Bajzafi Ferenc:
NÉMASÁG
A kert fái moccanatlanul nyugodtak. Levél nem rezdült, madár nem
dalolt, bogarak sem zöngtek a karcsú törzsek között, melyek függeni
látszottak, mintha vékony ködfátyol kúszna a talajon, ahol sem ösvény,
sem fű nem létezik. Félhomályban derengenek az egymást ölelő ágak,
sűrű, szövevényes kúszónövényeket tartanak karjaikon, kinövéseik
telis-tele kitárulkozó és kókadó, tenyérnyi virágokkal. A kertet ölelő
tér mint egy ritkán dobbanó szív belseje. Körül minden áramlik,
örvénylik és él, mintha feszülten készülne az ezerévenkénti
dobbanásra.
Történés és mozgás nélküli világ.
Sűrű ágak, levelek, a semmibe függő törzsek.
Aztán valami történik. Egy érett gyümölcs válik le az anyaágról,
lassan süllyed lefelé, mintha még annak a gyantás zárványnak az
árulásán tépelődne, mely eddig a fán tartotta és hullik, hullik;
elhajlanak előtte a levélnyelek és szédül. Nem puffan a talajon,
hiszen az láthatatlan, egyébként is, ki találná meg a vékony ködben;
egy hatalmas tányér öleli körbe a fa törzsét és útját állja.
Leleményes, furfangos elme találhatta ki és ügyes kéz készítette:
átlátszó, mint az üveg és hajlékony, mint a gumi. A gyümölcs
hangtalanul akad fenn a peremén, viaszos héja sem sérül és puhán
kereng az egyre mélyülő tölcsérben. A körök szűkülnek, míg alul, egy
láthatatlan nyíláson eltűnik a semmiben.
Valaki régóta figyel, ott túl, a homály peremén és közelebb lép. Aztán
még közelebb. Lábával tapogatja a talajt, lépései helyét keresi, de
tekintetét le nem veszi a függeni látszó lombozatról. A folyondárok
virágai figyelik, amint keze megtalálja az alsó ágat. Följebb mászik,
tapogat, mindenütt könnyű fogást talál s egyre följebb jut, amikor
megpillantja az első, hamvas gyümölcsöt. Nem éri el, följebb hág. A
gyümölcs mintha távolodna, pedig ugyanazon az ágon függ. Mozdulatlan.
De az ember mozog, egyre tovább kapaszkodik, bízik tettrekész szívében
és erős karjában. Aztán mégis csúszik a lába. Karja elengedi az ágak
karját és kétségbeesetten, hosszan hullik lefelé.
Igen leleményes eszköz az a tölcsér. Amint a peremére csapódik keze-
lába fájón összegabalyodik, de ahogy tudatosan magához szorítja
végtagjait és összegömbölyödik, lágyan gurulni kezd. Bőre sem
karcolódott, de még ruhája sem szakadt. Aztán ott alul, valahol
belehullott abba, amit egész eddig élettelen SEMMI-nek nevezett.
Az ágak és levelek feszülten vártak. Fatörzsek függtek a ködben.
A Hiperéden hallgatott.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. november 26. - 1997. december 3.