A HEROINTÚLADAGOLÁSRÓL
(részlet)
(In: William A. McKim, Drugs and Behavior 56. p.)
A heroinfüggőket fenyegető egyik legnagyobb veszély a túladagolás. Az USA
heroinfüggőinek mintegy 1 százaléka hal meg évente túladagolás
következtében, a drog hatásaival szemben kiépült nagy mértékű tolerancia
ellenére. Míg egy toleranciával nem rendelkező ember esetén már 200-500 mg
is halált okozhat, addig egy kiépült toleranciával rendelkező heroinista
akár 1800 mg-os dózisokat is elvisel - minden kedvezőtlen mellékhatás nélkül
[1]. Nem kétséges, hogy a túladagolások egy része a heroin más drogokkal
való keverésének következménye, de ennél jelentősebb szerepet játszik a
tolerancia hirtelen elvesztésének jelensége. Egy függő meghalhat attól az
adagtól, amit előző nap még gond nélkül kibírt. A tolerancia hirtelen
elvesztésének egyik lehetséges magyarázatát a McMaster Egyetemen dolgozó
Shepard Siegel és munkatársai, Riley Hinson, Marvin Krand és Jane McCully
vetették fel.
Siegel arra a következtetésre jutott, hogy a heroinnal szemben fennálló
tolerancia mértékét részben meghatározza az a környezet, ahol a drogot
rendszerint fogyasztják. Ha a kábítószert új környezetben veszik be, akkor a
feltételes tolerancia nagy része eltűnik és a függő könnyen túladagolhatja a
heroint. E hipotézis ellenőrzése végett Siegel és munkatársai a következő
kísérletet végezték el [2]:
Patkányoknak 30 napon keresztül mindennap intravénás injekciót adtak. Az
injekcióban egy alkalommal dextróz (placebó) volt, más alkalommal pedig
heroin. Míg a patkányok egyik fele a többiek társaságában kapta az
injekciót, addig a többieket egyenként injekciózták be, fehér zaj
kíséretében. A drogot és a placebót felváltva kapták, mindig összhangban a
környezettel - egyes patkányok a heroint mindig a fehér zajos szobában
kapták, a placebót pedig mindig a többiek társaságában. Más patkányok
fordítva: a heroint kapták a többiek társaságában, a placebót pedig a fehér
zajos szobában. A patkányok egy újabb csoportja szolgált kontroll
csoportként: ők is különböző helyeken kaptak injekciót, de mindig dextrózt,
így soha nem szereztek tapasztalatot a heroinnal.
Végül minden patkány kapott egy nagyobb dózis heroint (15 mg/kg). A
patkányok egy része ott kapta a kábítószert, ahol előzőleg is - ők képezték
az ST csoportot, a többi patkány - a DT csoport - pedig ott, ahol azelőtt a
placebót.
Siegel azt találta, hogy a kontroll csoport (a toleranciával nem
rendelkező állatok) 96%-a elpusztult, heroin okozta túladagolás jeleit
mutatva. A DT csoport egyedei részben toleránsak voltak: csak 64%-uk
pusztult el. Az ST csoportnak csupán 32%-a pusztult el, vagyis a tolerancia
sokkal magasabb volt, ha a túladagolás tesztet ott végezték el, ahol a
patkányok azelőtt is kapták a drogot.
Siegel felvetette, hogy az egyik ok, ami miatt a függők elveszíthetik
toleranciájukat, az eltérő vagy szokatlan környezet lehet - a DT csoport
patkányainak esetéhez hasonlóan. Olyan heroinfüggők, akik túladagolással
kerültek kórházba és túlélték, szintén megerősítík ezt a következtetést.
Számos függő számolt be arról, hogy a majdnem halálos adagot szokatlan
viszonyok közt lőtték be, vagy aznap valamiképpen eltértek a hagyományos
fogyasztási szokásaiktól. [2]
B. C. Klee fordítása
Jegyzetek
[1] Brecher, E. M., & the editors of Consumer Reports (1972). Licit and
illicit drugs, Mount Vernon, New York: Consumers Union.
[2] Siegel, S. (1982). Drug dissociation in the nineteenth century. In F. C.
Colpart & J. L. Slangen (Eds.), Drug discrimination: Applications in CNS
pharmacology (257-262. p.). Amsterdam: Elsevier Biomedical Press