Nagy Péter:
A SZARVAS ÉS A VADÁSZ
A nap felkelt, majd átadta helyét a holdnak. Ekkor indult el a vadász.
Az ősi legenda teljesen hatalmába kerítette: Le akarta teríteni a
szarvast, melynek agancsán a nap és a hold tündökölt. Ezért indult el
minden holdtöltekor, mert csak ilyenkor tűnik fel a csodaszarvas
féltve őrzött kincse. A vadász minden alkalommal biztosra vette, hogy
most megszerzi a kincseket. A szarvas pedig, mintha tudta volna miért
jön a vadász, játszott vele. Megjelent tőle pár lépésre, de vagy a
golyó nem fogta, vagy el se találta a szarvast. Így ment ez éveken át,
de a vadászban csak még mélyebb lett az elhatározás, fogva tartották a
szarvas ékszerei. Ám hiába az elhatározás, hiába bármilyen fegyver
vagy csapda a "szarvasjáték" tovább folytatódott. A vadász az évek
múltán megöregedett, már nem forrt annyira a vére. A szarvast is
barátjának tekintette már, akivel egy életen át tartó társasjátékot
játszott és az egyik holdtöltén már nem vitt magával fegyvert és arra
gondolt, utoljára megnézi a szarvast. Megköszöni neki, hogy értelmet
adott életének és utána berendezkedik a halálra. A szarvas kis idő
múlva megjelent, mint már annyiszor és az öreg vadász már nem az
áldozatot látta benne, csak mélységes szomorúság töltötte el a
holdfényes éjszakán az ismerős fák alatt. A szarvas ekkor megszólalt:
- Annak idején megtaláltad az utat, ráléptél és nem tértél le róla,
most pedig ott állsz a végén, már csak egy kapu van előtted. Kulcsra
lesz szükséged, hogy kinyíljon. Ekkor odament a vadászhoz egész közel
és fejét lehajtva odanyújtotta a napot és a holdat. Azok pedig a
vadász kezébe simulva megnyitották az utolsó kaput.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. december 23. - 1997. január 8.