Sánta Csaba:
EVOLÚCIÓS "FEGYVERKEZÉS"
Evolúció alatt az élettelen és az élő anyag változásait értjük. Az
evolúció tudományának a tárgya eme változások okainak és folyamatainak
feltárása, megismerése. Az evolúció ma már tudomány, de ma még érzelmi
hadszíntér is.
Ugye vannak a nevezetes kérdések. Mert, ha mondjuk búzát nemesítünk,
akkor az adott termény megváltozik, s "tervünk" szerint él tovább. Ám
mi van az élettelen és az élő határán? Mi van az állat és az ember
határán? És más-e ez a kapcsolat, mint más "fejlődési" kapcsolatok,
például a fajok között? Miért igen és miben? Avagy miért nem?
A kérdésekre ma sincs felelet. S talán épp azért nincs, mert e vita
érzelmi síkú, hitbéli és világnézeti természetű. A kérdésekben
szereplő határok léte, avagy nem léte szembesít önmagunkkal, belső
számadásunkkal, hitünkkel. A vita sokáig kizárólag erről is szólt
csupán: mindenáron vitatni akarták, cáfolni a Biblia teremtést
elbeszélő sorait. Az persze nem zavart senkit, hogy a tudomány nem
szűkíti le az evolúció fogalmát Darwin 1859-ben publikált
gondolataira. Ha az evolúció az élettelen és az élő anyag bármilyen
megváltozása, akkor egy teremtés mozzanat is evolúciós lépés. S így
akár a teremtés is tudományos lehetőség.
Az evolúció példának okán sokáig az ősnemzést jelentette.
Megfigyelésen alapult, ellenőrizhető volt és bármikor, tehát roppant
tudományos. A háziasszony a konyha asztalán felejti a húst, s abban
"nyűvek teremnek"... A következtetés az volt, hogy minden másnak is
így kellett keletkeznie: például a halaknak az iszapban. A 17. század
végén Francesco Redi bebizonyítja az elmélet tarthatatlanságát, de ez
tudományos körökben nem igazán érdekel senkit. Az 1800-as évek végére
kitalálják a folytatást: ugye ma már nem keletkezik élő az
élettelenből, de ki tudhatja, talán a múltban lehetséges volt
ilyesmi...
Aztán 1953-ban egy fiatal egyetemistának, Stanley Millernek sikerül
valami csoda... Oxigénmentes légkörben (redukáló légkör) elektromos
kisülések hatásaira az élő szervezetekre jellemző aminosavak
keletkeztek. Végtére is az ősnemzés képviselői akár örülhetnek is,
immár igazolt, hogy az "őslégkör" alkalmas élet keletkezésére. Ám a
tudomány nem állít a lehetőség tényénél többet. Nem mond olyat a tudós
világ, hogy bizonyítottan tudja azt is, hogy az évmilliárdokkal
ezelőtti ősi környezet hogyan jött létre. Több fölvetés létezik, ma is
több irányba kérdezünk még. S bizony ezek egyike az, hogy akár
tudatosan teremthetődött is.
A 17. századtól azonban történt még valami. Akkor ugye az ősnemzés
képviselői megrettentek, hogy vége a lehetőségeiknek, s mivel ütik
azután majd a teológusokat. Természetesen előre menekültek: "Nem baj,
van másik!" - átfogó, egységes elméleteket igyekeztek kidolgozni. Az
egyik ilyen próbálkozás volt Charles de Bonnet francia pszichológus
grádics-elmélete. Eme rendszerben minden általa ismert dolgot sorba
vett, mint egy nagy lépcső (grádics), a "fejlődés lépcsője" fokát.
Minden élettelen, minden növény és minden állat ott volt az emberhez
vezető grádics lépcsőfokain, s ezek persze egymásból alakultak ki...
Charls de Bonnet már-már pszichotikus rögeszméi aztán rányomták
lenyomatukat a későbbi próbálkozásokra is. Jean-Babtiste Antoine
Lamarck már a "fejlődés" okát kereste, igaz nem beszélt már holmi
lépcsőről. Tökéletesedési ösztönről annál inkább. Ebben még lehetne is
valami, hiszen a fejlődés tényét például a gabonák nemesítésénél
láthatjuk, s a Biblia sem szól arról, hogy megteremtetett és így marad
mindörökre... Aztán jött Charls Darwin és nagy műve: "A fajok eredete
természetes kiválasztódás útján". Ez volt az utolsó esély eme
gondolatvilág meggyökereztetésére. Darwin - úgy tűnik - jó
pszichológus volt, neki sikerült.
Darwin sorra vette kora összes olyan tudósát, aki "számított" valamit,
mindenkit, kinek már "volt neve". Elméletét az ő gondolatukkal,
felvetéseikkel támasztotta alá. Rögtön úgy is tűnt, ha Darwinnak nincs
igaza, akkor az egész tudományunk összeomlik... És nem is számítottak
már a tények, a létösztön mindent lesöpört a vita asztaláról.
Képzeljünk el egy ötven-hatvan éves egyetemi tanárt, aki egész életét
egy rendszer kidolgozásával és átadásának szándékával töltötte. És
most találkozik valamivel, aminél nem az a kérdés, hogy igaz-e,
sokkalta inkább az, hogy ha nem igaz, akkor egész életét valami nem
létezőre tette föl...
Darwin remekül tervezett és szerkesztette össze a művet. Azóta az
evolúció és az ő neve összeforrott. Nem érdekel senkit, hogy a
valóságban az evolúció fogalma messze nem Darwin, s hogy akár
tudományos lehetőségként a teremtés elve is belefér... Darwin óta
erről végképp "nem illik" (TILOS!) beszélni. Lassan persze kénytelenek
leszünk, hisz itt-ott gondok vannak. Az ember "származása" példának
okán: két elmélet is forgalomban van. Az ősmaradványok kutatásai
szerint az embercsoportok mai helyükön fejlődtek ki, ám genetikai
programokat nézve egy közös ősünk volt, úgy kétszázezer éve egy
afrikai nő személyében.
Persze nem az a gond, hogy a multiregionális elmélet és a kései
afrikai genezis elmélete ellentmond, hanem az, hogy ennek igencsak vad
következményei vannak. Ha az egyik tudományterület állítása tévedés,
már akkor is bizonyítottan létezik olyan tudományként tisztelt akármi,
ami marhaság. (Lehet, hogy éppen az ősmaradványok elemzése, hiszen a
biológiai anyag kormeghatározásával lehetnek gondok, s a mintavétel is
alacsony. Ám Darwin és a nevével jelzett "evolúció" erre alapozott...)
A másik lehetőség, hogy egyik sem téved, ekkor viszont alaplogikánk a
rossz, tehát ekkor egyik eredmény sem jelenthet számunkra semmit!
A kérdést persze mi sem döntjük itt el, ugyanis csak addig tudunk
eljutni, hogy Darwin is vitatható (csupán bátorság kérdése), hogy az
evolúciónak ő csupán egy szelete. Ám ezzel még nem igazoltuk azt, hogy
a teremtés volt a való. Csak azt mondhatjuk, hogy a teremtés is egy
tudományos lehetőség és a mai napig nem cáfolta senki! (A cáfolaton a
tudományban azt szoktuk érteni, hogy egy másik lehetőség léte
megmutatott. Persze a valóságban még ez sem igazi cáfolat, hiszen
geometriából is több van, mégsem állítjuk egyikről sem, hogy meg volna
cáfolva. A teremtés elvi lehetősége pedig még eme csökevényes módon
sem cáfolt.)
A napokban a kérdés ismét éles hangot kap, a sajtó a klónozás
lehetőségéről és rémségeiről cikkezik. (Kedvenc cikkem az volt, ahol a
szerző még egyik-másik egyetemünkre is eljutott, mégsem tudta
megállapítani milyen nemű volt ama állat, aminek egyik emlősejtjéből a
fölhasznált genetikai anyagot nyerték. Az utód neme ismert...)
A klónozás lehetőségét már ismerjük egy ideje, s növényeknél
alkalmazzuk is ma már rendszeresen. Az igazi probléma a hatvanas
években keletkezett, amikor már egyértelmű volt, mindez hamarosan az
állatoknál és az embernél is lehetséges lesz. A viták ellenére a 80-as
évek közepére gyakorlat is lett.
Az első kísérletek során még ivarsejtekkel játszottak. Birkák méhéből
kimostak embriókat, majd azokat "darabolták" és visszaültették.
Mesterséges egypetéjű ikerpárokat hoztak létre. A következő lépés
valamikor a 80-as évek végén volt, amikor már sejtmagokat ültettek át.
A fejlődés elején álló (még csak a 8-16 sejtes osztódás szintjét
elért) embriókat szétszedtek sejtekre, majd eme sejteket ültették be
örökítő anyaguktól megfosztott petesejtekbe. A daraboláshoz vegyi
reakciókat, a két sejt összeolvasztásához pedig elektromos egyenáramot
használtak. Az osztódás beindult, a kapott embrió beültethető lett...
A folyamatot - üzleti világunk szellemében - gazdaságossá kívánták
tenni, így az embrionális sejteket előbb az őssejtek, majd a
kifejlődött testi sejtek váltották föl. Ha hihetünk a közleményeknek,
akkor Ian Wilmutnak köszönhetően (edinburghi Roslin Intézet) már az
utóbbi lehetőség sem álom, s tényleg mindennapossá tehető.
Mindenesetre ezt látszik igazolni a bemutatott skóciai birka büszke
hét hónapos kora. Dolly genetikai másolásának története a következő: a
donor egyetlen emlősejtjének genetikai anyagát egy
megtermékenyítetlen, saját DNS-étől megfosztott petesejttel
egyesítették. Fejlődni kezdett, Dolly lett.
Mára adottnak tűnik a lehetőség, így a kérdések még mélyebbről tépnek
elő. Mennyiben számít csak a program, a DNS vezérlő örökítő anyaga? És
mennyiben az anyag, amit a petesejtként hozzá kap? Mennyire a
környezet, melyben élnie kell majd? Ma még az állatokkal nem tudunk
kommunikálni, ám előbb-utóbb biztosan kíváncsiak leszünk arra is, hogy
mennyiben határozza mindez meg a lélek, a szellemiség, az én-tudat
helyét és szerepét, s biztosan kipróbáljuk az emberen is...
Jelentkezők máris vannak, még engem is kerestek már, tudom-e hol
lehetne jelentkezni?
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. március 5. - 1997. március 19.