Sánta Csaba:
LELKI FOLYAMATOK ÉS AZ IDŐ
Amikor éppen nem az Y-akták, avagy a Harmadik Szem oldalait írom,
akkor tér-idő fizikával foglalkozom. Pár éve ez annyival bővült, hogy
elsősorban mindezeknek az élettel összefüggő kapcsolódásait próbálom
föltárni, miközben egyre többet kalandozok a biológia és a
pszichológia különböző területeire - olykor filozófiai síkokon. Az
élet egy olyan minőségi kategória, amit lehetetlen egy tudományág
keretei közé bepakolni, sőt a "tudományközi" térben sem egyszerű
elhelyezni. Az élet élmény, a kapcsolatok, a kommunikáció élménye... -
csak ennyi biztos.
Az ősi indiai védikus tanok szólnak a brahman és az átman egységéről.
A brahman a minden, a létezés ős oka. Az átman pedig maga a létező
lélek. Ma a pszichológiában mindezt összevethetjük Carl Gustav Jung
elgondolásaival. Jung mélylélektanát, annak fogalmait használva azt
mondhatjuk, hogy a brahman a tudattalan. Ennek különböző rétegei
léteznek a tudatosulás felé haladva: a kozmikus tudattalan, ... , a
kollektív tudattalan, egyéni tudattalan. Ez mind a brahman. Még az
egyéni tudattalan is... Ez utóbbi az a bizonyos "hatodik érzék", a nem
tudom, de valamiért érzem. Egy álom, egy fantáziált kép, egy érzés.
Bentről, de mégis honnan?!
Az egyre mélyebb rétegeket egyre nehezebb elérni... Már érzésekként
sem jelennek meg mindennapjainkban. A kollektív tudattalant például
már csak a személyiségünk "szélsőséges" élményeiként tapasztalhatjuk
meg: a szerelem eksztázisaiban, a nagy megvilágosodás perceiben, a
nagy lelki válságokban, vagy akár a pszichózisokban. Jung fantasztikus
gondolata az archetípusok léte és értelmezése. Valahol az archetípusok
a psziché csírái, "ős"modellek. Tengelyek, melyek mentén tudatos
lényünk vakrepülései során egyensúlyt tarthatunk. Tőkesúlyok a lét
viharos tengerein való hajózásainkhoz. És kapcsok a brahman és az
átman között.
Az átman a létező lélek... Jung értelmezésében a személyiség belülről
kifelé haladva építkezik, mintegy állandó kapcsolatban a
környezetével. A front, a személyiségnek a környezettel érintkező, a
hatásokat közvetlenül adó és azokat elszenvedő része a perszóna, a
szerepszemélyiség. E külső "burok" a következő összetevőkből áll:
saját én-képünkből, vágyainkból, és ezzel szembeni lehetőségeinkből,
illetve a környezet elvárásaiból és realitásaiból. Mindezzel áll
ellentétben személyiségünk másik oldala az árnyékszemélyiség...
mindaz, amik nem szeretnénk lenni. A szerep- és árnyékszemélyiségek
együtt határoznak meg.
Valahol itt a lényeg. A perszónánk "cselekszik", az
árnyékszemélyiségünk "megél"... Ugye azt mondtuk, hogy az élet élmény,
most pedig azt látjuk, hogy az élmény ott keletkezik, ahol
árnyékszemélyiség van. Talán ez az a pont, ahol a brahman megszülte a
maga szenvedésre ítélt átmanjait. A személyiség központja, a Selbst
(Self) itt lép önálló létre, itt szerzi meg tudatát. A tudattalan és a
tudatos rész között kapcsolat alakul ki.
A személyiség szerkezetét a perszóna és az árnyékszemélyiség, vagy
mélyebben megfogalmazva a tudattalan és a tudatos rész ellentétes erői
működtetik.
A személyiség szervezésének, az ellentétes erőknek a központja a
Selbst, az ősvalónk, vagy másképpen a saját archetípusunk. A
fejlődésünket eme központ irányítja, mintegy spirálisan vezetve
személyiségünket, összehangolva a tudatba történő föláramlás és a
tudattalanná vállás mértékeit és folyamatait. Fura integráció ez, mert
a brahmannak - ekképpen való lélektani értelemben - nem része az
átman, egyszerűen csak a "hasadása"...
A személyiség tehát a perszóna és az árnyékszemélyiség kölcsönös
meghatározottságán alapulva a környezettel való folytonos interakció
során épül. Fejlődése vagy egyenletes, vagy nem... Egyenletes a
fejlődés spirálja, ha a Selbst egyenletesen végzi a feladatát. Ha
azonban a tudattalan és a tudatos rész között a harmonizáció
folyamatát zavar éri, akkor hasítások jönnek létre. Az ego bomlani,
disszociálni kezd. A történet e ponttól kezdve az ego "rész én"jeiről
szól, azok integrálhatóságáról. Egy egészséges személyiségben az egyes
én-állapotok között átfolyó kapcsolatok, kapcsolatszerepek vannak.
Olykor nem erről beszél a történet.
Az ego ekkor két részből áll: a belső magból és az ahhoz társuló, ám
már disszociált "darabokból". A belső mag a személyiség épülő része,
egy "vágy" és egy "helyzet" adott kapcsolata.
A belső mag és a levált részek viszonyának alakulása előtt több
lehetőség is nyitott. Egyfelől létrejöhet tudatos ütközés,
konfrontálódás, aminek során a belső mag földolgozza, beépíti tudatos
személyiségébe a leszakadt részt, részeket. Ennek a belső útnak egy
igen szép példája a védikus irodalom által javasolt meditatív
aszkézis. Egy másik út, hogy kivetíti magából... környezeteként vagy
környezetébe. Ekkor egy külső konfliktus keletkezik, amivel
különállóként lehet megküzdeni. Lehet, hogy ez a teremtés útja? Saját
környezetünk megteremtésének egy lehetősége? Vagy akár a nagy egész
Teremtésének is?
Az első példa befelé présel, a második kifelé taszít. Egy harmadik
lehetőség, amikor a belső mag azonosul a disszociált részekkel. A
disszociált részek diktatúrája ez. Ilyen például a mai társadalom,
amiben rohanunk, holmi anyagi rögeszméink csóválnak minket, ahogyan
egy farok a kutyáját. S mindez átmegy az előbb vázolt rendszerünkön,
a belső mag - ha időlegesen is, de - azonosul vele... Végül szintén
egy létező variáns a teljes tudatlanság helyzete, amikor a belső mag
diktál, s nem érdekli, hogy vannak már leszakadt részei. Számára
nincsenek, hiszen ő nem tud róluk... Ez utóbbi az egyén pszichózisa.
A pszichózis is élmény, tehát mégsem teljes a tudatlanság a teljes
tudatlanság állapotában. Ez az ellentmondás pedig csak akkor oldható
föl, ha a tudattalan különböző rétegeinek is van saját, belső tudata.
Ez esetben viszont saját személyiségrészeink is bírnak saját tudattal,
aminek a mi tudatunk a tudattalanja. Valahol ez is karma, valahol ez
is inkarnáció. Sokszor nem is gondolunk (még az ide tartozó ősi, a
tradicionális filozófiákban sem) erre a lehetőségre, pedig semmi sem
indokolja, hogy ezt a két fogalmat (karma, inkarnáció) saját, avagy
pláne nem, hogy kizárólagosan saját szerveződésünk szintjére értsük.
Először osztódott a brahman, s maga az osztódás ténye az átman.
Elindult az egyéniesedés, az egyéni az már személyes... A személyiség
építkezésében osztódik perszónára és árnyékszemélyiségre. E két
szétválás egy és ugyanaz, a brahman hasadásának a tudattalan, míg a
személyiség szétválásának a tudatos lét szintjén való megjelenéseként.
Kialakul egy kapcsolat a tudatos és a tudattalan rész között, ám ennek
fejlődési és működésbeli zavarai folytán az ego töredezik, "én
részek"-re szakad. Mindez a fizika törvényei szerint, az entrópia
miatt. Lelki folyamataink hátterében szintén a természettudomány
törvényei állnak!
A klasszikus példa: Teába cukrot teszünk és elkavarjuk. A cukor el fog
oldódni, szét fog bomlani. Soha nem megy a folyamat fordított irányba!
Ez az entrópia törvénye: a természeti folyamatok mindig a szétbomlás,
a rendezetlenség irányába mennek. Ez a törvény működött a lelki
széttagolás során is, a brahman és az átman, de a személyiség oldalán
is... Ez az IDŐ, pontosabban a mindent mozgásban tartó időkényszer. A
relativitáselméletből tudjuk, hogy egy tömegpont mozgása során tömege
elválaszthatatlanul változik terének és idejének adataival. A tér, az
idő és a tömeg egy egységes rendszert alakot: tér-idő-tömeg! Világunk
dolgai nem térben és időben zajlanak, hanem azok változásaival együtt.
A három tényező: az anyagi való, a tér és az idő szorosan összefügg,
így ha az egyik változik, akkor a másik kettő is. Márpedig az idő
ebben a rendszerben nem mint egy állandó mennyiség szerepel, még csak
nem is törekszik ilyesmire. Az idő az entrópia törvénye alapján
meghatározott, az idő egy folyamatos változás, egy kényszer. És e
kényszer miatt változik áttételesen az anyagi való éppen úgy, ahogyan
a tér is...
E hármas rendszerre más is igaz. Az anyagi való, a tömeg energia, így
e hármas rendszer minden tagja energia!!!
Tehát az idő is energia... Tavaly októberben, a 19. számunkban
megmutattuk, hogy az energia formájaként megjelenő idő már nem
folytonos, nem egyenletes és nem is egyirányú.
Egyszerre létezik egy időkényszer, s egyszerre létezik az
időkényszerek káosza.... Minden szerveződési szintnek meg van a maga
időbelisége, s ez a saját idő minden esetben egy folytonos, egyirányú
és egyenletes kényszer. Ám minden szerveződési szintnek saját, a többi
szerveződési szinttől független időkényszere van. Valahol itt kell
keresni majd a sors és a szabad döntés természettudományi
törvényeit...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. május 28. - 1997. június 18.