Bódi Ildikó:
VONZÁSBAN
- Evelyne! Evelyne! Hol vagy? Gyere vacsorázni! - hallotta meg
nevelőanyja hangját, mely most távolról jött és valószerűtlennek tűnt.
Evelyne nem felelt.
Már órák óta a fűben hevert és nézte a kék eget. Figyelte a tovasuhanó
felhőfoszlányok gyors formaváltozásait, a sirályok fenséges reptét.
Hallgatta a tücskök ciripelését, a madárdalt és a tengerbe lebukni
készülő Nap fényének zenéjét, ahogy átfolyt a bokrokon és egyre
gyengülő erővel, csíkokba rendeződve a fűre hullott.
Elképesztő érzések hatalmába került. Mindez reggel indult és valamikor
éjszaka kezdődött. Amikor felébredt, a mindennapi dolgok hihetetlenül
ismeretlennek, egészen újnak tűntek. Gyermek lett, egy másfajta
gyermek, mint amilyen volt. Rácsodálkozott a világra, mindenre, ami
körülvette. Nem tudott betelni a tenger morajával sem, amely most
egyszeriben ősi bölcsességeket suttogó titokzatos óriás hangjává
változott képzeletében.
Elvágyódott. Sóvárgása az idő múlásával egyre elviselhetetlenebbé
vált. Foglya lett.
Ismeretlen eredetű hangok vibráltak körülötte, melyektől régebben félt
volna és amiket azelőtt nem volt képes hallani. Ez is a hirtelen
változás szerves része volt, csak még Evelyne nem tudott róla. A
minden neszre felfigyelő, a váratlan hangoktól összerezzenő lány most
csodálatot érzett. A levegő is égette a bőrét, de őt most ez sem
érdekelte. Boldog kábulatban a múltra emlékezett. Összegzést készített
életéről.
- Ugye, jó volt gyereknek lenni? - hallotta meg újra a lelkében
megszólaló hangot, mely az előbb, anyja kiáltásától megrettenve,
elhallgatott.
- Végre! - sóhajtott fel Evelyne, - már azt hittem, elhagytál! Igen.
Nagyon jó volt gyermeknek lenni. Csakhogy nem élveztem igazán, mert
akkor felnőtt akartam lenni. De most, így visszagondolva, be kell
vallanom, hogy jobb volt. Talán, mert Alexander is velem volt. Együtt
játszottunk a tengerparton. Köveket kerestünk reggeltől estig. Mindig
két egyformát akartunk, hogy neki is, nekem is legyen belőle. Sokat
kellett járni, amíg meglett a párjuk. Biztosan volt valami
jelentősége! Szerinted is szeretett engem Alexander?
- Igen - válaszolt Evelyne másik énje. - Ő úgy szeretett, ahogyan
senki nem tud. A vágyakozásnak, ami benned él, végül is ez a lényege.
Az emberek legtöbbje a testet, a külső, mulandó anyagot szereti. De ez
is csak felszín. Egyébként maga sem tudja, mit akar. Hiányzik neked az
a fajta rajongás, amit Alexander irántad érzett.
- Szeretet! - nézett Evelyne a fölötte emelkedő végtelenre. - Mit
szerethetnek rajtam? A vidámságom...? A butaságom...? A sejtjeim...?
Vagy a színjátékot, amit eljátszom nekik? Esetleg a szőke hajam?
- Evelyne! - hasított gondolatai közé újra anyja hangja. - Gyere már!
Apád nagyon megharagszik!
Evelyne elakadt. A megszólalni készülő elfutott. Formálódó válasza
szétesett.
Csakazértsem válaszolt. Biztonságban érezte magát. A fák és a sűrűn
nőtt bokrok eltakarták. Tudta, hogy egyhamar nem találhat rá senki.
Akarta is, hogy így legyen.
Csodálatosabb volt nézni a lágyan fölé omló ágakat, beleszagolni a
levegőbe és érezni a tenger sós illatát. Ha teljesíti anyja kérését és
visszamegy a házba, szertefoszlik a varázs.
- Neked már a hetes körzetben lenne a helyed! - figyelmeztette a másik
énje Evelyne-t, mert tudta, ő tudta, hogy közel a leleplezés, hogy nem
sok idejük van, és ha most elmegy a lány, akkor elveszíti az oly
nehezen megtalált kapcsolatot.
- Ugyan! Az csak álom volt! - legyintett Evelyne, bár lelke mélyén
vágyott arra, hogy valóság legyen. - Butaság Mi alapján hiszem, hogy
az a vidék a hetes körzet, mi alapján vélem úgy, hogy én más vagyok,
mint a többi? Nem! Ez hülyeség! Inkább beszéljünk arról, milyen
csodálatos volt, amikor hatalmas homokvárakat építettünk! - próbálta
elterelni a gondolatait. - Azokat Thomas építette, Alexander meg én
csak segítettünk neki. Azután leültünk és vártuk a dagályt.
Elkeseredetten küzdöttünk a tengerrel. Azóta sem értem, miért kellett
nekünk megvívni azokat az eleve kilátástalan harcokat! Vajon hová lett
Alexander? Egyszerűen nyoma veszett. Jól emlékszem arra a napra.
Eltűnt a szobájából. Senki sem látta, mikor jött ki onnan, pedig Dédi
a nappaliban ült.
- Én tudom, hol van. Ha velem jönnél, találkozhatnál vele.
- Hogyan mehetnék? És egyáltalán, hová? - nevetett fel Evelyne. -
Hiszen te bennem élsz! Ejnye! Már máskor is észrevettem, hogy a mesék,
a legendák világában maradtál! Te vagy bennem az örök gyerek! Te is
érzed ezt a vibrálást? - ütötte fel hirtelen a fejét, mert a halk,
sistergő hangok felerősödtek.
- Igen - válaszolt a másik. Hangja tele volt nyugalommal.
- Akkor mondd meg, mi ez?! - kérlelte a lány izgatottan.
- Most itt húzódik az a határ, mely mindig máshol tűnik fel a
világban, melyen túl más a tér, más az idő, ahol ez a világ véget ér.
Te más vagy. Eljöttek érted. Segítenek az utolsó feladatodat
teljesíteni. Azután hazavisznek. De ne mondd, hogy butaság!
- De mondom! Naná, hogy mondom! - Evelyn kacagott saját képzeletének
tulajdonított gondolatain, de szinte azonnal elkomorult.
Eszébe jutott gyermekkora, melynek egy része teljesen kitörlődött
emlékezetéből. Amikor ez a család rátalált, rongyos és piszkos volt.
Testét sebek borították, azt sem tudta, hogyan és mikor került az
országútra, mint ahogy Alexander sem, akivel véletlenül találkoztak.
Addig Alexander is egyedül kóborolt. Csak körülbelül tudják, hogy hány
évesek. Nevük sem volt. Amikor rájuk találtak, az út szélén feküdtek
és már sírni sem tudtak.
- Olyan jó lenne megérteni a fákat!
- Túl sokat kívánsz! - figyelmeztette a hang. - Elégedj meg azzal,
hogy ők értenek téged. Most is értenek, szólítanak, de ők sem
segíthetnek, ha te nem akarod! Emlékezz! Éjszaka volt egy álmod!
Készülnöd kell!
Evelyne ekkor ellenkezés nélkül hasra fordult. Fogta a naplóját és
írni kezdett:
"Alexander jutott az eszembe. A találkozásunk, mely számomra azóta is
a születést jelenti. Gyermekkorunk és későbbi szerelmünk, melyet
elleneztek. Vágyódom utána. Nélküle nem vagyok teljes egész. Gyáva
voltam, mikor anya nem engedte, hogy a felesége legyek. Nagyon fájt,
amikor búcsú nélkül elment. Az élet eltelik és ami bennünk megmarad,
csak töredék. Elhatároztam, hogy megkeresem. Azt hiszem, még nem
késtem el. Mi itt nem jól élünk. A lényeges gondolatokat elfelejtjük,
vagy észre sem vesszük. Az emberek a lényegtelennek élnek. Pazarlók,
akik bonyolult dolgokba gabalyodnak. Ami bennük adott, elnyomják.
Elfelejtették, hogy a gondolat erő és..."
Le kellett tennie a tollat, mert írás közben is megpillantotta az
egyik fa tövében a homályos, ködszerű foltot. Párás légrétegnek tűnt,
mozgott, mintha élne vagy mintha a föld füstölögne. Látványa az őszi,
ködös hajnalokra emlékeztette Evelyne-t. Éles, fehér villanások
cikáztak a belsejében és egy perc múltával az embermagasságú folt
sötétedni kezdett. Ütemesen tágult és húzódott össze. Evelyne tágra
nyílt szemmel, megbabonázva, mozdulatlanul bámulta a furcsa
jelenséget, de amikor a folt mélyén kirajzolódott Alexander alakja,
felállt és kilépett a térből.
Csak a nyitva felejtett napló, a félbeszakított mondat és a testének
nyomait sokáig őrző, letiport fű maradt utána.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. október 22. - 1997. október 29.