Sánta Csaba:
ÉLET A HALÁL UTÁN
Mottó: "Születésem előtt egy egész örökkévalóságig semmi voltam. Hát
most miért félek attól a nemléttől, amelyet volt alkalmam megszokni
egy örökkévalóságon át?" (Lucian Blaga)
Létünk átlátszatlansága és felmérhetetlensége mellett talán halálunk
jelenti azt az "ismeretlen!"-t, ami túlságosan félelmetes mindannyiunk
számára ahhoz, hogy mindennapjaink során a megértés igényével
kísértsük. Saját halálunk témája: tabu.
Emberi létünk fura kettőssége jellemez: Visszautasítjuk a halál
gondolatát, majd a düh és alkudozás kora után e magányunkat a
depresszió kútja nyeli el, s az elfogadás még ekkor is egy messzi
pontnak tetszik csupán. Halálfélelmünk és bűn"tudatunk"
elviselhetetlenné teszi számunkra az időt. Megváltásra, az időből való
kiszakadásra törekszünk. A halál utáni vágyunk - már-már olthatatlan -
szomjúságával küzdünk halálfélelmünk ellen. Eme ellentmondás
problémájának több féle megoldásával kísérleteztünk már
kultúratörténetünk során: pl. bűnbakképzés, vagy a brahman és az átman
egysége, vagy Jézus Krisztus szeretetvállalása.
A bűnbak... a bűn megszemélyesítése. Az ősi megtisztulási szertartások
során a közösség (a mindenki, "én is!") bűneit, bűntudatát egy személy
bűnbakká nyilvánításával és kiközösítésével oldják meg. A bűnbakkal
távozik a bűn is. (Egyfajta kettősség itt is van: a kiközösítés bűnét
vállalják egy másik bűn megszüntetéséért...)
A Védikus tanok ókori indiai bölcselete a személyes időt testünket
meghaladónak tételezi föl: a lélek újjászületéseinek kényszere.
Megszabadulás csak a létről való lemondás, a végső elszakadás útján
lehetséges. Az átman harcol (a létösztönét kell legyőznie!), hogy a
megismerés egyetlen helyes útját járva azonosulhasson a brahmannal.
Sikeres ténykedése esetén az én újra a világ szellemi lényegének
osztatlan, szerves része lesz.
Az egyéni és társadalmi megváltásnak (a bűntől megterhelt idő
elhagyásának) legnagyobb hatású példája Jézus Krisztus élete,
szenvedése, az emberiséget bűneitől megváltó önkéntes kereszthalála.
(Egy adott korban, egy adott helyen és történeti körben bűnbakká
nyilvánítunk valakit. Vállalja. A vállalt bűnhöz megértés, együttérzés
társul - így a bűnbak nem lesz alkalmas arra, hogy a bűnt kivigye a
társadalomból. Bedühödünk: elvették egyik kedvenc játékunkat. Nem
lökhetjük ki a térbe. Megoldás? A szakrális (Isteni, természetfölötti)
tér... Látványosan, embertelenül öljük meg. Aztán feltámad, ezzel
bizonyítva a felsőbbrendűséget. A szakrális térbe távozó "bűnbak"
pszichológiai képzetének hatása pedig valóban Isteni.. . Immár nem
csupán egy adott bűn megszemélyesítése törtét. A bűn Isteni
átvállalásával szembesülünk.)
Mind az ősi indiai bölcselet, mind Jézus szeretettvállalása azt
sugallja számunkra, hogy létezik valami "élet" a halál után. Ezt
orvosok is megerősítik, igaz finomabban fogalmaznak: "valami képes a
túlélésre" - egyes személyiségvonások, az emlékezet egy része.
Vizsgáljuk meg a kérdést! A reinkarnációra, a lélekvándorlásra utaló
"bizonyítékok" a halál "túlélésén", az akár többszöri újraszületésen
túl az egész folyamat okára: a "miért születünk egyáltalán?" kérdésére
is válaszul szolgálhatnak...
Első kérdésünk a következő: A test, a lélek és a szellem hármas
egységéből függetlenedhet-e bármely egy vagy két egység? Működhet-e a
tudat a testen kívül? Működhet-e a tudat a testtől függetlenül? Nézzük
sorban...
Tudat a testen kívül. A pszi-jelenségek (ESP - érzékszerveken túli
érzékelés: telepátia, clairvoyance, megérzés * PK - pszichokinézis, a
tudat, a szellem külső hatása) vizsgálata már az 1800-as évek végén
megindult, s sok esetben valóban tárgyilagos szemlélet jellemezte,
jellemzi. Vas József főorvost már megismerhettük a PszichoTerápiát
tárgyaló Y-aktákban. Közös bükki túráink során, az egyik baráti
beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy saját tapasztalata szerint a
hipnózisok alatt a hipnotizált személy által imaginált (elképzelt)
valóság képeit a hipnózist vezető terapeuta is sokszor egyidőben
"látja", megtapasztalja. Az ilyen szinkronicitásnak (egyidejűségnek)
az oka pedig vélhetően a tudat testen kívüli működését jelenti
(kollektív tudattalan? - C. G. Jung).
Tudat a testtől függetlenül. Ez már érdekesebb és elsősorban
természettudományos, fizikai kérdés. A létezésnek számos határa van...
Érzékszerveink egy-egy őket érő hatás adott (általában szűk!)
tartományát fogják, s az így alkotott képek tapasztalatából
következtetnek például az "én" határaira is. Azonban testünk határa, a
bőr nem jelenti tényleges határunkat: Elektromágneses terünk egy jóval
nagyobb egység részeként túlmutat e "határon", de a még oly gyenge
gravitációs terünk hatását sem "határolja" el semmi... (elhanyagolása
is dőreség lenne - a természet való világa nem ismeri a középiskolai
oktatás "elhanyagolható" kitételeit).
Azonban van még "határsértés" molekuláink mikrovilágában, a
kvantumszférában is... Ott, ahol a tapasztalat "pont"ja tévedésnek
bizonyul, s kiderül a valóságban a "pont" egy "kis szakasz". Ott, ahol
Heisenberg-féle határozatlanság miatt vagy a hely adott pontosan:
testünkben halad az információt szállító ingerület, vagy annak
mozgásállapota (lendülete, sebessége!) határozott egyértelműen... Ha
testünkben halad az információ, akkor nem tudni pontosan milyen
sebességgel, ám ha tudjuk a sebességet, akkor bizonytalan, hogy
köthető-e testünkhöz. E bizonytalanság a számok, a logika világában
létezik: Van egy valószínűségi függvény (érdemes az elnevezésére is
figyelni!), a pszi-függvény, ami alakjában jellemzi egyértelműen a
mozgások helyét és mozgásállapotát is. A geometria világában, a
hullám-mintázatok berkeiben minden bizonyos. Más kérdés, hogy eme
bizonyosságok annyira többszörösen összetett (már két hullám
találkozásakor is létrejön az interferencia, s a találkozás után
valami közös halad tovább... itt pedig nem két hullámról van szó,
sokkalta inkább egy végtelenhez tartó sokaságról...) rendszert
alkotnak, ahol kétséges, hogy az alapfolyamatok
visszakövetkeztethetőek-e. Ám a kvantumkáosz eme világa túlmutat a
testen: úgy is fölfoghatjuk, hogy minden mozgó egység (energia,
információ, anyag: kvark, "elemi részecske", atom, molekula, ion, s
ezek által alkotott szerveződések) meghatároz (természetesen eltérő
szerveződési szinten) egy-egy hullám-mintázatot. E hullám-mintázatok
szerveződési szintenként összeadódnak, időleges csomópontokat
képeznek, e csomópontok tekinthetőek az "én" valós megjelenésének. Ha
egy adott szerveződési szinten a csomópont fölbomlik, akkor az még nem
jelenti az alacsonyabb vagy magasabb szintek szétesését. A szervezet
halálakor a szöveteket fölépítő ionok, molekulák, atomok, "elemi
részek", kvarkok stb. szerveződési fokai még funkcionálnak, végzik a
saját működésüket. Tehetetlenségük folytán még egy jelentős ideig
jellemzően tartalmazzák azokat a tudatot és személyiséget megjelenítő
viselkedésmintákat, amiket a nagy egész működésében képviseltek. Mivel
a hullám-mintázatok nem elszigeteltek, hanem egy egységes rendszert
alkotnak, így az egyes "én"-állapotok határeseteikben megegyeznek,
folytonosak (a közös "ÉN"!), ami valóban a tudat "testen kívüli"
kommunikálását jelenti (pontosan azt, hogy a köztem és a te közted
lévő tényleges távolság nem térbeli távolságunk, hanem
kvantum-világaink távolsága, tehát nulla!!!), de azt is, hogy az éppen
fölbomlott "én"-t alkotó és most szabaddá vált (még újból nem
szerveződött!) alacsonyabb szintű szerveződések "én"-t ugyan nem
alkotó, de az "én" szerveződési szintjén még megjelenő időleges
"emlékei" ténylegesen léteznek, egy objektív szellemvilágként
fölfoghatóak, amivel a kommunikálás sem kizárt (!).
Amikor életet akarnak létrehozni, akkor épp ezzel a problémával
találkoznak. Értelmezhető az élet egy adott szerveződési szinten,
például a molekuláris biokémia szintjén. Ám, amikor ennek
létrehozásával kísérletezünk, akkor a gyakorlat zátonyon végzi. Az ok,
hogy az adott szerveződési szint látszólagos egysége ellenére az
alacsonyabb szerveződési szintek nem alkotnak közös, folytonos hullám-
mintázatokat: több csomópont létezik, pedig a természet folyamataiban
nem így van. A halál éppen akkor áll be, amikor valamely külső vagy
belső hatás következtében egy ilyen hullám-csomópont osztódik.
A "testen kívüli tapasztalat" nekünk embereknek úgy 10-20 %-unkban
adatik meg, tehát a szkizofrénia 1-2 %-os arányát jóval meghaladó
mértékben, ami szintén az elmondottak mellett szól. A "halál közeli
tapasztalat" beszámolói szintén sejtetnek valamit, bár erre más,
ésszerű(bb) magyarázatok is adódnak. Erdős Géza "akcióelmélet"-e
például a "halálközeli élmények" között szereplő "életfilm"
visszanézését azzal magyarázza, hogy a test akcióinak sokk-szerű,
hírtelen leállását az "én" a tudat akcióinak elővételével,
fölgyorsításával igyekszik kompenzálni, kiegyenlíteni.
A "halált túlélő tudat" lehetősége pedig az előbb említett fizikai
lehetőség szerint adott, ám csupán időleges. Nem zárható ki a
huzamosabb "fantom"-jelenlét egy adott szerveződési szinten, ám esélye
nem jelentős. Ugyanakkor jó esély van arra, hogy a fölbomlott "én"
egy alacsonyabb szintje együtt épüljön be egy másik "én"-be.
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. augusztus 21. - 1996. szeptember 4.