Huszti Róbert:
EGO SUM VIA
Összehúzódva magányosan ülök a Végtelen Kapujában.
Magányosan, mondom, mert úgy érzem. Különös fény dereng körülöttem és
különösek a hangok. A végtelen fénye még oly erős, hogy magába fordult
- a legtökéletesebb fekete fény vesz körül. Hangok, suttogások.
Világok milliárdjainak sóhaja ömlik agyamba a legabszurdabb
némasággal: mind-mind az ő jelenlétére utal. Érzem őt - itt van
mellettem, csupán néhány vízmolekulányi távolságra. Mégis a galaxisok
távolsága semmi ahhoz képest, amekkora távolság elválaszt minket
egymástól. Tisztán érzem őt. Meg fog előzni engem, ki fog szorítani,
meg fog taposni, el fog pusztítani: tudom. Romlást fog hozni a
világra, a csillagokra, az emberekre, a Földre: tudom. S mégis, a
második lépést nekem kell megtennem. Megvetnek majd érte, kiáltoznak,
elfelednek és soha nem fogják megtudni, hogy valójában ki is
változtatta meg az életüket. Ez a sorsom, s be fog teljesülni - úgy,
ahogy meg van írva. Közeleg az időm, nincs már visszaút. Eljön a perc
és én megismerem a világot. Egyoldalú megismerés lesz - azt hiszem -,
de állok elébe. Ő már megindult az úton, s nekem követnem kell őt,
csendben, észrevétlenül. Nem szabad gyengének lennem! Nem szabad
félnem! Megindulok én is végre, de a sírás ideje számomra még nem
érkezett el.
Örökre feljegyeztetett ama nap, amelyen először sírt fel egy bizonyos
jövevény a betlehemi jászolban, s indult sorsdöntő útjára. Megmenekült
a veszedelmektől, dacára Heródes minden ármánykodásának. Csendesebb
öccsét azonban csendesen elfeledték. Nem csoda - abban az időben nem
tartották sokra a másodszülött fiúgyermeket.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. április 2. - 1997. április 16.