Sánta Csaba:
A MÁSODIK TRIX
A Griff igézete sokáig kísértette még énem mélyének sötét vermét. A
hűvös, félelmetes verem ilyenkor megtelt melegséggel, fények gyúltak,
s lassan színpompázott minden. Lenyűgöző pompa volt még az emlékek
ilyenképpen való kísértése is. Az oroszlán bátorságát és a sas
fennkölt látnoki képességét egyesítő Griff emléke örök nyomot vésett a
lélek élő kőtábla-emlékezetébe. Sziklafoszlányok peregtek, s a törések
mentén az emlékek örök fénnyel kezdtek világítani.
Az emlékek... Kezdetben egy igazi vadóc volt. Nem bírt a bőrében
lenni, mert Ő több volt az egynél, a határokkal holmi bőrbe szorítható
élő tüneménynél. Ő A Griff volt: oroszlán és sas egyben. Amikor az
oroszlán uralkodni, akkor a sas repülni szeretett volna. Máskor a sas
akarta ragadozó voltát fitogtatni, ám akkor az oroszlán pihenni
kívánt, emészteni egy nagyot a lakoma után. Ritkán fogtak csak össze,
hogy lélekikrek gyanánt kémleljenek és uraljanak. Zsákmányoló
vadászataik, portyázásaik közepette többet volt köztük harag, mintsem
meghitt béke. Veszekedő, "jó testvérek" voltak.
Haragvásaik közepette sikított a csend, a környezetükben élő egyszerű
halandók pediglen kínzón gyötrődtek a közöttük támadt vákuumos űr
energia-többletétől. Az eltérő vágy és akarat, a meghitt baráti béke,
avagy az atomháborúkat megszégyenítő harcaik ellenére, vagy talán
éppen mindezek okán, Ők ketten mégis egyek voltak: Ők voltak A Griff.
Találkozásaink is furák voltak. Soha nem tudtam, most igazából kivel
is van dolgom. Ő volt, ám minden pillanatban más és más, megannyi
rejtély és feladvány. Vele nem lehetett élni. Érte kellett élni.
Kezdetben harcoltam is érte...
Igen, harc volt. Azt hittem, őt kell legyőznöm, pedig dehogy. Az
ellenség legerősebb kapitánya én magam voltam. Ma már tudom, akkor,
réges régen még nem is sejtettem. KÍváncsiságom vezetett, amikor egy
szép szivárványos délután sziklát másztam, hogy lássam. Látni akartam,
mint rendesen, ha rámjött a láthatás kényszeres erejének terhelő
akarata. A szivárvány tükrében most azonban más volt. Szebb és
kihívóbb minden létező és elképzelhető lénytől, minden energiát ki- és
besziporkázó égi fénytől. Talán a szivárvány képzete volt csupán,
talán a sors akarata rendelte így - máig nem tudom.
Ez a találkozásunk más lett, mint a korábbiak bármelyike. Az ég
tündöklésében találkoztak a szemeink mélyéről előtörő, fénylőn
pásztázó sugarak, teremtvén rögvest egy közös jövendőt. Minden rendben
is lett volna, csak hát mi... A Griff szabad akart lenni, változni, s
minden pillanatban a világgal kacérkodni. Saját énem pedig szerette
volna megfogni a pillanatot, örök szelencébe zárni a múló gondolatot.
Így rövid lett az édeni percek sora, s indult a nagy harc, a szerelmi
tortúra. A Griff őrjöngeni próbált, szárnyaival csapkodva zavart volna
el messzire, miközben oroszláni énje ordított felém, hogy maradjak
vele.
Bevallom, féltem. Remegtem, de kapaszkodtam, mert éreztem, tudtam,
maradnom kell. Így nem tudott ledobni, Griffes lett hát a megoldás.
Elrepült velem, messze egy másik világba. A sas eldobni akart, s
elrabolt magának, az oroszlán óvni próbált, ám elveszített. Hosszan
repültünk. Lassan elfogadtam a kihívást, a feladatot. Egyre
határozottabb lett bennem a gondolat, hogy tudnom kell, mit akar...
Már csak azért is, mert az úgysem érdekel. Ha kell, akkor legyen harc,
de bizony megszelidítem. Elindultam hát repülésünk közben A Griff
fejéhez, hogy tudassam vele miként is néz ki saját elhatározásom,
legszentebb akaratom.
Nem kellett beszélnem. Hallgatnom kellett. Keserves szemek néztek rám
és szótlanul is regélni kezdtek. Mondani a történetek sorát, melyek
félelmeket szültek, melyektől a kacérság mámorába kellett menekülni.
Az idő mindeközben lassú méltósággal tetőzte önmagát. A Griff pedig
erős bástyákat épített magánya köré. Védte a védhetetlent. Velem is
bizalmatlan volt, szinte minden mozdulatomat kiszámította, tudta
előre. Hiába, azok a sas szemek... Érzéseim megrendítették. Eddig
mindenki félt tőle, úgy tűnt, bástyái elvermelik örökre. Mély volt az
olvadás hőfokának pontja, hosszú volt még eme túra sora.
Egy igen szép világgal ismertetett meg A Griff azon napok során. A
saját birodalma volt ez, egy festői káprázata a valónak, élménye a
torziónak. Nagyokat kirándultunk együtt: Ő és én, mi ketten
összebújva. Megismertük, s olykor titkon, olykor nyíltan szerettük is
egymást. Néha megpihentünk. Nagy ajándék volt ez, ilyenkor méltón
körözött néhányat, majd leszállt egy sziklára valahol a világok
felett. Akkor vége lett. Azon a napon, esett az eső, nagy vihar
támadt. Repültünk a csúf és vad felhők között, buzgón kerülgetve a
sűrűn elhúzó villámok égető fényeit. Tudtam, együtt vagyunk, mégsem
voltam nyugodt. Éreztem a véget.
Akkor a viharban ismét féltem. Több is volt talán ez a félelem
szelénél. Egyszerűen szerettem volna újra a Földön járni, érezni
lábaim alatt a pázsit puha erejét, szagolni a friss levegő zamatának
illatát, inni az erdei forrásból a Bükk fenséges oldalait járva. Ott,
átázott félelmeimben eszembe jutottak a régiek, otthoni szeretteim. Ők
messze nem voltak Griffek, de Ők is az életem voltak, s bizony, akkor
hiányoztak... Elfogott a honvágy, szomorú lettem. A honvágy fura egy
érzés. Egyszerre vagy kint és bent. Félsz, ázol és fázol. Szeretnél
hazamenni, de jól tudod, már az sem lenne a régi. Otthon is a honvágy
gyötörne, szeretnél majd újból repülni, szárnyalni az égen. Kémlelni
néhányat a mások elől rejtett világból. Társa lenni A Griffnek.
Szeretni Őt... Hiányozna már otthon A Griff, az itteni érzelmek és
talán Minden. Ez egy ördögi kör.
A vihar lassan elmúlt. Ismét ragyogón sütötték a tájat a tündöklő Nap
sugarai. A Griff- madárral maradtam. Elmondtam Neki, hogy a vihar
belül is dúlt, s hogy hiányzik a másik haza. Azt mondta, nem gond,
időnként elvisz majd oda. Összetartozunk! - erősödött meg egyszerre
mindkettőnkben... A lényeg nem a szavakban szólt.
Valami fájó érzés hasított át az agyamon, tudatom szálai foszlani
kezdtek. Periodikus éles lüktetés volt, egyre erősödő hangon.
Fordultam egyet az ágyon és vad erővel nyomtam le az ébresztőóra
gombját. Lassan tértem csak magamhoz. Nehéz volt ráeszmélni, hogy hol
is vagyok, pedig kis szobám látványa lassan egy évtizede kötődött már
életemhez. Várakozással kezdtem el a napom. Biztos voltam benne, hogy
ez nem egy átlagos csütörtök lesz. Pár órával később már az Intézet
feladatai kötöttek le. Nyomasztott Griff emlékének továbbélése, így
elhagytam pillanatnyi teendőimet és az Akváriumba siettem beszélgetni
egy nagyot.
Nem értem oda. A nagy és rendszerint unalmasan üres, eseménytelen
folyosón gyökeret eresztettek lábaim. A Griff jött szembe.
Ismeretlenek voltunk, mégis önkéntelenül is összenéztünk, s tudtuk,
találkoztunk már. Éreztük, ez a Nagy találkozás. Ez eddig az emlék. A
folytatás már személyes: létében mulandó, ám mulandóságában örök.
Olyan igazán Griffes. Most reggel van, az ébresztőórám ma összetört. A
falhoz csaptam. Éjjel egy új Griff üzent, s az óra ismét megszakította
a lét folyásának menetét. Várakozom. Emlékeket idézek. Tudom, ez sem
lesz egy átlagos hétfő...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. november 12. - 1997. november 19.