Sánta Csaba:
SZELLEMIDÉZÉS
Saját élménnyel szeretném kezdeni. Úgy két évvel ezelőtt egy viharos
estén kicsiny baráti társaságunkban felvetődött a szellemidézés
gondolata. Először nem is igazán hittem az egészben, de nem szerettem
volna a hangulat elrontója lenni, így nem elleneztem a dolgot.
Elmondták, hogy hogyan is szoktak zajlani a szeánszok. Megbeszéltük
azt is, hogy kit idézzünk meg, az érdekesség kedvéért mi Petőfi
Sándornál maradtunk.
És elkezdődött.
Egy lift ajtaja előtt ültünk le. Négyen egy körbe. (Mi akkor sikeresen
megoldottuk a kör négyszögesítését.) Kezeinkkel megformáltuk a
spiritualizmust (a világ ősi egységét képező) kifejező kört: mutató
ujj a mutató ujjhoz, kis ujj a kis ujjhoz. Szemeinket lehunytuk és
koncentrálni kezdtünk a szellemvilágra. Imre hívta szavakban is Petőfi
szellemét.
A meditáció emléke az, ami számomra emlékezetes maradt. Egy hangot
hallottam: "Mit akartok tőle?!" Nem igazán tudtam felelni. De zavart a
hang, mert nem tudtam, hogy honnan jön, hogy mi akar ez lenni. Akkor
nem is jelent meg Petőfi.
Megbeszéltük a dolgot, s úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Ismét
elkezdtük a szellemet hívó ülésünket. A hang ismét jött. Már vártam, s
válaszoltam is rá: "Ne törődj az okkal, találkoznunk kell vele!" A
viszontválasz egy gyors utazás képzeteként jelentkezett. Mintha az
anyag szerkezetébe száguldott volna a képzeletem. Nagyon gyors volt.
Egy kristály középpontja felé száguldott a gondolatvilágom, egyre
tisztábban látva az apróbb részleteket és egyre hívóbb szeretetett
érezve. A meglepetés akkor ért, amikor énem elért a kristály közepébe.
Egy pillanat volt az egész. A lift megjött, az ajtaja elkezdett
kinyílni...
Csak elkezdett kinyílni a lift ajtaja, de nem nyílt ki.
Természettudományt művelő emberkeként állítom, hogy annyi idő alatt
képtelenség egy liftnek odaérni, az ajtaját kinyitni és a kinyílás
első pillanata után rögvest bezáródnia az ajtajának. Máig nem tudom,
hogy Petőfi volt-e vagy idegfeszültségeink elektromos tere játszott a
ház, a lift elektronikájával. Nem tudom, mert nem tudtam megvárni az
eredményt, a társaság szétugrott a rémületre, a rémülettől. Akkor nem
is igen vitattuk a dolgot. (Én például Betty megnyugtatásával voltam
elfoglalva, aki szomszédságomból a történés gyorsaságával vetekedő idő
alatt ült át ölembe.)
Szinte minden kultúrkör alapjaiban hisz a szellemvilág létezésében.
Induljunk most az antikvitás világából.
Arisztotelész példának okán egymásra épülő három rétegűnek tartotta az
emberi lelket (vegetatív, érzéki, szellemi). A szellemi részt tovább
osztotta: beszélt "befogadó" és "tevékeny" szellemről. A "befogadó"
rész anyagi testhez kötött, például az Olvasó konkrét személyéhez,
amit akár reggel a tükörben is láthatott. A "tevékeny" szellemet az
örök mozgató elv pillanatnyi aktualitásának tartotta. Ez is van
Olvasómban, de ennek léte nem függ a jelen életétől. Örök és
halhatatlan.
Arisztotelész pszichológiája tehát számolt egyfajta szellemvilággal.
Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy maga Arisztotelész nem ült
volna le egy szellemidéző szeánszra. Hogy miért is nem?! Arisztotelész
a szellemet nem önállóan tekintette. Az ember, mint gondolkodó,
öntudatos egyén egy egész. Egy konkrét embernek mindig van vegetatív
lelke, érző lelke és szellemi tudata is. Nem külön-külön, együtt, e
három szerves egybeépülésében. A gondolkodó ember az érző lélek és a
"tevékeny" szellem összekapcsolódásából jön létre egy vegetatív
szervezetben. Az összekapcsolás maga a "befogadó" lélek.
Arisztotelész szerint az egykori Petőfi Sándor (általunk megidézni
óhajtott) szelleméből ma csak a "tevékeny" szellem létezik valamilyen
formában. Az egykori vegetatív lélek meghalt, az egykori érző lélek
szintén, így a természetes kapocs, a "befogadó" szellem is. Ami van az
az örök "tevékeny" szellem... Ám ez nem Petőfi Sándor. Élt benne is
egykor, biztosan gazdagodott, épült is sokat általa. De
megidézésünkkor két dolog volt lehetséges. (1.) Éppen önálló szellem,
ami "tevékenységét" arra fordítja éppen, hogy vegetatív és érző
lelkekkel rendelkező testet szerezzen. (2.) Vagy már talált, s akkor
egy másik ember.
Nikolaus Casanus (valamikor az 1400-as években) a szellemet teremtő
szellemnek gondolta. A szellem megél, megért és megélő megértése során
újjá rajzolja a megélt és megértett világot. Ez is érdekes a
számunkra. Vegyük elő ismét Arisztotelész modelljét és ötvözzük azt
Casanus gondolatával. Legyen most a "tevékeny" szellem egyben
"teremtő" szellem is. Ekkor a folyamat megfordul. Nem a vegetatív
irányból indul a történet. Nem onnan, hogy van az élő rendszer, amihez
kötődik a későbbiekben az érző lélek, majd a "befogadó" szellem után a
"tevékeny" szellem is. Itt a "tevékeny" lélek teremt érző és vegetatív
lelkeket...
A "tevékeny" lélek teremt érző és vegetatív lelkeket. Ha ez
lehetséges, akkor már van esély Petőfi Sándor valós megidézésére. A
"tevékeny" szellem a szeánsz alatt éppen van valahol. Hívjuk, s a
hívás valamifajta honvágyat, emlékképeket, nosztalgiát ébreszt benne.
És önkéntelenül is megteremti, akár csak időlegesen is ismét az
egykori érző és létező világát.
Eme fikcióhoz csupán két megjegyzés. Az egyik a kapcsolat...
Elképzelhető, hogy nem egyénenként más és más "tevékeny" szellemek
léteznek, hanem Olvasóm "tevékeny" szelleme ugyanaz a "tevékeny"
szellem, ami az engem és Petőfit is megteremtett.
Jung a közös "tevékeny" szellemet hívhatta kollektív tudattalannak.
Vallási értelemben pedig vélhetően ez a közös "tevékeny" szellem az
Isten, s mi, mint teremtmények vagyunk a képére formált "befogadó"
szellemek.
A másik megjegyzés egy félelem. Mi van, ha a "tevékeny" lélek nem
közös, és a szeánsz alatt éppen szervesen él valakiben. Hívjuk.
Megérinti a hívás és jön. Elkezdi megteremteni az egykori valóját.
Vissza tud-e találni innen ahhoz a lényhez, akiben éppen létezett a
szeánsz pillanatában.
Nem tudom. Nem is akartam válaszolni, csupán gondolkodni picit a
témán.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. december 10. - 1997. december 17.