Dimenzió #14

Y-akták - Tele Fiction Magazin

(paratudományok)

   Sánta Csaba:
                            A TUDAT RELATIVITÁSA

   A  tudatosságnak  több  arca  létezik. Mi emberek szeretjük azt hinni,
   hogy   tudatosak  vagyunk.  Olykor  még  azt  is  hisszük,  hogy  pont
   tudatosságunk az, ami emberivé tesz.

   Ancsel  Éva  (aki  századunk talán legnagyszerűbb magyar filozófusa, s
   aki  ma  már  sajnos  nem  lehet  közöttünk) "aszimmetrikusnak" és még
   önmaga számára is "átlátszatlannak" tekinti az embert.

   Hiszen  az  "ember  nem  egyedüli szerzője tetteinek", azon tetteknek,
   amelyek "hegemón hatalommal" formálják az életét, ám őt magát már nem.
   Egyéni sors nincs: "egymás sorsa vagyunk".

   A   "múlt   hatalma  sem  abszolút,  mert  minden  felismerésben  újra
   formálódik.  Az  élet  minden  nagy  pillanata  új  emlékezést  ad  az
   embernek, új etikát és új igazságot."

   Csoda  hát,  ha  az "ember sokszor egészen különös elkövetője valamely
   tettnek"?  "Bár  semmilyen  kétség  nem  férhet  hozzá, hogy ő volt az
   elkövető,  mégis  majd'  minden  arra vall, hogy a tett nemcsak idegen
   tőle, hanem szinte lehetetlen hozzákötni."

   Az  eredmény  az önmaga és embertársai elől "rejtőzködő" ember: a homo
   absconditus. "Tetteiben sohasem ismerheti meg önmagát egészen ... csak
   lenyomatot ismerhet meg ... önmagáról."

   "Emberi  mivoltából  ...  az  következik,  hogy  teljességgel  sohasem
   megismerhető,  nem  megfejthető. S nem azért, mert rejtőzködő, hanem -
   pozitív megközelítésben - mert lényegénél fogva kimeríthetetlen. Olyan
   lehetőségek   csomópontja,   amelynek   csak   töredéke  valósul  meg,
   valósulhat meg."

   (A  fönti  idézetek  ANCSEL ÉVA: Az aszimmetrikus ember című könyvéből
   valók - Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1989.)

   És ekkor már nem is az a kérdés, hogy mennyire merünk tudatosak lenni,
   akkor  amikor  éppen  előjövünk  rejtőzködésünkből. És nem is az, hogy
   önmagunk  számára  is  kimeríthetetlenek  vagyunk, így megítélhetjük-e
   tudatosságunkat.

   Az  igazán  lényeges kérdés a felelőség problémája. Mi van, ha a fönti
   gondolatokat  olvasva  egy  többszörös  gyilkos, avagy egy "elmebeteg"
   személy igazolva látja önmagát, s immár teljes lelki békével folytatja
   tevékenységét? Baj. Nagy baj. De mégis, a föntiek értelmében hogyan is
   állunk  a  büntetésekkel,  a  gyógykezelésekkel?  Embertelenül. Nagyon
   embertelenül.  Mind  a  két  kérdés  jogos,  s  egyikre  sincs  ma még
   megnyugtató  felelet.  Pedig most a harmadik évezred kapujában már itt
   lenne  az  ideje, hogy társadalmunkból száműzzük az erőszakot - jöjjön
   az akár egy deviáns egyéntől, akár a nagy többség közös akaratából.

   Kezdjük  az  elején. Megszületik egy pici kisbaba. Embernek született,
   nem  gyilkosnak, nem "elmebetegnek", nem is orvosnak, mérnöknek, avagy
   professzornak.  Mégis  már születése pillanatában olyan emberek veszik
   körül,   akiknek   az   élete  (életmód,  környezet,  anyagi  helyzet,
   kulturáltság  stb.) mindezt meghatározhatja. Szóval a megszületett kis
   ember belekerül egy fokozatosan szélesedő társadalmi körbe  és  elkezd
   oda  beilleszkedni,  a  helyi  szokásokat fölvenni, szocializálódni. E
   folyamat  eredményeként aztán lesz valaki. De, ha gyilkos lesz, az nem
   csak az ő bűne, oda "elvezették" őt valakik. Ám a társadalmunk csak őt
   bünteti.

   És büntethet-e mást? Mert ugye az a szűkebb-tágabb környezet, amiben ő
   gyilkossá  lett  nem szűkíthető le, nem szűrhető át, hogy megosszuk ki
   és  mennyire viheti el a balhét. Abban megint csak egyet lehet érteni,
   hogy  aki  már  eljutott  arra  a  pontra,  hogy úgy öl, ahogyan mások
   levegőt vesznek, az jobb ha még sincs elengedve a pórázról. Ekkor már
   sok esély arra sincs, hogy megváltoztassák. A rendszer mégsem jó. Mert
   az egyént, a már tévútra szocializált embert bezárjuk, s vizsgálhatják
   akár a pszichiáterek. Akár meg is gyalázhatják, ettől még nem lesz ő a
   kizárólagos bűnös... és a társadalom is termel még gyilkosokat.

   A  társadalmat kellene inkább kutatni, hiszen büntetni nem lehet. Ha a
   szociálpszichológia  képes  lesz  választ  adni arra, hogy melyik az a
   pont,  ahol  az  egyén  a rossz útra téved, s hogyan óvható meg ettől,
   akkor  indulhat majd el valami változás. De ez még mindig lehet kevés,
   hiszen  ha "buta", saját önérdekükön túllátni képtelen politikusok nem
   döntenek úgy, hogy ez jó, amihez kell pénzt is társítani, akkor hiába
   minden. De ki bünteti majd őket ezért a gondatlanságért? Ez persze már
   egy  másik  történet.  A  lényeg,  hogy  lesz  megoldás,  s  egy  nagy
   társadalmi  átértékelés segíthet majd, de ehhez vállalni kell a magunk
   hibáit is.

   Tudatosak  vagyunk.  Ám  tudat nem csak az egyén szintjén létezik. Van
   kollektív  tudattalan és van társadalmi tudat is. A magam részéről nem
   merek  állást foglalni abban, hogy létezik-e az elmének zavara. Ám azt
   tudom,  hogy  két  válasz  van:  az  igen  és  a nem. Ha nem, akkor az
   egyénben sem létezik, s akkor miért büntetjük az egyént, a társadalmat
   pedig  nem...  Ha pedig igen, akkor annak a társadalmi tudatban is meg
   kell   jelennie.  Ekkor  viszont  miért  nem  beszélünk  a  társadalom
   elmebajáról, s miért nem kezeltetjük azt is néha?

   A  másik  baj a tudatossággal, hogy olykor azt hisszük, hogy csak ránk
   emberekre igaz. Pedig ez sem biztos.

   Úgy   két  hónapja  volt,  hogy  baráti  társaságban  Müller  Péterről
   beszélgettünk.  Kati  mondta,  neki  van  egy  kazettája,  amin  egyik
   rádióbeszélgetése  található.  Elkértem és megkaptam. A kazetta elején
   azonban   egy   másik   rádióműsor   részletére   leltem.   (Ennyit  a
   véletlenekről...)  Az  állatok  tudatosságáról  beszéltek  a műsorban.
   Arról,  hogy a macskák akár több száz kilométerről is hazatalálnak, ha
   ehhez  kellő  érzelmi  motiváltságuk társul. Egy nyolc éves tünemény a
   mintapélda,  ő 250 kilométerről érkezett haza. És hogyan csinálta? Hat
   olyan érzékelési módot használt, ami nálunk embereknél nincs vagy nem
   "annyira" működik.

   A macskáknak nagyon jó a szagmemóriájuk. A látásuk száznyolcvan fokos.
   Aztán  a bajszuk, amivel nagyon jól letapogatnak, megéreznek dolgokat.
   Kevésbé  tudott,  hogy  orrukban  a  galambok  mágneses érzékszervéhez
   hasonlatos   tájoló   található.   Aztán  a  talpuk  is  rendkívül  jó
   érzékszerv.  És  végül a karmok, mint külső információrögzítők. Persze
   lehet  azt  mondani,  hogy  ilyen  érzékelés  mellett  már  könnyű  és
   egyébként  is  pusztán  ösztönös  hazatalálásról  van  szó. Azért csak
   érdemes  lenne  figyelembe  venni,  hogy eme érzékszervek információit
   csak  rendezni  kellett  valaminek,  s  irányítani,  összehangolni  az
   ösztönöket a hosszú út alatt...

   A  karmok  szerepe  külön érdekes. Megjelöl tárgyakat, amiket később -
   akár  hónapokkal,  évekkel is később - el tud "olvasni" és értelmezni.
   Nem  merem  ugyan  azt  állítani, hogy ez már írás lenne, de motoszkál
   bennem a gondolat.

   Tovább  hallgatva  a  kazettát  eljutottam  a már várt beszélgetéshez.
   Aminek  az  eleje a férfiról és a nőről szólt. Arról, hogy ahány ember
   annyi nem. Karinthy Frigyes egykor erről így írt: "Ha egyedül vagyok a
   szobában,  akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És
   annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobámba."

   Ha  a  gondolkodásról beszélünk, akkor a férfiak és a nők gondolkodása
   közötti  vélt  és  valós  különbségekről is illik szólni. Azt mindenki
   tudja, hogy nagy átlagban a nők és a férfiak agyának tömege között van
   kétszáz  grammnyi  különbség.  Azt  már  kevesebben,  hogy  ez ebben a
   formában  nem  jelent  semmit,  hiszen  itt a mennyiség és a "minőség"
   között  nincs  szoros összefüggés. A kamaszkor elején (az azt megelőző
   években)  például  a  lányok  szellemi  teljesítménye  még  jobbnak is
   mondható,  ekkor  ők az okosabbak. Fontosabb inkább az a megközelítés,
   amely  szerint nincs "emberi agy": "férfi agyról" és "női agyról" kell
   inkább szólni.

   A  két  nemnek  sajátosan  egyéni  feladata van, szükségszerűen egyéni
   szervi  funkciókkal.  A nők "feladata", avagy inkább méltó küldetése a
   gyermek,  a  jövő  megteremtése.  A  nők  nem  azért  értek  el kisebb
   társadalmi   beosztásokat,  mert  arra  nem  voltak  képesek,  méltók.
   Sokkalta  inkább  azért, mert az ő életük arról regél, hogy szeretetet
   kívánnak  minden  áron  biztosítani  a  családnak,  a  gyermeknek. Egy
   társadalmi  beosztás pedig azzal jár, hogy változtatni akar, hogy erőt
   gyakorol.  Ám  az  erőhöz  mindig  társul  az ellenerő, a kényszer. És
   kényszer alatt már sérül a boldogság. Boldogtalanul pedig már nem az a
   szeretet sem.

   Azt  szokták  mondani,  a  nők  inkább  érzelmi  lények, a férfiak meg
   logikusak.  Hát a föntiek figyelembevételével mindez biztosan így van,
   ám a női érzelmek ekkor logikusabbak bármilyen férfiúi logikánál.

   Két-három  évvel  ezelőttig  igazi  működési különbséget nem is tudtak
   kimutatni  a két agy között. Valahol tudtuk a fejlődési különbséget, s
   azt  hogy  vannak hormonális eltérések, de ennyi volt... Ekkor azonban
   egy  amerikai  kutatócsoport a Yale Egyetemen arra bukkant, hogy míg a
   férfiak a beszélt hangokat csak a bal agyféltekével érzékelik, addig a
   hölgyek mind a kettővel egyszerre.

   A  nők agya a beszéd területén szimmetrikusabb. De számít-e ez bármit,
   ha  a  kazettát  tovább  hallgatom...  Müller Péter arról beszél, hogy
   amikor  lelőtték  és átesett egy halálélményen, akkor a hat golyó és a
   vérveszteség  után kilépett a testéből. Feküdt a járdán és látta magát
   föntről. Mind a kettőt sajátjának érezte: a fönti volt ő, ám a  lentit
   is  sajátnak  érezte.  Megérezte,  hogy mégis aki lenézett a testre az
   volt  az  igazi,  a  maradandóbb.  Olyan  ez,  mint  az író és hősének
   viszonya.  A hős hiszi, hogy egyedül cselekszik, pedig az író írja. "A
   benne látó élő..."

                     Duna Televízió * DunaText * Y-akták
                     1997. február 19. - 1997. március 5.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.