Sánta Csaba:
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
Az ember saját tevékenységét intelligensnek tekinti, ennek saját maga
által alkotott informatikai utánzását szoktuk "mesterséges
intelligenciának" hívni. De kezdjük az elején: Mi az, hogy
intelligencia? Két személyes élményű meghatározást ismerek. Az elsőt
Páldi János tanár úrtól hallottam: "lényeglátás és
rendszerezőképesség", a másodikat egy tanítványomtól, aki szerint "a
mértéke attól függ, hogy mennyit legózott a gyerek kiskorában". És az
egész valahol ennyi, hiszen az intelligencia fogalmára máig sincs
elfogadott, általános meghatározás.
Talán a legsikeresebb intelligencia meghatározás mindezeken túl a
következő: "sorok közötti olvasás képessége". E fogalomhasználat
létjogosultságát látszik erősíteni, hogy megértéséhez intelligencia
kell. Na, persze az ember nem azért intelligens, hogy szeresse az
olyan meghatározásokat, amelyek megértéséhez intelligencia kell.
Helyette a már jól bevált, elodázó: "írjuk körül a tulajdonságaival, a
hozzá tartozó elemek felsorolásával" módszerét alkalmazzuk. Így az
intelligenciát meghatározott képességek rendszereként jellemezzük:
tanulás, elvonatkoztatás, következtetés, megmagyarázás,
mozgáskoordináció, nyelv...
Az elején már jeleztük, hogy lényegében kiindulópontunk az, hogy az
ember intelligens, és így számunkra az intelligenciát valahol az
emberi viselkedések és képességek jelentik.
Nem tudunk ugyan ennél jobb (és elfogadható!) meghatározást adni, de
eme kiindulási helyzetünk alapján minden emberben él egy kialakult kép
az intelligencia létéről vagy hiányáról, így ennek gyakorlati
minősítése már a meghatározás pontosságát (pontatlanságát) meghaladó
mértékben is lehetséges.
Az intelligencia ilyen meghatározási módszerét Turing tesztnek,
Turing-próbának hívjuk.
A Turing-próba lényege a következőkben foglalható össze: Van egy
rendszerünk, amiről el akarjuk dönteni, hogy intelligens-e (ez lehet
egy ember, de egy ember által létrehozott szerkezet is). E
"rendszerrel" kapcsolatban áll egy ember, aki kérdéseket tesz fel egy
kommunikációs csatornán keresztül, miközben fogalma sincs arról, hogy
egy géppel vagy egy emberrel cseverészik-e. A kérdező egy számítógép
előtt ül: begépeli a kérdéseit, a képernyőn pedig olvassa a
válaszokat. A feladata, hogy minősítse a "rendszert", gépnek vagy
embernek... Ha a gépi szerkezetet embernek minősíti, akkor az
tekinthető intelligensnek.
Roger Penrose kutatásai alapján megkérdőjelezi ennek a tesztnek a
hitelességét. Hivatkozik például K. M. Colby 1960-as években
kifejlesztett "orvosszámítógépére", ami egy orvospszichológust volt
hivatva utánozni. Ezt pedig oly sikerrel tette, hogy a páciensek sorra
előnyben részesítették eme gépet az emberrel szemben. Penrose felhívja
a figyelmet arra, hogy ez a kísérlet kelthet olyan benyomást, hogy a
számítógép valamennyire értelmes, holott valójában nem az, hiszen csak
bizonyos, meglehetősen egyszerű és mechanikus szabályt követ. Mielőtt
arra gondolna bárki is, hogy persze, hiszen egy "pszichológus
páciensei"... Penrose tovább érvel, hiszen a szkizofréniát utánzó
számítógép az orvostanhallgatókat csapta be. (Azt pedig ugye nem
vitatjuk, hogy aki eljut addig, hogy orvostanhallgató lesz, az
általában intelligensnek tekinthető.) De egy másik példa a sakkozó
számítógép, ami akár nagymestereket is megver könyvtárnyi
háttéranyagával. Ki merne egy ilyen "masinát" nem intelligensnek
minősíteni. Pedig az egész csupán az időzítéstől függ: ha gyorsan kell
lépni, mert számít az idő, akkor rendszerint a gép győz; ha ráérünk,
ha nem kell sietni, akkor viszont már többnyire az ember. Tudatosság
és ítéletalkotás - nyomatékosít Penrose.
Penrose-t meghaladva felhívjuk arra is a figyelmet, hogy ez a
probléma, mármint az intelligencia megítélése emberek között is
kétséges. Nem csupán az az igaz, hogy az ember (mint csoport!)
önmagát, saját tulajdonságait és képességeit tekinti intelligensnek,
de az is, hogy mindez az emberre, mint egyénre is igaz. Szokás
készíteni különböző intelligencia teszteket. Hogy ezek mit mérnek az
egy más kérdés, de valamit igen, s az egy kellően nagy számú mintán
való ellenőrzés után kellően "hiteles" lehet. Ezen a skálán a 100-as
IQ jelenti az átlagos szintet, s ezt tekinthetjük egy elfogadható
értéknek. De nem ezt ítéljük meg!!! A 100-as átlaghoz tartozó egyén
számára a 100-as IQ környezetébe tartozó emberek lesznek az
intelligensek. Úgy 80 alatt és 130 fölött fokozatosan elveszíti
hitelességét az ítélete. Valahol a "zseni" és az "őrült" közötti
kapcsolatot úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a "debilitás döbbenete" és
a "zsenialitás csodálata" mint élmények között nem igazán létezik
különbség.
Ennek azért veszélye is van, például iskoláink berkeiben. Hiszen egy
közepesnél éppen jobb képességű tanár a legkiválóbb diákokat éppen úgy
nem képes érteni és értékelni, mint a gyengébbeket. A "bukott" diákok
IQ-ja rendszerint alacsony vagy magas (!).
Térjünk azért vissza a mesterséges intelligenciához. Próbáljuk
megfogalmazni annak lehetséges céljait, feladatát. E "kérdésre"
nyílván mást válaszolna egy mérnök, egy orvos, egy tanár vagy egy
pszichológus. Ám válaszaik valahol a következő két csoportba
sorolhatóak be: nyílván az emberi képességeket és tulajdonságokat
"kell" modellezni, az eltérés a célokban van, hiszen tehetjük azt (1.)
az ember helyettesítésének a szándékával, hogy fárasztó (nehéz,
monoton, unalmas ...) munkák elvégzésétől mentesítsük, vagy (2.)
azért, hogy az emberi viselkedést jobban megismerhessük
viselkedésmodellek megalkotásának az útján is.
A emberi képességeket és a viselkedéseket akarjuk modellezni, ám az
ember (egy biológiai rendszer) és egy informatikai modell, egy
számítógép alapjaiban különböznek.
A számítógépek egy előre megadott algoritmus könyörtelen
végrehajtására képesek, eredendően nagy tömegű adatok feldolgozására
lettek megalkotva. Ez utóbbira mi emberek nem nagyon (a gépeinkkel
biztosan nem versenyképesen) vagyunk alkalmasak, de a gép sem alkalmas
arra, hogy felülbírálja saját algoritmusát és döntsön, ami a mi
erősségünk. Arról már nem is szólván, hogy az embernek nincs
algoritmusa, általában a "józan ész" szerint tesz.
Ami egy ember számára egyszerű, az egy gép számára bonyolult, ám ami
egy informatikai alkotás számára nem gond, az az ember számára lehet
követhetetlenül bonyolult. Lehetséges kapcsolat a két oldal között?
Az intelligencia hétköznapi szinten tudást ("lényeget") jelöl, annak
meglátását ("lényeglátás") és alkalmazását ("rendszerezőképesség").
Jól mutatja ez, hogy tanárom és tanítványom milyen fantasztikusan
határozták meg e fogalmat. Az első elem fontossága vitathatatlan, a
tudás forrása pedig a tapasztalat: "a legózás". A második elem
fontosságára az emberiség kultúratörténete szolgáltat példákat.
A tudás alkalmazásának a minősége, a "lényeglátás" és a
"rendszerezőképesség" kapcsolata akkor kap igazi értékmérőt, ha arra
gondolunk, hogy például Einsteinnek ugyanazok az ismeretek álltak a
rendelkezésére, mint kortársainak. A teljesítmény azonban már nem
egyezik...
A tudásra, annak birtokba vételére és hasznosítására épülnek a
mesterséges intelligencia próbálkozásaiként megszületett és megszülető
számítási modellek. Ilyen a produkciós rendszer: ez állandó és változó
adatbázisokban tárolja az információit, "ha, akkor" típusú szabályokat
használ, mindezt kiválasztó és vezérlő algoritmusokkal.
S, hogy alkalmas-e a produkciós rendszer a feladatára? Megoszlanak a
vélemények... 1976-ban Newell és Simon egy "fizikai szimbólum
rendszer" elnevezésű modellről adott egy meghatározást és hozzá egy
bizonyítást arról, hogy e modell rendelkezik az intelligens viselkedés
szükséges és elégséges feltételeivel. Mivel a számítógép egy "fizikai
szimbólum rendszert" modellez, így szerintük alkalmas intelligens
viselkedésre. Penrose ezzel szemben a megértést, a tudatosságot és az
ítéletalkotást hangsúlyozza, azt állítván, hogy valódi gondolkodásra
és megértésre egy számítógép sosem lehet képes.
Az emberi gondolkodás nem tűnik algoritmikus működésűnek. A
gondolkodás sebessége minden bizonnyal túllépi az anyagi információk
maximális sebességhatárát. Erre az ad lehetőséget, hogy az
idegrendszer kémiai és elektromos folyamataiban résztvevő molekuláris
szint alatti kvantumvilág jelenségei között előfordulhat az
alagúteffektus. (Az elemi részek világában a részecske mozgása olykor
nem köthető energiagátakhoz.) Ez annyit jelent, hogy egy később
küldött impulzus megelőzhet egy korábban küldöttet. Az algoritmusok
világában viszont ritkán fordul elő, hogy a "múlt" lesz a "jövő". Az
embernél sűrűn, sőt konkrétan ez a gondolkodás.
Állíthatnánk mi, hogy ennek vagy annak az oldalnak van igaza... De, ha
állítanánk, akkor hazudnánk, tudást hazudván önmagunknak. Mindkét
oldalnak lehet igaza és tévedhet is. Az idén kaptunk hírt gondolkodó
társalgógépről, ami már saját tudásbázisát is fölülbírálja, ítéletet
alkot. De egy érzelmeket modellező akármiről is... Ám az azért való,
hogy ezek még mindig algoritmusokat követnek, holott az ember nem
gondolkodik algoritmikusan, sőt gondolkodásának alapja éppen ez, az
időrendi határozatlansága. De ettől még mindkettő lehet akár
intelligens (geometria sem egy van)...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. november 27. - 1996. december 11.