Sánta Csaba:
A TUDAT RELATIVITÁSA
A tudatosságnak több arca létezik. Mi emberek szeretjük azt hinni,
hogy tudatosak vagyunk. Olykor még azt is hisszük, hogy pont
tudatosságunk az, ami emberivé tesz.
Ancsel Éva (aki századunk talán legnagyszerűbb magyar filozófusa, s
aki ma már sajnos nem lehet közöttünk) "aszimmetrikusnak" és még
önmaga számára is "átlátszatlannak" tekinti az embert.
Hiszen az "ember nem egyedüli szerzője tetteinek", azon tetteknek,
amelyek "hegemón hatalommal" formálják az életét, ám őt magát már nem.
Egyéni sors nincs: "egymás sorsa vagyunk".
A "múlt hatalma sem abszolút, mert minden felismerésben újra
formálódik. Az élet minden nagy pillanata új emlékezést ad az
embernek, új etikát és új igazságot."
Csoda hát, ha az "ember sokszor egészen különös elkövetője valamely
tettnek"? "Bár semmilyen kétség nem férhet hozzá, hogy ő volt az
elkövető, mégis majd' minden arra vall, hogy a tett nemcsak idegen
tőle, hanem szinte lehetetlen hozzákötni."
Az eredmény az önmaga és embertársai elől "rejtőzködő" ember: a homo
absconditus. "Tetteiben sohasem ismerheti meg önmagát egészen ... csak
lenyomatot ismerhet meg ... önmagáról."
"Emberi mivoltából ... az következik, hogy teljességgel sohasem
megismerhető, nem megfejthető. S nem azért, mert rejtőzködő, hanem -
pozitív megközelítésben - mert lényegénél fogva kimeríthetetlen. Olyan
lehetőségek csomópontja, amelynek csak töredéke valósul meg,
valósulhat meg."
(A fönti idézetek ANCSEL ÉVA: Az aszimmetrikus ember című könyvéből
valók - Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1989.)
És ekkor már nem is az a kérdés, hogy mennyire merünk tudatosak lenni,
akkor amikor éppen előjövünk rejtőzködésünkből. És nem is az, hogy
önmagunk számára is kimeríthetetlenek vagyunk, így megítélhetjük-e
tudatosságunkat.
Az igazán lényeges kérdés a felelőség problémája. Mi van, ha a fönti
gondolatokat olvasva egy többszörös gyilkos, avagy egy "elmebeteg"
személy igazolva látja önmagát, s immár teljes lelki békével folytatja
tevékenységét? Baj. Nagy baj. De mégis, a föntiek értelmében hogyan is
állunk a büntetésekkel, a gyógykezelésekkel? Embertelenül. Nagyon
embertelenül. Mind a két kérdés jogos, s egyikre sincs ma még
megnyugtató felelet. Pedig most a harmadik évezred kapujában már itt
lenne az ideje, hogy társadalmunkból száműzzük az erőszakot - jöjjön
az akár egy deviáns egyéntől, akár a nagy többség közös akaratából.
Kezdjük az elején. Megszületik egy pici kisbaba. Embernek született,
nem gyilkosnak, nem "elmebetegnek", nem is orvosnak, mérnöknek, avagy
professzornak. Mégis már születése pillanatában olyan emberek veszik
körül, akiknek az élete (életmód, környezet, anyagi helyzet,
kulturáltság stb.) mindezt meghatározhatja. Szóval a megszületett kis
ember belekerül egy fokozatosan szélesedő társadalmi körbe és elkezd
oda beilleszkedni, a helyi szokásokat fölvenni, szocializálódni. E
folyamat eredményeként aztán lesz valaki. De, ha gyilkos lesz, az nem
csak az ő bűne, oda "elvezették" őt valakik. Ám a társadalmunk csak őt
bünteti.
És büntethet-e mást? Mert ugye az a szűkebb-tágabb környezet, amiben ő
gyilkossá lett nem szűkíthető le, nem szűrhető át, hogy megosszuk ki
és mennyire viheti el a balhét. Abban megint csak egyet lehet érteni,
hogy aki már eljutott arra a pontra, hogy úgy öl, ahogyan mások
levegőt vesznek, az jobb ha még sincs elengedve a pórázról. Ekkor már
sok esély arra sincs, hogy megváltoztassák. A rendszer mégsem jó. Mert
az egyént, a már tévútra szocializált embert bezárjuk, s vizsgálhatják
akár a pszichiáterek. Akár meg is gyalázhatják, ettől még nem lesz ő a
kizárólagos bűnös... és a társadalom is termel még gyilkosokat.
A társadalmat kellene inkább kutatni, hiszen büntetni nem lehet. Ha a
szociálpszichológia képes lesz választ adni arra, hogy melyik az a
pont, ahol az egyén a rossz útra téved, s hogyan óvható meg ettől,
akkor indulhat majd el valami változás. De ez még mindig lehet kevés,
hiszen ha "buta", saját önérdekükön túllátni képtelen politikusok nem
döntenek úgy, hogy ez jó, amihez kell pénzt is társítani, akkor hiába
minden. De ki bünteti majd őket ezért a gondatlanságért? Ez persze már
egy másik történet. A lényeg, hogy lesz megoldás, s egy nagy
társadalmi átértékelés segíthet majd, de ehhez vállalni kell a magunk
hibáit is.
Tudatosak vagyunk. Ám tudat nem csak az egyén szintjén létezik. Van
kollektív tudattalan és van társadalmi tudat is. A magam részéről nem
merek állást foglalni abban, hogy létezik-e az elmének zavara. Ám azt
tudom, hogy két válasz van: az igen és a nem. Ha nem, akkor az
egyénben sem létezik, s akkor miért büntetjük az egyént, a társadalmat
pedig nem... Ha pedig igen, akkor annak a társadalmi tudatban is meg
kell jelennie. Ekkor viszont miért nem beszélünk a társadalom
elmebajáról, s miért nem kezeltetjük azt is néha?
A másik baj a tudatossággal, hogy olykor azt hisszük, hogy csak ránk
emberekre igaz. Pedig ez sem biztos.
Úgy két hónapja volt, hogy baráti társaságban Müller Péterről
beszélgettünk. Kati mondta, neki van egy kazettája, amin egyik
rádióbeszélgetése található. Elkértem és megkaptam. A kazetta elején
azonban egy másik rádióműsor részletére leltem. (Ennyit a
véletlenekről...) Az állatok tudatosságáról beszéltek a műsorban.
Arról, hogy a macskák akár több száz kilométerről is hazatalálnak, ha
ehhez kellő érzelmi motiváltságuk társul. Egy nyolc éves tünemény a
mintapélda, ő 250 kilométerről érkezett haza. És hogyan csinálta? Hat
olyan érzékelési módot használt, ami nálunk embereknél nincs vagy nem
"annyira" működik.
A macskáknak nagyon jó a szagmemóriájuk. A látásuk száznyolcvan fokos.
Aztán a bajszuk, amivel nagyon jól letapogatnak, megéreznek dolgokat.
Kevésbé tudott, hogy orrukban a galambok mágneses érzékszervéhez
hasonlatos tájoló található. Aztán a talpuk is rendkívül jó
érzékszerv. És végül a karmok, mint külső információrögzítők. Persze
lehet azt mondani, hogy ilyen érzékelés mellett már könnyű és
egyébként is pusztán ösztönös hazatalálásról van szó. Azért csak
érdemes lenne figyelembe venni, hogy eme érzékszervek információit
csak rendezni kellett valaminek, s irányítani, összehangolni az
ösztönöket a hosszú út alatt...
A karmok szerepe külön érdekes. Megjelöl tárgyakat, amiket később -
akár hónapokkal, évekkel is később - el tud "olvasni" és értelmezni.
Nem merem ugyan azt állítani, hogy ez már írás lenne, de motoszkál
bennem a gondolat.
Tovább hallgatva a kazettát eljutottam a már várt beszélgetéshez.
Aminek az eleje a férfiról és a nőről szólt. Arról, hogy ahány ember
annyi nem. Karinthy Frigyes egykor erről így írt: "Ha egyedül vagyok a
szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És
annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobámba."
Ha a gondolkodásról beszélünk, akkor a férfiak és a nők gondolkodása
közötti vélt és valós különbségekről is illik szólni. Azt mindenki
tudja, hogy nagy átlagban a nők és a férfiak agyának tömege között van
kétszáz grammnyi különbség. Azt már kevesebben, hogy ez ebben a
formában nem jelent semmit, hiszen itt a mennyiség és a "minőség"
között nincs szoros összefüggés. A kamaszkor elején (az azt megelőző
években) például a lányok szellemi teljesítménye még jobbnak is
mondható, ekkor ők az okosabbak. Fontosabb inkább az a megközelítés,
amely szerint nincs "emberi agy": "férfi agyról" és "női agyról" kell
inkább szólni.
A két nemnek sajátosan egyéni feladata van, szükségszerűen egyéni
szervi funkciókkal. A nők "feladata", avagy inkább méltó küldetése a
gyermek, a jövő megteremtése. A nők nem azért értek el kisebb
társadalmi beosztásokat, mert arra nem voltak képesek, méltók.
Sokkalta inkább azért, mert az ő életük arról regél, hogy szeretetet
kívánnak minden áron biztosítani a családnak, a gyermeknek. Egy
társadalmi beosztás pedig azzal jár, hogy változtatni akar, hogy erőt
gyakorol. Ám az erőhöz mindig társul az ellenerő, a kényszer. És
kényszer alatt már sérül a boldogság. Boldogtalanul pedig már nem az a
szeretet sem.
Azt szokták mondani, a nők inkább érzelmi lények, a férfiak meg
logikusak. Hát a föntiek figyelembevételével mindez biztosan így van,
ám a női érzelmek ekkor logikusabbak bármilyen férfiúi logikánál.
Két-három évvel ezelőttig igazi működési különbséget nem is tudtak
kimutatni a két agy között. Valahol tudtuk a fejlődési különbséget, s
azt hogy vannak hormonális eltérések, de ennyi volt... Ekkor azonban
egy amerikai kutatócsoport a Yale Egyetemen arra bukkant, hogy míg a
férfiak a beszélt hangokat csak a bal agyféltekével érzékelik, addig a
hölgyek mind a kettővel egyszerre.
A nők agya a beszéd területén szimmetrikusabb. De számít-e ez bármit,
ha a kazettát tovább hallgatom... Müller Péter arról beszél, hogy
amikor lelőtték és átesett egy halálélményen, akkor a hat golyó és a
vérveszteség után kilépett a testéből. Feküdt a járdán és látta magát
föntről. Mind a kettőt sajátjának érezte: a fönti volt ő, ám a lentit
is sajátnak érezte. Megérezte, hogy mégis aki lenézett a testre az
volt az igazi, a maradandóbb. Olyan ez, mint az író és hősének
viszonya. A hős hiszi, hogy egyedül cselekszik, pedig az író írja. "A
benne látó élő..."
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1997. február 19. - 1997. március 5.