiálták, és
még tudományos körökben sincs egyetértés a különböző álláspontok képviselői
között. Sokszor fizikai és/vagy pszichikai függőséget értenek alatta, máskor
a drogok nem gyógyászati célú felhasználását. Az addiktív drogok klasszikus
példái mindig az ópiátok voltak, ezért az addikcióba rendszerint
beleértették mind a tolerancia, mind a fizikai és pszichikai függőség
kialakulását. Ez a modell később elégtelennek bizonyult, hiszen ezen
definíció mellett az ópiátokon kívül csak néhány gyakran használt drog (pl.
az alkohol és más kábító hatású nyugtatók) férnének bele az addiktív szerek
kategóriájába. Nem kapna így helyet számos más drog, amelyek pedig komoly
függőséget alakíthatnak ki. Ilyenek például az amfetaminszármazékok, amelyek
jelentős toleranciát és komoly pszichikai függőséget alakítanak ki, kevés
vagy semmi fizikai függőség mellett, vagy a kokain, amely tolerancia és
fizikai függőség kialakulása nélkül vezethet erős pszichikai függőséghez.
Bizonyos gyógyászati alkalmazások során megfigyelték, hogy a morfium
toleranciát és fizikai függőséget okoz, számottevő pszichikai függőség
kialakulása nélkül.
Felismerve az addikció fogalma körüli ellentmondásokat, a WHO a következő
javaslattal állt elő: "Gyakorlati szempontból lehetetlenné vált olyan
tudományosan is kellően megalapozott definíciót találni, amely magában
foglalná a drogfüggőség jelenleg ismert minden formáját. A drogokkal való
visszaélésnek általában gyakori kísérőjelensége valamely kémiai anyagtól
való függőség kialakulása, legyen a függőség fizikai vagy pszichikai
természetű (esetleg mindkettő). Ennél fogva célszerűnek látszik a különböző
típusú drogfüggőségek fogalmának bevezetése, annak megfelelően, hogy milyen
kémiai anyagról, vagy azok mely osztályáról van szó. Hangsúlyoznunk kell,
hogy a drogfüggőség olyan általános fogalom, amelyet az összes altípus
együttes jellemzésére használunk, ezért ezzel a kifejezéssel nem utalhatunk
sem a függőség okozta veszélyek mértékére, sem a droggal kapcsolatos jogi
szabályozás minőségére és jellegére."
A WHO bizottsága röviden ismerteti a különböző típusú függőségeket. A
listán a következő típusok szerepelnek: morfium típusú, barbiturát és
alkohol típusú, kokain típusú, cannabis (marijuana) típusú, amfetamin
típusú, khat típusú és hallucinogén (LSD) típusú függőség. E típusok
részletezését ld. lentebb.
A félreértések elkerülése végett a továbbiakban a "függő" kifejezés
használatát javasoljuk minden olyan esetben, amikor olyan használóra akarunk
utalni, akinél akár fizikai, akár pszichikai függőség alakult ki.
Tudományos módszerek
42. A statisztikák szerepe. A statisztikák felhasználhatóak számokban
kifejezhető információ összegyűjtésére és kezelésére, az adatok
értelmezésére, illetve az adatok alapján következtetések levonására és
általánosításokra. A statisztikák használatának legegyszerűbb módja valamely
csoport egyes elvont tulajdonságainak jellemzése vagy összefoglalása.
Például egy kosárlabda csapat tagjainak átlagos magassága jól jellemzi az
egész csapatot. Az átlag kiszámítására gyakran használják a számtani
középértéket. Jóval több információhoz jutnánk, ha rendelkeznénk a csapaton
belüli magasságeloszlás adataival is. Például a magasságadatok
szélsőértékeinek ismeretében nyilatkozhatnánk a csapat tagjai közötti
magasságkülönbségek mértékéről.
A statisztikák segítségével megállapításokat tehetünk valamely társadalmi
csoportról úgy, hogy csak a csoport egy szűk részéről vannak adataink.
Például egy 500 tagú iskola tanulói közül véletlenszerűen kiválasztott 50
tagú mintán elvégzett intelligenciavizsgálat eredményeinek átlaga jó képet
ad az összes tanuló IQ-járól. Ehhez azonban az kell, hogy a kiválasztott
minta egyrészt elegendően nagy legyen, másrészt megfelelően reprezentálja
azt a társadalmi csoportot, amelyet vizsgálni kívánunk. Ha a minta
kiválasztásában bármilyen olyan személyes előítélet közrejátszik, amely
csökkenti a reprezentativitást (azaz a kiválasztott minta nem felel meg a
vizsgált populációnak), akkor az eredményeket nem lehet általánosítani,
illetve általánosításuk erősen csökkenti a megállapítások tudományos
értékét.
A statisztikák felhasználhatóak arra is, hogy különbséget tehessünk a
mért adatok véletlen okozta ingadozásai és valamely vizsgált tényező általi
befolyásoltságuk között. Ha rendelkezésünkre áll a vizsgált csoporton belül
a vizsgált jellemzők természetes változásának a mértéke, akkor nagy
bizonyossággal állapítható meg a különbség valamely külső tényező "valódi
hatása" és az egyébként is jelenlévő véletlenszerű változásból adódó
"álhatás" között. A "statisztikailag szignifikáns" kifejezés utal valamely
olyan hatásra, eseményre, amelynek bekövetkezési valószínűsége a vizsgált
csoport normális körülményei között igen kicsi.
Megjegyzendő, hogy ezek a statisztikai eljárások csak kapcsolatokat
képesek kimutatni egyes változók között, de segítségükkel nem lehet
megállapítani, hogy mi volt az ok és mi a következmény. Az ilyen jellegű
következtetéseket csak az egész kísérlet általános jellegének, tervének,
eredményeinek átgondolása után lehet levonni. Sok laboratóriumi kísérletben
könnyen beazonosítható az inger és a válasz, de a kevésbé irányítható
szociális vizsgálatok (pl. kérdőíves felmérés) esetében, vagy a klinikai
megfigyeléseknél gyakran nagyon nehéz, ha nem lehetetlen megfelelő
bizonyossággal azonosítani a minta különböző jellegzetességei, mért adatai
közti komplex összefüggésrendszerben az ok-okozati viszonyokat. Az a
megfigyelés például, hogy a trankvillánsok gyakori használói nagy
százalékban fogyasztanak rendszeresen alkoholt is, nem feltétlenül jelenti
azt, hogy az egyik jelenség okozza a másikat. Könnyen lehet, hogy egy
harmadik tényező (pl. a szorongástól, félelmektől való menekülés vágya) a
felelős mindkét viselkedésért. A mért adatok értelmezése során ezért gyakran
a statisztikai analízis eszköztárán kívülre kell nyúlnunk.
43. Kísérleti módszerek. A kísérletek tervezésére itt nem térünk ki, de
pár alapvető dolgot arról, hogy mi kell a pszichofarmakológiai kísérletek
sikeréhez, talán nem árt megjegyezni. A tudományos kutatás fő célja az, hogy
kísérletei során eltávolítsa vagy ellenőrzés alatt tartsa mindazon járulékos
tényezőket, amelyek nem tartoznak a vizsgálni kívántak közé, de
befolyásolhatják azok alakulását.
Mint az előbb már említettük, a kísérletekben részt vevő csoportnak
eloszlásában és tulajdonságaiban hasonlítania kell ahhoz a társadalmi
csoporthoz, amelyet vizsgálni szeretnénk. Csak ekkor általánosíthatjuk
ugyanis a kísérleti eredményeket a szélesebb csoportra. Egyik állatfajról a
másikra, egyik társadalomról a másikra, egyik szociális rétegről a másikra
általánosítani meglehetősen kockázatos dolog, az ilyen jellegű extrapolációt
mindig fenntartással kell kezelni. Az olyan változók, mint a kor, a nem vagy
a szociális osztály gyakran jelentősen befolyásolják a pszichológiai
tényezőket, így ezeket is számításba kell venni.
Ha nincs alapos okunk rá, hogy csak egy konkrét, kitüntetett dózissal
foglalkozzunk, akkor célszerű több dózissal is elvégezni ugyanazt a
kísérletet. Ha a kísérlet célja a társadalomra vonatkozó következtetések
levonása, akkor a dózisnak, a drogfogyasztás módjának és a kísérlet
körülményeinek tükröznie kell a társadalmi közegben megszokottakat.
Ahhoz, hogy valamely kísérleti változóba való beavatkozásunk hatását
egyértelműen megállapíthassuk, olyan adatokra van szükség, amelyek leírják,
hogy ugyanazon feltételek mellett, de az adott beavatkozás nélkül a kísérlet
milyen eredménnyel jár. Ilyen adatokat szerezhetünk kontroll csoportok
alkalmazásával, vagy ugyanazon csoport két különböző időpontban történő
vizsgálatával. Drogok esetében, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire eltérő
egyes személyek reakciója ugyanarra a drogra, célszerűbb a második
változatot használni, bár ez gyakran nem lehetséges vagy nem praktikus. Ha
ugyanazt a csoportot használjuk a fő- és a kontrollkísérleteknél is,
speciális statisztikai módszerekre van szükség, hogy a kísérlet
megismétléséből adódó hatásokat (hozzászokás, gyakorlat megszerzése és más
tanulási folyamatok) kiküszöböljük.
Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a kísérleti alanyok és a kutató
esetleges előítéletei nehogy befolyásolják a kísérleti eredményeket. Mivel a
set és a setting nagy szerepet játszanak a drogok hatásaiban, célszerű
ugyanazon körülmények között valamilyen placeboval egy kontrollkísérletet is
végezni. Sajnos ha a kísérleti alanynak már voltak tapasztalatai a vizsgált
droggal, gyorsan rájön, hogy nem drogot kapott, és ez érvényteleníti a
kontrollkísérletet. Az olyan kísérletet, amelyben a kísérleti alany nem
tudja, hogy a kutató mit vizsgál és hogyan (kap-e drogot, vagy nem, a
főcsoportba tartozik-e vagy a kontrollba, stb.) angolul "single-blind
study"-nak nevezik.
Mivel a tudós előítéletei és elvárásai szintén befolyásolhatják mind az
alany viselkedését, mind viselkedésének értelmezését (sőt, a kapott adatok
értelmezését is), a kapott eredmények megbízhatósága tovább növelhető, ha
maga a kutató sem tudja, hogy a kísérletnek épp melyik fázisát végzi (a fő-
vagy a kontrollkísérletet), hogy éppen melyik tényezőt változtatták meg,
stb. Az ilyen kísérletek neve angolul "double-blind study". Bár vannak
esetek, amikor ez a módszer nem alkalmazható, többnyire ez nyújtja a
legmegbízhatóbb kísérleti eredményeket.
A kiválasztott drogok ismertetése
44. A fejezet hátralevő részében röviden ismertetjük a tudomány mai
álláspontját egyes pszichoaktív drogok hatását illetően. Leírást adunk a
barbiturátokról, az alkoholról, az enyhe trankvillánsokról, az
amfetaminszármazékokról, az LSD-ről, a cannabisról, az ópiát típusú
kábítószerekről és a szerves oldószerekről. Ezekben a leírásokban
megpróbáltunk inkább az embereken folytatott pszichofarmakológiai
kísérletek, semmint az állatkísérletek vagy a társadalmi megfigyelések
eredményeire koncentrálni. Bár többnyire az eredeti tudományos munkákat
használtuk fel, a kutatás előzetes fázisában előfordult az is, hogy
másodkézből származó ismertetésekre voltunk kénytelenek hagyatkozni.
A szövegben többnyire nem adunk részletes hivatkozásokat. Az idézeteket
gyakran több más alternatíva közül választottuk ki, de az egyéb forrásokat
ugyanúgy idézhettük volna. A fejezet végén található bibliográfia szélesebb
képet nyújt az ismertetések elkészítésénél felhasznált irodalom egy
részéről.