Sánta Csaba:
BEKÖSZÖNTŐ
Paranormális... Mit is jelent e fura szócska? Azért is fura, mert
kettős jelentése van. A "para-" előtag egyrészről utalhat valamihez
való hasonlóságra, s ez esetben a paranormális jelentése: a
"normálishoz hasonlító". Másrészről jelenthet valami ellen valót, és
ekkor a paranormális szó már valami "nem normálist" jelent. És itt
igencsak nem mindegy, hogy melyik metaplázia (a jelentés módosulata)
teljesül...
A dolgokat a maguk helyén kell kezelni.
Paranormális tevékenységek... Egy téma, aminek puszta említése is a
hurrikán erejére emlékeztető heves érzelmi viharok, kitörések forrása
sokszor. Az emberek - e témát illetően - három csoportba sorolhatóak.
Az első tábor képviselői a misztikum világát ténykérdésként kezelik. A
második csoport képviselői szerint a misztikum dolgaira a tudomány mai
állása szerint nem létezhet (!) magyarázat, s amit nem értünk, az
ugyebár nincs is. A harmadik társaság tagjai pedig röhögnek az
egészen, mesélnek a hívőknek, hergelik a hitetleneket és mindeközben
saját hasznukon munkálkodnak.
Az Y-aktákkal nem szeretnénk egyik csoporthoz sem csatlakozni,
mindössze a témakört tényszerűen vizsgálni. Hiszen valami van...
Mindannyian megéreztünk már később bekövetkező, vagy valahol a
távolban bekövetkezett eseményeket. Az okok vizsgálatát azonban nem
kell feltétlenül a misztikum világában keresni.
A pszichológusok ma már mindennapos gyakorlatként használnak
imaginációs (képzelegtetős) technikákat. Így például hipnózist, amely
során az imagináció odáig jut, hogy az én-állapot identitása
(azonossága, önazonosságának a tudata) módosul, a páciens
pszichomotorikusan (lelki indíttatás és a következtében létrejövő
mozgás) megváltozott tudatállapotba kerül. Régebben - külső jelei
alapján - ezt az állapotot az alvás jelenségéhez is hasonlították.
Az alkalmazott hipnózisok során gyakori a regressziós (korregressziós)
technikák alkalmazása, melyek alatt a hipnotizált személy korábbi
életszakaszát vagy "korábbi életeinek" eseményeit éli újra.
Mindebből azonban korai lenne levonni következtetést - mondjuk - a
reinkarnációra (lélekvándorlás, újraszületés) vonatkozóan. A jelenség
ugyanis nem bizonyítja a reinkarnáció létét... A pszichológusokat
például a mindennapok során nem is érdekli igazán, hogy ténylegesen
"előző" életében járt e a páciens. Sokkal lényegesebb számukra, hogy a
"betegnek" sikerült eföldolgoznia azt a valamit, amit egykor nem
tudott vagy nem mert földolgozni, s aminek a súlya ma már akkora, hogy
funkcionális (működésbeli) problémákat okoz a hétköznapok során.
Sokszor nincs is szó misztikumról: A hipnotikus ülés alatt
szembesülünk a múlttal, és ha még mindig nehéz vállalni azt, akkor
segít a már "megtanult" imaginációs technika és áthelyezzük,
"átképzeljük" a cselekményt, annak szimbólumát (jelképét) egy "másik"
személyre, egy "korábbi életünkre", aki elveszi tőlünk a "batyut"...
Néha viszont könyörtelenül kísért valami misztikus. Több
hipnoterapeuta nem hagyta annyiban és leellenőrizte a páciensek által
visszaadott, konkrétnak tűnő információkat. Ezek vizsgálata során
megdöbbentő eredményekre jutottak: az adatok olykor pontosak; a
hipnózisban leírt személy létezett, s a rá, valamint körülményeire
vonatkozó leírás lényegileg elfogadhatónak tekinthető. További
érdekessége a dolognak, hogy ezen esetekben nem föltételezhető, hogy a
hipnotizált személy a leírt személyről a hipnózist megelőzően a leírás
részletességének megfelelően informálódhatott volna.
Tehát valami van... A jelenség létének tényét el kell ismernünk,
hiszen tagadása önmagunk becsapásán túl a soha meg nem értés
garanciája lehet. A tény elismerésén túl viszont itt még nem célszerű
következtetéseket levonni.
Emberi kultúránk több ezer éves múltja és jelene alatt tudományon sok
mindent értettünk már. Emocionális (érzelmi) élményekre épített
teológiát (hittudományt), empíriákon (érzékszervi tapasztalatokon)
nyugvó "természettudományt", vagy - Bertrand Russell szavaival élve -
e két megközelítés közötti senki földjét, a filozófiát. Egy dolog
mindig közös volt: a tudomány mindig az okot, a közöset kereste,
keresi - eszköze mindig a kérdezés. A tudomány sosem cáfol, a tudomány
bizonyít...
Ez utóbbi gondolat nagyon fontos, ha paranormális tevékenységről
beszélünk. Miért merevek a tudomány képviselői? Először is, a
jelenségek egy része csak akkor tűnik magyarázhatónak, ha valamely
természeti törvényünket módosítjuk. A tudomány itt nem merev, csak
cáfolat helyett a bizonyításra vár, ami türelem kérdése...
(Törvényeink módosításának az igénye önmagában csak cáfolat, tehát nem
tudomány!) Másodszor vannak olyan területek, ahol a tudománynak már
van válasza a fölvetett problémára, de gazdasági, katonai vagy egyéb
politikai érdek miatt nem mondhatja azt el, vagy nem tudja
elmondani...
MÍg egy szakmai előadáson dobálózhatom képletekkel,
differenciálegyenletekkel, addig egy ismeretterjesztő előadásban
ezeket le kell fordítanom, szavakba kell öntenem. Ez sokszor nem
könnyű feladat. Ez utóbbi - lehet - az oka annak, hogy a modern
tudomány által föltárt területek adta magyarázatok ma még nem
tudatosultak.
Itt van például a teleportáció (térugrás). Teleportációról akkor
beszélhetünk, ha a tér két pontja közötti távolságot valami gyorsabban
teszi meg, mint azt az adott térben maximális sebességgel
(fénysebességgel) megtehetné.
A tudomány fölfigyelt egy földi körülmények között csak mesterségesen
előállítható elemi részecskére, a mű-mezonra (müon). Ennek a
részecskének az életideje 2,2 milliomod másodperc, ami alatt végig a
fénysebességgel haladva úgy 660 méter utat futhatna be. Megfigyelések
szerint a mű-mezont mindez nem érdekli és ennek az útnak százszorosát,
ezerszeresét is megteszi, miközben a fénysebesség 0,99995-szeresével
halad. Itt volt, ott van... Most mi van?
Parakutató mondhatják, hogy térugrás volt, s talán igazuk is van,
hiszen e jelenség kielégíti mindazon igényeiket, amely igények a
teleportációhoz, mint jelenséghez kötődnek.
A fizikusok (Einstein-Lorentz rendszer - relativitás) az mondják, hogy
nem volt térugrás... A jelenség során, amikor egy test a
fénysebességhez közeli értékkel halad, akkor egyidejűleg
távolságkontrakció (a haladás irányában a távolságok rövidülnek) és
idődilatáció (a mozgó test által észlelt időközök megnyúlnak) lép föl,
mindezek következtében pedig a részecske a sajátrendszerében csupán
660 métert tesz meg.
A két álláspont látszólag ellentmond, pedig nincs ellentmondás. A
fizika rájött egy korábban parajelenségnek tartott "valaminek" az
okára. Kiderült, hogy a parajelenség eredeti elnevezése téves,
pontosabban nem utal a háttérben lévő valós okra. De a jelenség
létezik... és ha a mű-mezon úgy teszi meg a 660 méteres utat, hogy
közben ("számunkra") ténylegesen százszor, ezerszer hosszabb távot fut
be, akkor erre más objektumok is képesek. E képesség pedig azonos
azzal, amit a paranormális tevékenységek kutatói az eredeti név mögé
gondoltak, mint valódi tartalmat.
Az Y-aktákban az ilyen magyarázatokat keressük, azt, hogy mely
parajelenségről nyilatkozott Így, vagy úgy a tudomány, s mit mondott
róla... Nem titkoljuk tanítani és tanulni szeretnék. Tanítani,
megmutatva egy új, egy nem megszokott tárgyalásmódot, amely nem az
ellentéteket keresi, sokkal inkább a közös kérdéseket, a közös
feleleteket. Tanulni, hogy legyen ez egy nagy nemzetközi fórum, ahol
ki-ki (töprengő ember, parakutató, tudós) kérdezhet és válaszolhat. Ha
bárki úgy érzi, hogy szeretne hozzászólni, akkor ragadjon tollat és
nosza...
Duna Televízió * DunaText * Y-akták
1996. február 20. - 1996. március 6.