John Rickard:
AUSZTRÁL NEVELÉS
A gyarmatokon élő gyerekek hamarosan arra a hírnévre tettek szert, hogy
rosszul neveltek és tanulatlanok. Úgy tűnik, a fegyencek nemzedékének tagjai
nem annyira "rossz" szülők voltak, mint inkább elnézőek, megelégedtek azzal,
hogy gyermekeik szabadon szaladgáljanak. Cunningham - mint ahogy az 1820-as
években írta - úgy látta az ausztrál lányokat, mint a természet
"gyermekeit", akik "szeretnek a vízben bolondozni", a tenger mellett élők
pedig "rendszerint úgy úszkálnak és buknak alá a vízben, mint a kiskacsák";
azt is megemlítette, milyen gyakori az ausztrál srácok között a
verekedés, mely egy másodperc alatt kirobban, és az utcákon állandóan
tapasztalható. [1] Az effajta viselkedésmódot a jóindulatú környezet
természetesen bátorította, de a 19. század közepén a gyerekek engedetlensége
már problémát jelentett. Ez hozzájárult ahhoz, hogy elkezdtek gondoskodni a
városi huligánokról, akiknek az utcai lármázását a polgárok már nem voltak
hajlandóak elviselni. Mégis, sokan voltak, akik úgy fogták fel a gyerekek
engedetlenségét, mint a függetlenség kifejeződését, és sok gyereket olykor
úgy tekintettek, mint aki koránál érettebb. A gyarmatokon élő lány általában
egészséges, fiús lény volt, aki azonban ismerte a lányos viselkedés
szabályait, melyek irodalmi vagy drámai sztereotípiákként jelentek meg.
George Darell a "Napfényes Dél" című melodrámájában Babs, a hősnő, akit egy
"bokorban nemzettek" egy izmos leány, színes gyarmati szókinccsel; Mary
Grant Bruce Narah-ja pedig, a Billabongi gyerek könyvében egy későbi,
finomabb változatot jelenít meg.
Sokszor a gyerekekről való gondoskodás egyszerűen jelenlétükből eredt.
Bőséges volt a gyermekáldás, és a kisbabák mindig jelen voltak: a családi
fészek, mely olyannyira érzelgősen jelenik meg a népszerű viktoriánus
irodalomban, határozottan zajos lehetett a gyarmatokon. Sőt, mint Richard
Twopeny megjegyezte, a gyermek mindenhová elment anyjával: "megtöltik a
vasúti kocsikat és omnibuszokat, elzárják a gyermekkocsikkal a járdát, és a
nyilvánosság előtt szoptatják őket a kiállításon." [2]
A középosztály szintjén ez részben azzal magyarázható, hogy nehéz volt
szolgálókat találni (...), így az anyák kevésbé tudták gyermekeiket mások
gondjára bízni.
De még a felső középosztályhoz tartozó, szolgákkal is rendelkező családok
is szabadabb légkörrel bírtak, mint angliai társaik. Az Ausztráliában
legismertebb gyerekkönyv, Ethel Turner "Hét kicsi ausztrál"-ja egy olyan
háztartást magasztal, ahol - a katonás szellemű apa ellenére, aki a rendben
és fegyelemben hisz - a lázadó (ám természetesen szeretetreméltó) gyermekek
megtagadják a nevelőnő felügyeletét.
Az anyák vállát számos teher nyomta. Nem csupán a gyermeknevelés
felelőssége, de gyakran a két évtizeden át vagy hosszabb ideig is
folyamatosan ismétlődő terhességek. (...)
Az 1840-es években mozgalom indult a Sydney-i Egyetem megalapítására,
mely 1852-ben fogadta első hallgatóit. Meglepően gyorsan követte Melbourne,
s vitatott volt, hogy a viktoriánus kor fiataljainak nevelésére létrehozott
egyetem intézménye "messze fog jutni abban, hogy megváltsa második hazájukat
a társadalmi és erkölcsi bűnöktől, melyek fenyegették azt." [3]
Az egyetemek, természetesen, az elit számára létrehozott intézmények
voltak, és akárcsak a mechanikai főiskolák, az eredeti szándékok ellenére,
hamarosan a városi Ausztrália középosztálybeli tájképének részévé váltak.
S bár az intézményeket a demokratikus gyarmati környezetnek megfelelően
fejlesztették, azok továbbra is elismerték örökölt osztálystruktúrájukat.
Ezért hirdethette Geelong polgármestere a társadalmi előnyöket:
»Tegyük félre az arisztokrácia ódivatú eszméit, hadd keveredjenek az
emberek kölcsönös fejlődésük érdekében. Minden osztályból
összetalálkozhatnak emberek, és hölgyekként és urakként viselkedhetnek és
ragaszkodhatnak a társadalomban elfoglalt tiszteletreméltó helyükhöz.«
Annak ellenére, hogy társadalmi értelemben komolyan vették küldetésüket,
a fejlesztőknek legvégül a közoktatást is figyelembe kellett venniük.
Feltételezve, hogy a gyarmatok reménye a "felnövekvő generációban" volt,
érthető, hogy az oktatás fontosságát az elítéltek települései esetében ki
kellett hangsúlyozni. Mind Új-Dél-Wales-ban, mind Van Diemen földön a
kormány segített az iskolák felállításában, s néha a tanárok bérét is
fizette, akik - a sors iróniája folytán - gyakorta fegyencek vagy volt
fegyencek voltak. Bár brit szövegösszefüggésben az a hit, hogy mindenkinek
joga van az oktatáshoz, továbbra is élt, ezekben a korai években mindezt nem
annyira vitathatónak, mint inkább nevetségesnek találták. Senkinek sem
kellett fenntartania az oktatás egyházi monopóliumát úgy, hogy gyanakvással
szemlélje az állam szerepét, bár az elitéltek gyarmati körülményei
bátorították az állami kezdeményezésektől való függést. Így nem meglepő,
hogy 1844 táján az új-dél-wales-i gyerekek több, mint fele nem részesült
oktatásban. Erre az időre az egyházak már létrehozták saját iskoláikat, és a
"nemzeti" iskolák alapítására irányuló kísérletek zátonyra futottak azokon
az anglikán és katolikus ellenvetéseken, melyek előírták (vagy nem) a
vallásos oktatást.
Az aranyláz serkentette az oktatás különböző szintjei iránti igényt. A
zűrzavar és kapzsiság megsemmisítette a társadalom képét, mely újból
bátorította az oktatásügynek, mint a fejlődés egyik zálogának előmozdítását.
Maguk az aranyásók is, akik írás-olvasás tekintetében általában előbbre
tartottak, mint őseik, gyermekeiket is szerették volna taníttatni.
A férfi választójog biztosítása bevezette a gyakorlati politika
dimenzióját, amit a Robert Love-nak tulajdonított gúnyos mondás így
összegzett: "Nekünk kell nevelnünk mestereinket." [4] Kezdetben az egyházi
és állami iskolák együtt léteztek, s mindegyiket kormánytőke támogatta. Ám
ahogyan a liberálisok magabiztosabbak lettek, a "szabad kötelező és világi"
oktatás nemzeti értékeinek szószólóiként, a vita középpontjába került nem
csupán az egyház és állam kapcsolata, hanem az egyes egyházak közötti
viszony is. Végül az egyházaknak és iskoláiknak nyújtott állami segítség
visszaszorult; Dél-Ausztrália - erős voluntarista tradícióival - vezetett e
tekintetben 1851-ben, míg Nyugat-Ausztrália, az akkori gyarmatok
legkisebbike volt az utolsó, mely ezt az áttörést 1895-ben végrehajtotta. A
gyarmatok hármas tagolódású oktatási rendszerrel rendelkeztek: léteztek
magániskolák (vagy egykori angol szóhasználattal élve "nyilvános" iskolák),
melyeket rendszerint az anglikán és protestáns egyházak működtették a
tehetős gyermekek számára; voltak katolikus iskolák, melyek teljesen
elkülönülve és önfentartó rendszerrel működtek az ír eredetű közösségek
gyermekei számára; és az új állami rendszer iskolái, melyeket támogatói a
"népnek" szántak, de valójában csak azokért voltak, akikről más iskolák nem
gondoskodtak.
JEGYZETEK
[1] Cunningham, P.: Two years in New South Wales vol. 2. (London, 1827.)
56. o.
[2] Town Life in Australia (facsimile, Melbourne, 1973.) 83. o.
[3] Serle, Geoffry: The Golden Age (Melbourne, 1962.) 351. o.
[4] Australian Dictionary of Biography vol. 2. 136. o.
Fordította: Szarka Brigitta és Kéri Katalin
----------
John Rickard: Australia - A cultural history
(Longman, London and New York, 1988.) 85-91. o.