Kéri Katalin:
ANTÓNIO NÓVOA: TANÁROK IDEJE I-II.
(António Nóvoa: Le temps des professeurs I-II.
Instituto Nacional de Investigao Científica, Lisboa, 1987. p. 939.)
A "Le temps des professeurs" című, kétkötetes munka António Nóvoa
portugál kutató doktori értekezése volt. A mű a XVIII. századtól napjainkig
kíséri végig az oktatói hivatás alakulását Portugáliában.
Nóvoa társadalomtörténeti elemzést végzett, művéhez számos levéltár
iratanyagát nézte át, és használta fel. 1980 óta dolgozott disszertációján,
és 1986 márciusában adta azt elő a Genfi Egyetem Pszichológia- és
Neveléstudományi Tanszékén. Hat esztendeig tartó szorgalmas gyűjtő- és
kutatómunka eredménye lett a két kötet, melyet előszavában Daniel Hameline
úgy jellemzett, mint olyan művet, melynek megjelenése eseményszámba ment, és
melyben a mélyreható, elemző látásmód elejétől végéig érvényesült.
António Nóvoa nemcsak a portugál neveléstörténetnek kiváló ismerője,
hanem magas szintű tudással rendelkezik a portugál történelemmel
kapcsolatban is. Az I. kötet első részében a szerző a foglalkozások
szociológiáját vizsgálta általánosságokban (I. fejezet), az ezzel
kapcsolatos fontosabb áramlatokat elemezte, valamint új elemzési
szempontokat keresett. A hivatalnoki foglalkozási típus tanulmányozásáról
tért át az oktatói foglalkozás keletkezésének és fejlődésének vizsgálatára.
Az I. kötet második részében Nóvoa a portugál oktatásügy történetének
1759-től 1794-ig terjedő szakaszát tárta fel. Az 1759-es évszám jelentős
volt Portugália történelmében: I. José Emánuel egy politikailag és
gazdaságilag is a tönk szélén álló ország uralkodója lett. Az 1759-es év
jelezte Pombal miniszterelnök reformjainak kezdetét, melyek között
kiemelkedő helyet foglalt el a világi iskolarendszer kiépítése
Portugáliában. Nóvoa röviden bemutatta a XVI-XVIII. században tevékenykedő
tanítók helyzetét, eredményeiket, majd mélyrehatóan elemezte a Portugáliában
a XVIII. század közepétől végbement társadalmi változásokat, Pombal 1759-es
oktatási reformját, mely az antiklerikális miniszterelnök első erőfeszítése
volt az oktatás állami felügyeletének, irányításának megteremtése érdekében.
Ennek végső megvalósítása csak az 1772-es 2. reformnak lett a következménye.
I. José Emánuel váratlan halála megakasztotta a reformok sorát.
A második rész IV. fejezete a királyi olvasás- és írástanítók helyzetét
és tevékenységét vizsgálta: számukat, pénzügyi helyzetüket, a - köztük oly
gyakori - hivatalok halmozását, az állami és társadalmi ellenőrzésük
folyamatát, jogaikat, életkörülményeiket. E fejezetben foglalkozott még
Nóvoa a magántanítók heterogén csoportjával, valamint a nők és az oktatás
viszonyával. A második rész végén a szerző összefoglalta az állami oktatási
rendszer megerősödésére és az oktatási tevékenység foglalkozássá válására
vonatkozó véleményét.
Az I. kötet harmadik része a XIX. századi oktatás történetét tárgyalta,
főleg 1867-es és 1875-ös adatok alapján. Ebben a században vált valóra az
állami oktatási rendszer intézményesítése, és az Ancien Règime vége
megteremtette az iskolai fejlődés kezdetének feltételeit. A műnek ez a része
főképp a kiépülő elemi iskolai hálózat tanítóinak és tanulóinak helyzetével
foglalkozott, valamint feltárta a középiskola megszervezésére irányuló első
kísérleteket (1816-1844). (A középiskolai oktatás igazi fellendülése
1881-1901 között következett be.)
1862-től kezdték el Portugáliában az elemi iskolai tanítók képzését,
melynek kiemelkedő jelentőségét elemezte és méltatta Nóvoa.
A harmadik rész IV. fejezete a portugál pedagógusok szervezeteiről szólt,
melyek kialakulásának, fejlődésének a tanítóképezdés növendékek adtak
lendületet. (1854 - Tanítók Egyesülete, 1880 - Lisszaboni Elemi Iskolai
Tanítók Egyesülete, 1897 - Portugál Elemi Iskolai Testületek Kölcsönös
Segítő Egylete.)
A mű II. kötetében a szerző a XX. század elejétől vizsgálta az oktatók és
az oktatásügy helyzetét. A századelőn a pedagógiai viták három kulcstémája:
az analfabétizmus felszámolása, a gyermekek iskolázása, és az iskolaépületek
létesítése volt. Nóvoa művének negyedik részében kifejtette, hogy a XX.
század elején a tantestületek feminizálódása erősödött. Megállapította, hogy
az elemi népiskolai tanítók a társadalmi haladás eszméjét testesítették meg,
és vizsgálódásokat végzett arra vonatkozóan, hogy milyen volt a tanítók
társadalmi származása, milyen volt a kapcsolatuk az oktatási rendszer más
tagjaival, illetve milyen volt a helyzetük a társadalomban. Művének ebben a
részében Nóvoa foglalkozott még a középiskolák rendszerének
kiszélesítésével, és az ezzel szorosan összefüggő század eleji
tanárképzéssel.
Az oktatói testületek Portugáliában 1901-1917 között "szakszervezeti
arculatot" vettek fel, 1918-ban alakult meg a népi-elemi iskolai Portugál
Tanítók Uniója, mely a tantestületeket a hivatali szakszervezet keretei köré
tömörítette. A szerző 1933-ig végigkísérte az Unió tevékenységét, a portugál
oktatásügy nemzetközi kapcsolatait, és összefüggéseit, majd a II. kötet
végén összefoglalta az oktatói hivatás mai helyzetét.
António Nóvoa művét rendkívül gazdag bibliográfia (65 oldal) egészítette
ki, és figyelemre méltó volt az a gazdag segédanyag, mellyel kutatásait
alátámasztotta, szinesítette (képek, grafikonok, térképek).
Nóvoa műve több volt, mint a portugál oktatásügy három évszázadának
elemzése. Daniel Hameline előszavában így írt erről az átfogó munkáról:
"Ez a mű fordulópontot jelent az iskolai nevelés történetében,
elsősorban Portugália számára, de általában az iskolai nevelésre
vonatkozóan is. Senki nem írhat többé komolyan erről a témáról
Nóvoa művének érintése nélkül, anélkül, hogy számos megvilágítására
hivatkozna, melyeket művében felvonultat."