Daniel J. Boorstin:
AZ AMERIKAIAK
(A gyarmatosítás kora)
Először: Az amerikai törvények bizonytalansága és a főiskola és az
egyetem közti különbségek elmosása segített megtörni az oktatási
monopóliumokat.
Az első amerikai főiskolát tipikusan amerikai jogi bizonytalanságban
hozták létre. Harvard alapítását ma általában 1636-ra teszik, amikor a
massachusettsi törvényhozás (General Court) 400 fontot juttatott egy "iskola
vagy főiskola céljaira", de jogi felépítése és hatásköre nem is lehetett
volna homályosabb. A Harvard tulajdonképpen 1642-ben adta ki első diplomáit,
bár a főiskola senkitől sem kapott semmilyen jogi felhatalmazást addig, hogy
ezt megtehesse; még csak nem is volt a jog szerint bejegyezve. Amikor azután
a főiskola végül alapítólevelet kapott a massachusetts-i törvényhozástól
1650-ben, még mindig szó sem volt diplomákról, talán a törvényhozás saját
hatáskörének bizonytalansága miatt, hogy az egyáltalán rendelkezik-e
diplomaadó hatalom adományozásával. Henry Dunster, a Harvard College első,
rendkívül aktív elnökének (1640-1654) legmerészebb tette az volt, hogy
egyáltalán diplomákat adományozott. Ahogy Samuel Eliot Morison mondta, ez
"majdnem felért egy Károly [angol] királytól való függetlenségi
nyilatkozattal". Még az 1650-es törvényhozói alapítólevél is jogilag annyira
gyenge lábakon állónak tűnt, hogy amikor Increase Mather Angliában
tartózkodott az 1688-as fordulat után, megpróbált - bár eredménytelenül -
egy különleges királyi szabadalomlevelet szerezni. A Harvard jogi
megalapozása, diplomaadó hatáskörének eredete és az a kérdés, hogy vajon és
milyen jogi értelemben, ha egyáltalán erről beszélhetünk, "főiskola" vagy
"egyetem"-e ténylegesen - mindez egészen a 20. századig bizonytalan és
megválaszolatlan maradt. Az elnök és a tanárok kezdettől fogva kihasználták
ezt a bizonytalan helyzetet, és bármely nekik tetsző hatáskörben eljártak.
Yale akkor keletkezett, amikor a Harvard jogi alapozása a leggyengébbnek
tűnt, noha az intézmény már majdnem 60 éve virágzott és adott ki diplomákat.
Harvard különleges jogi problémáihoz természetesen hozzájárult a
Massachusetts-öbölbeli gyarmat adománylevelének bizonytalansága is;
nyilvánvalóan egyetlen biztos jogi kiváltságot sem lehetett egy olyan
gyarmati kormányzattól nyerni, mely maga is talán törékeny jogi alapon állt.
Ki remélhette, hogy kielégítheti a (gyarmati) törvényhozást, a kormányzót és
az állandóan változó brit kormányzatot, és ugyanakkor figyelembe veheti az
angol törvénykezés ősi formáit, és a gyarmati igényeknek is megfelelően
eleget tehet? Ráadásul ott volt az a kényes kérdés is, hogy ha egy gyarmat
túllépi jogi hatáskörét, például azáltal, hogy bejegyez egy főiskolát vagy
egyetemet, amikor tulajdonképpen nincs ilyen hatalma, nem sérti-e meg saját
alapítólevelét? Egy ilyen lépés arra késztetheti a barátságtalan angol
politikusokat, hogy megkérdőjelezzék az egész gyarmat jogi létezését.
Ezekben az években sem a Massachusetts-öböl, sem Connecticut nem
szűkölködött olyan ellenségekben az anyaországban, akik ne ragadtak volna
meg örömmel egy ilyen lehetőséget. "Nem tudva, hogy mit csináljunk, nehogy
túl sokat tegyünk... - magyarázta Samuel Sewall bíró és Issac Addington
1701-ben, azzal a törvénnyel kapcsolatban, melyben Yale alapítását vázolták
fel -, ezért direkt olyan alacsony szintű nevet adtunk a főiskolának,
amilyet csak lehetett, hogy minden vihart kibírjon, nem merve bejegyezni
azt, nehogy a jogosultság igazolását elrendelő bírói végzés alá essen."
Óvatos szerénységgel és kétértelműséggel úgy határoztak, hogy intézményüket
"kollégiumi iskolának" nevezik. Csak majdnem fél évszázaddal később
(1745-ben) adományozott a Yale diplomákat, amikor formailag is bejegyezték.
A gyarmati főiskolák története az egyik legfigyelemreméltóbb példája a
jogi gyakorlat győzelmének az elmélet fölött és a közösség szükségleteinek a
hivatásos jogászok homályos jogi distinkciói fölött. A forradalom kitörése
előtt már legalább kilenc olyan gyarmati intézmény adományozott diplomákat,
amelyek még a 20. században is léteztek. Ebben az időben egész Angliában még
mindig csak kettő diplomaadó intézmény létezett, Oxford és Cambridge, ezek
ősi monopóliumát még mindig a jogászok pontosan kidolgozott
megkülönböztetései biztosították. A legrégebbi amerikai főiskolák - a
Harvard, a William and Mary és a Yale - ma is még mindig abban találhatják
diplomaadományozó hatáskörük eredetét, amit a jogászok "elévülésnek"
neveznek, azaz abban az egyszerű tényben, hogy diplomákat adományoztak
hosszú ideig anélkül, hogy ezt a jogukat sikeresen megkérdőjelezték volna.
Ha a pontos angol megkülönböztetést a megfelelően bejegyzett diplomaadó
monopólium, melynek "egyetem" volt a neve, és minden más típusú intézmény
között sikeresen átültetik ide; ha egyetlen királyi egyetemet is
létesítettek volna az összes amerikai gyarmatnak; vagy ha a
diplomaadományozás jogát világosan és kimondottan megtiltották volna az
összes gyarmaton, az amerikai felsőoktatás története - és feltehetően sok
minden másé az amerikai kultúrában - másként alakulhatott volna.
Másodszor: A külső ellenőrzés a közösségbe vonta a főiskolákat.
A 17. századi Európában, és minden bizonnyal Angliában, az egyetemek és
kollégiumaik a tudós emberek büszke és kiemelkedő csoportjának központjai
voltak. A középkori egyházi hagyomány egyfajta tudósi önkormányzatot
hagyományozott rájuk, amely Európában sok helyütt máig is megmaradt. Azok a
tudósok, akik az egyetem körül összegyűltek, felügyelve annak
könyvállományát, épületeit, adományait és szinekuráit, féltékenyen őrízték
jogaikat. Az egyetem nekik saját tulajdonuknak tűnt. Bármi is volt ennek a
hatása a "tudósi szabadságra", az egyik kézzelfogható eredménye az volt,
hogy az egyetemeket a közösségektől függetlenítette, és elszigetelte
egymástól az egyetemet és a közösséget. Ezt még ma is hűen tükrözi az angol
"polgárok" és az "egyetemiek" ellentétpárja.
Az amerikai gyarmatokat átható protestáns szellem természetesen kedvezett
a "laikus" (azaz nem egyetemi) ellenőrzés növekedésének. A középkori
egyetemek egyházi intézmények voltak, és "önkormányzatuk" egyszerűen a
papság autonómiájából következtetett. A protestáns reformáció a világiaknak
is juttatott részt templomainak irányításában. Egy másik mód, hogy megtörjék
az egyházi réteg hatalmát, az volt, hogy világiakat is bebocsátottak az
egyetemek kormányzatába. "A pápistaság reformációja óta - írta egy amerikai
szerző 1755-ben - a főiskolák és más pápista vallási intézmények
szentségének eszméje semmivé foszlott... Nem az volt itt a szándék, hogy a
főiskolákat vagy egyetemeket lerombolják, és kirabolják a Múzsákat, hanem
az, hogy megmentsük azokat a pápista visszaélésektől... Új egyetemek és
főiskolák alapításával a brit nemzet egy kissé nagyképűvé tette talán őket,
alkalmazkodva az új szokásokhoz... pápista időkben; amely szokások hosszú
múltra tekintenek vissza, és úgy határoztak, hogy folytatják azokat. A
protestáns fejedelemségekben, köztársaságokban és államokban azonban, ahol
azelőtt nem volt egyetem, nem követték a pápista módokat vagy szokásokat az
egyetemek és főiskolák alapításánál, csak olyan kiváltságokkal, előjogokkal
és hivatalnokokkal látták el őket, amelyek kizárólag iskolai kiváltságok,
jogok és hivatalnokok voltak." Az öreg Angliában a protestantizmus ellenére
az egyetemi karok elsáncolták magukat a középkori falak mögé. Amerikában nem
léteztek ilyen falak.
Ahogy most visszatekintünk a történtekre, világosnak tűnik, hogy az
amerikai felsőoktatási intézmények "laikus" ellenőrzése sokkal kevésbé
köszönhető egyesek bölcsességének vagy előrelátásának, mint inkább a puszta
szükségnek és annak, hogy Amerikában alig voltak hasonló intézmények. Míg az
európai egyetemek a 17. és 18. században gazdag földeket, épületeket,
adományokat, a kormányzati költségvetésből származó összegeket és pontosan
ki nem mutatható forrásokat örököltek, addig az új amerikai főiskolák, ahogy
Hofstadter és Metzger kimutatta, vadonatúj "termékek" voltak. Kis közösségek
alapították őket; világi ellenőrző testületek segítették eloszlani
korlátozott forrásaikat, és állandó kapcsolatban tartották a főiskolát az
egész közösséggel, amelynek támogatása nélkül az egyáltalán nem létezett
volna.
Európában az egyetemek történelmileg az egyházi tudósok egyfajta céhét
jelentették. Itt semmilyen hasonló céh nem létezett, azon egyszerű oknál
fogva, hogy nem volt jelentős számú tudós ember. Az új intézmények
ellenőrzése szükségszerűen az egész közösség képviselőire hárult. A tanult,
kiváló vagy legalábbis idősebb férfiak, akik az európai egyetemek karait
vezették, joggal követelhették maguknak a jogot, hogy saját magukat
irányítsák. A Harvardon azonban, ahol 1650-ben Henry Dunster elnök mindössze
épphogy csak negyvenéves volt, míg gazdasági vezetője huszonhat, és
"fakultásának" (akkoriban egy olyan hallgatókból álló átmeneti testület,
akik lelkészekké szerettek volna válni) átlagéletkora kb. huszonnégy év
volt, a főiskola tanári kara nem nagyon várhatott el tiszteletet vagy
hatalmat az őket körülvevő közösségektől.
Így kialakult a gyarmati időszakban annak a külső ellenőrzésnek a
rendszere, amely tartósan jellemezte a későbbiekben is az amerikai
felsőoktatási intézményeket. A Harvard és a William and Mary korai
kormányzatában bizonyos jelek egy kettős ellenőrzési rendszer kifejlődésére
mutattak, amelyben a tanári kar által való irányítás egy külső testület
vétójoga alá tartozott volna. Egyik helyen sem élt soká ez a rendszer. Már
1650-ben a Harvard egyértelműen nem a professzorok, hanem az előljárók és
lelkészek ellenőrzése alatt állt, és az alatt is maradt. A 18. század
közepére, amikor a William and Mary virágzott, egyértelműen a dzsentri
kerekedett a tudós emberek fölé.
Az amerikai felsőoktatási kormányzat prototípusát végül is a Yale-en és
Princetonban valósították meg, ahol a közösség képviselőit egyetlen
igazgatótanácsba szervezték, amely jogilag birtokolta és hatékonyan
ellenőrízte az intézményt. Ezek az igazgatótanácsi tagok nem a tanári kar
tagjai voltak, hanem lelkészek, elöljárók, jogászok, orvosok vagy
kereskedők. Az amerikai főiskolák nem lehettek a tudósok önkormányzó céhei.
A külső ellenőrzés véletlenszerűen létrehozott egy másik intézményt is:
az amerikai főiskola elnökét. Az ősi európai rendszerben, ahol az egyetemi
kollégium tanácsai vagy az egyetem tanári kara kormányozta önmagát, és ősi
adományok vagy egyházi állások támogatták őket, egy ilyen hivatalnok számára
nem volt hely. Ám a külső emberek által kormányzott amerikai főiskolai
rendszer új hivatalnokokat teremtett. Az igazgatótanácsi tagok sokszor távol
voltak, és sem idejük, sem hajlandóságuk nem volt a kormányzásra; a helyben
lévő tanárok pedig gyakran túl fiatalok voltak, és sűrűn is cserélődtek. Ezt
a hatalmi vákuumot töltötte be a főiskolai elnök. Egyedül ő képviselte mind
a tanári kart, mind a közösséget, mivel tagja volt annak a kormányzó
testületnek, amely a főiskolán székelt. Formailag az igazgatótanács
alkalmazásában állt, és általában ő volt a tagok közül a legjobban
informált, így vezetőjükké is vált. Mint a fakultás első embere, ő
képviselte lassanként a többieket is. Az ő aktivitásától függött az
intézmény hírneve, sőt a léte is. Ő egyesítette a tudóst és az üzletembert;
tőle várták el, hogy az itt szerzett tudást a mindennapi életben
felhasználják, és üzleti megfontoltságot vigyen a kultúra világába. Mivel
nem volt óvilági megfelelője, ő vált a kolostori falak ledöntésének élő
jelképévé.
Fordította: Magyarics Tamás
----------
Daniel J. Boorstin: Az amerikaiak (A gyarmatosítás kora)
(Gondolat, Bp. 1991.) 230-238. o.