Sánta Csaba:
TERÜNK TITKAI
A Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Bizottsága Mentálhigiénés
Műhelye által megrendezett "Észhez térített tér" című előadássorozat
apropójából...
A paranormális tevékenységeket szokás a lélek, a tér és az idő
misztikus (rejtélyes, titkos) megnyilvánulásainak is tartani. Hans-
Peter Waldrich Ezoterika című művében egy jogász véleményét is idézi a
misztikáról: "elmeháborodottaknak való teológiai irányzat" (teológia =
hittudomány).)
Az Y-akták harmadik számában most a teret vizsgáljuk: testi terünket
és szellemi terünket, a normalitás és a paranormalitás terét -
kapcsolataikat.
A tér mindennapi fogalomhasználatunk egyik központi eleme.
Környezetünkben minden folyamatként zajlik le (infinitezimális világ),
de élményeinkben csak elkülönült állapotokat (diszkrét világ) tudunk
rögzíteni. Immanuel Kant (1724-1804) "A tiszta ész kritikája" című
művében a teret, az időt és az okságot a priori (a tapasztalatot, a
tényeket megelőző, azoktól független) adottaknak tekinti. Amennyiben
élményünk "egyetlen" diszkrét világhoz köthető ("itt és most"), akkor
térélményünk van, amennyiben viszont ezen diszkrét világok egy
sorozatához (térélmények egymásutániságának az élménye) időélményünk
van.
Már csecsemőknél megfigyelhető a tér érzetének a megléte, ami a
térlátás és a térben való tájékozódás genetikai programozottságára
utal. Egyszerre figyelhető meg kötődés az anyához, a kapaszkodó,
biztonságkereső magatartás (oknofil személyiség) és az élmény, a
kaland keresése, a környezet fölkutatásának az igénye (filobad
személyiség).
Egy adott tér szerkezetének megélése és e megélés milyensége
közvetlenül is hat ránk. A kontrollálatlan (ellenőrizetlen), nyitott
terek szorongást okoznak. Ezt a szorongást a tér tagoltságával
oldhatjuk, azonban a térben való korlátozással fokozhatjuk is.
Az egyedüllétet, a bezártságot létünk veszélyeként éljük meg. A
mindennapok során a térből történő kizárás a közösségből való
kizáratást jelenti (pl. börtön, pszichiátria). Lényegében a
kommunikáció, a másokkal fönntartott kapcsolat és párbeszéd adja
létünk értelmét. Céljaink kitűzésére és az azokért folytatott "harcra"
csak időélményünk vitathatatlan valóságként történő elfogadása esetén
lehet elég motivációs (ösztönző) erőnk. Ennek fönntartásához pedig az
szükséges, hogy a térélményeink sorrendjében folyamatosan megerősítsük
egymást - rögzítve időélményeink szinkronizált (összehangolt) voltát.
Minden csoport képződésében elsődleges szerepe a helynek van. A hely a
csoportosulás meghatározó tényezője. Egy csoport kialakulását második
lépésben az együtt mozgás jellemzi. A harmadik csoportosulási fokon
megjelenik a tárgy, mint teljes értékű csoportformáló tényező. Ezt a
fokot a tárgy körüli összeverődés jellemzi. A helyet, a mozgást és a
tárgyat a szabály megjelenése követi, mint csoportformáló tényező. A
következő szinten már megváltozik a csoportosulás elve: az egykorúak
között megjelenik az aktív társas viselkedés első formája, az
összedolgozás. A csoportra a tagolódás lesz jellemző.
Egy csoport, egy társkapcsolat stabilitását (állandóságát, erősségét)
a következő események, élmények határozzák meg: (1.) A kapcsolatélmény
azonossága. (2.) A kapcsolat folyamatossága. (3.) A társas alakzat
határainak tudata. (4.) Szerkezeti tagoltság, állandósult szerepek.
(5.) Hagyományok.
(Az előző két bekezdés forrása: Mérei Ferenc Társ és csoport című
könyve - Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1989.)
A tér szerkezete, szerkezetének kötöttsége (meghatározottsága)
befolyásolja az adott térben folytatható kommunikációt. A kötött
szerkezetű tér viselkedésünket módosító, befolyásoló szereppel
rendelkezik.
Az olyan tereket, ahol a térszerkezet elősegíti a térben folytatott
kommunikációt szociopetális, szociocentrikus (csoportosító, a csoport
összetartozását fokozó) térnek nevezzük. Amikor viszont a térszerkezet
eltávolít, kiszakít, akkor szociofugális (csoportbontó, a csoport
összetartozását romboló) térről beszélhetünk.
A tér pszichológiai hatásai és a pszichológósuk által vizsgált tér
bemutatása után vizsgáljuk meg, hogy mit jelent a tér a
természettudományok körében.
A közvetlen térélményünkre épülő, mindennapi szemléletünket is
meghatározó térmodell az Eukleidész (Kr.e. 300 körül) által leírt
geometrián alapul. Az eukleidészi térben dimenziónak (kiterjedésnek)
nevezzük a független irányokat. Például: Választunk tetszőlegesen egy
irányt, s erre merőlegest állítunk. E két irányt dimenziónak
tekintjük, de azon irányokat, amelyek e két irányú összetevőre
fölbonthatóak már nem hívjuk dimenziónak.
Az eukleidészi tér és dimenzió fogalom alapján terünket három
kiterjedésben éljük meg. Ennek ábrázolására az iskolai tanulmányaiból
mindenki számára ismert descartes-féle koordinátarendszert lehet
például alkalmazni. (René Descartes (1596-1650) francia filozófus,
matematikus, természettudós.)
A későbbiekben kialakult tudományos fölfogásoknál a tér modelljében
két irányban történt változás.
Egyrészről a modellből következő tulajdonságok közül a
leglényegesebbek - több lépésben - kiválasztattak és általánosításuk
útján az eredeti modellre visszahatottak. Az eredmény több, sokszor
már nem is szemléltethető matematikai térfogalom kialakulása (pl. a
hiperbolikus vagy ismertebb nevén a Bolyai-Lobacsevszkij-féle
geometria - Bolyai János (1802-1860), Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij
(1792-1856), Karl Friedrich Gauss (1777-1855) és Ferdinand Schweickard
(1780-1859) voltak azok, akik egymástól függetlenül fedezték föl a
geometriának ezt a fajtáját.)
Másrészről a fizika fogalomrendszere elért oda, hogy már nem tudott
megelégedni a térben lezajló jelenségek vizsgálatával, hiszen
kiderült, hogy e jelenségek egy része nem a térben, hanem a tér
változásaival együtt zajlik.
Werner Karl Heisenberg (1901-1976) határozatlansági relációja szerint
bizonyos fizikai mennyiségpároknak nincs egyidejűleg meghatározott
értékük, Így például a kvantummechanikában a hely és az impulzus
egyidejűleg határozatlan mennyiségek. Mindez azt jelenti, hogy egy
objektum mozgásának leírására (szemléletünk három dimenziós fölfogása
esetén!) minimálisan hat dimenzióra van szükség... Az ilyen, háromnál
több dimenzióval bíró terek a fázisterek. A fázisterekkel analóg (a
megítélés szempontjából egyező) módon használjuk a Hilbert-tér
modelljét is. (David Hilbert (1862-1943) német matematikus.)
Albert Einstein (1879-1955) speciális és általános
relativitáselméletei már a tér egészen más megközelítéseit adják.
Sikerült kimutatnia, hogy a mozgás irányában a méreteket tekintve
távolság-kontrakció (rövidülés), a mozgó órák esetében pedig
idődilatáció (megnyúlás) lép föl. Mivel e két jelenség egymástól
elválaszthatatlanul játszódik le, Így a tér és az idő nem függetlenek
egymástól, tér-idő kontiniuumot (folytonosságot) képeznek.
Einstein lényegében két gondolatból indult el. Egyik kiindulópontja a
relativitás elve, vagy más néven a vonatkoztatási rendszerek általános
érvényű egyenértékűsége volt. A relativitási elv következtében nem
mérhető abszolút (mástól nem függő) sebesség és a fénysebesség
kitüntetett szereppel bír: egyrészt minden inerciarendszerben
(tehetetlenségi vonatkoztatási rendszerben) állandó, tehát független a
fényforrás mozgásától, másrészt a fénysebesség az elérhető legnagyobb
sebesség, és mint ilyen véges.
Einstein másik kiindulópontja az egyidejűség relativitása volt. Van
két vonatkoztatási rendszerünk K1 és K2, amely K1-hez képest v
sebességgel halad. A K1 rendszerben egy időben, de különböző helyen
lejátszódó események K2-ben különböző időben, helyen vannak.
Mivel bármely információ maximum a fény sebességével terjedhet, Így a
téridő szemléltethető, leírható fénykúpok segítségével. A fénykúpok az
időbeliség határát képezik: azt fejezik ki, hogy adott "itt és most"
állapot mellett milyen események játszódtak le a múltban és milyen
események következhetnek be a jövőben.
Minden megfigyelő saját fénykúppal rendelkezik. (Már korábbi
számainkban, a mű- mezon eseténél utaltunk a saját tér és a saját idő
létére!) Valamely megfigyelő ténylegesen bekövetkező eseményeinek
(világpontok) összessége világvonalat Ír le.
A világvonal állandóan kitüntetett állapota az "itt és most" esemény,
a megfigyelő mindenkori léte. A megfigyelő a fénykúp "itt és most"
állapotában van. A jelen a fénykúpon kívül fekszik. A jelen eseményei
az "itt és most" eseménnyel térkapcsolatban állnak, ellentétben a
fénykúpon belül elhelyezkedő események időkapcsolatával...
A térmodellek következő nemzedékét a fraktálok adják. A fraktálok
egyesítik a geometriai és a fizikai térleírási módokat. A fraktálok
nem egész dimenziójú tér modelljeiként értelmezhetőek. A valós, létező
tér jó közelítéssel fraktálok együttesének tekinthető.
Fraktálok képződésének alapja egy érdekes jelenség, a rekurzió. A
rekurzió egy olyan művelet, amelynek végeredménye egy másik művelet
kiindulópontja lesz. Rekurzív rendszer példája lehet egy olyan ház,
amely nem téglákból, hanem házakból épül föl... Ha én egy ilyen házban
élek és egy falat kibontok a házamból, akkor az a fal a házamat
fölépítő házakban is kibontásra kerül.
A rekurzív rendszerek vizsgálata lehetőséget adhat az egységes
térelméletek modell befejezésére, az alapvető kölcsönhatások
rendszerezésére. Ilyen kutatásokat végez Stephen W. Hawking Cambridge-
ben, vagy például az Y-akták szerkesztője Magyarországon...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. március 20. - 1996. április 3.