Sánta Csaba:
"... ÉS MÉGIS MOZOG?"
- 4. rész -
Gondolatok egy rendezvény margójára
A Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Bizottságának Mentálhigiénés
Műhelyében az idei tudományközi előadássorozat második napjára március
21-én került sor. A mostani és a következő számainkban e munkanap
három előadását ismertetjük. A rendezvény e napjának házigazdája,
elnöke Túry Ferenc doktor volt. A találkozó valódi műhelyként indult,
az előadókkal gyorsan gondolkodtunk egyet az érdeklődés mérsékelt
voltáról. Míg ők a kollégákat hiányolták, addig én például az egyszerű
embert is... és az Őket vonzó hangnemet.
E napon "mozdulataink"ról esett szó, valóban remek előadók
társaságában. Az első előadó Moussong-Kovács Erzsébet professzor
asszony volt, aki külön figyelemmel (szeretettel és szorgalommal)
viseltetik évről-évre a miskolci rendezvények iránt. Előadásának címe:
Arcunk mozgásszínháza.
"... Az arcunk olyan, mint egy színpad, ahol a szereplők az érzelmek.
...
A külső megjelenés, a fej formája már régen foglalkoztatta az
"ős"pszichológusokat, próbáltak az ember karakterére és tehetségére
következtetni a fej dudoraiból, avagy formájából. A 18. században egy
svájci tudós már az arc kifejezésből következtetett...
... Nézzük meg, milyen is az a színpad, ahol az érzelmek mozgása, a
dráma zajlik. Az "én" szemszögéből és a másik, a néző számára.
Jelképesen az arcot négy mezőre oszthatnánk. Az egyik rész ismeretlen
saját magunk számára is és a néző számára is. Nem tudni, hogy mi
zajlik, hogy honnan jönnek az arc mozgásai. Van egy rész, ahol ez
ismert mind a kettő részére. De van olyan, amit a játékos, az "én"
ismer, ám a másik számára ismeretlen - legalábbis a szándék. És van
egy olyan rész, ami a másik számára ismert, de az "én" nem tudja
kontrollálni, az ő számára ismeretlen. Ennek megfelelően
csoportosítható az, ami zajlik...
... Ha az előbb ismertetett mezőkre gondolunk a mozgás repertoárt
nézve az, amit csak az "én" ismer, ami a másik számára nem ismert,
ezek a színlelt, s a "mintha" érzelmek. Ezek szolgálják a másik
manipulációját, ezek azok a fals mosolyok, ahogyan a politikusok
üdvözlik egymást, vagy néha a kollégák is - közben rosszat akarva
ugye. Ahányszor felidézünk valamilyen hangulatot vagy emóciót, nem
feltétlenül éljük meg azokat a kísérő jelenségeket, mint például egy
nagy öröm alkalmával a szív ritmusnak a szaporodását, a légzés
változást, hanem a testi megnyilvánulások nélkül törnek elő ezek a
"mintha" érzelmek...
A konvencionális, szocializált érzések abban a mezőben jelennek meg,
amelyik mind az "én", mind a másik számára ismertek. Ilyen például a
szociális mosoly, ami az anya- gyermek kontextusban megjelenik és
rendkívül hozzá tartozik ahhoz a bensőséges kapcsolathoz. Már a 36
órás újszülöttek is képesek imitálni vagy megfelelő módon reagálni a
felnőttek arckifejezésére. Amitől egy gyermek igazán megijed az a
mozdulatlan arc...
Abból az "arcrészből", amiből sem "én", sem a másik nem tudja, hogy mi
származik, az az archaikus, a tudattalan, az ősi, az ösztönös érzelmek
szülőhelye. Ilyen például az ijedtség...
... Nagyon fontos a mimikának az a formája, amit a másik tud
értelmezni, de a játékos, az "én" nem képes megfelelően irányítani. Ez
az, amikor mást mondanak a szavak és mást mond el az arckifejezés.
Amikor az anya biztatja a gyermekét, hogy menj, csináld, legyél bátor
és közben az arcán látszik az aggodalom, hogy visszatartaná, hogy nem
engedné.
Időnként eltakarjuk az arcunkat... A pszichiátereket újabban sokat
foglalkoztatja a szociális fóbia. Azok a félelmek, amik a társas
érintkezésben jelentkeznek. Egy meztelen nem a testét szégyelli, az
arcát, az érzelmeit takarja el.
A maszkhoz mi mindent kapcsolhatunk? Mikor azt mondjuk valakiről, hogy
elvesztette az arcát - ez egy nagyon komoly ítélet, ez a
megszégyenítés. Lehet a maszk a vidám karneválé, de a karneválban
benne van egy kicsit a halálközelség, a haláltánc gondolata. A maszk a
csuklyás. Hogyan jelenik meg a rabló, a gonosz, a mások életére törő
ember? Leplezi az arcát, hogy ne legyen felismerhető. Vagy az idegen,
a kiismerhetetlen... van ebben egy kis gyávaság, hogy ne ismerjenek
fel, hogy legyek én csak anonim. Pszichotikus, elmebeteg festők
betegségük idején például olyan képeket festettek, ahol maszk volt
vagy nem voltak szemek...
Mindez valahol nagyon félelmetes, gondoljanak csak a halotti maszkra.
Emlékszem, hogy fiatal koromban sok házban a berendezésben láttam nagy
költők vagy zeneszerzők halotti maszkját. Ez már nincs - szerencsére.
Valamiért meg akarták eleveníteni, de ez mégis olyan kellemetlen,
rossz érzést keltő igézése volt az illető személyének. Már teljesen
elidegenítette tőlünk.
Mi történik a másik arcának az értelmezésében? Találkozunk valakivel,
az "én" találkozik a másikkal és megindul a fejben egy összetett,
bonyolult folyamat. Az egyik, hogy felismerjük, hogy ki is az... Hol
találkoztunk? Mi is a neve? Milyen körülmények között találkoztunk?
Tehát van egy ilyen "aha" élmény, hogy igen megismerem. Néha azonban
nem ismerjük, egy idegen a másik... Ilyenkor például az "én"ben
jelenlévő hangulat szabja meg, hogy milyennek látom a másikat. Ha én
szomorú vagyok, akkor ott is szomorúságot látok, ha én vidám vagyok,
akkor a másikban is vidámságot látok. Fontosak a projekciók, hogy a
másikra vetítem rá a bennem lévő "ellenséges" érzelmeket, azokat az ő
arcán látom megjelenni. Vagy a másiknak tulajdonítok olyan érzéseket,
gondolatokat, amik bennem vannak, de nem szívesen fogadom el azokat...
Néha a nem ismert egyénnel szemben is mutatunk valamiféle azonosulást,
valamilyen rész vagy egész vélt hasonlóság alapján.
Sokat foglalkoztam egy módszerrel, ami érzelmek fényképek alapján való
felismerése. ... Egy munkatársammal, aki pszichológus volt (Fehér
Klára) megcsináltuk azt a vizsgálatot, hogy a különböző pszichiátriai
betegek milyen érzelmeket és hány százalékban ismernek fel. Ezt a
70-es években közöltük. Tizenhat fotó, ugyanaz az arc, de különböző
érzelmek... A szomorúságot, a csodálkozást igen nagy százalékban
felismerik az egészségesek és a betegek is. Ám vannak összetett
érzelmek.
Érdekes, hogy egy szorongó magyar beteg válaszai mennyire közel állnak
egy libanoni, más kultúrában élő depressziós beteg válaszihoz. Az
egyik képen például mindketten jól látják a nevetést. Azt mondja a
magyar, hogy félelmetesen nevet, révület... és a libanoni, hogy azon
nevet, hogy mennyire nincs szerencséje. ... A mimika egy olyan nyelv,
ami az emberiség egészére érvényes és mégis a legprivátabb, a
legbelsőségesebb érzéseinket is meg tudjuk fogalmazni ezen a
nyelven... Bevezetve Riskó doktornő előadását, a hinduknál például
egész korán tanítják a táncot és csak szemmozgásból 44 félét
tanítanak..."
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. április 30. - 1997. május 14.