Claude Lévi-Strauss:
CSALÁDBAN
A nyambikvarák a napkeltével ébrednek, felélesztik a tüzet, úgy-ahogy
megmelegítik magukat az éjszakai hideg után, aztán eszegetnek az előző napi
ételmaradékokból. Kicsit később a férfiak csoportosan vagy külön-külön
vadászatra indulnak. A nők a szálláson maradnak, és az eleség elkészítéséhez
látnak. Először akkor fürödnek, amikor feljön a nap. A nők és a gyerekek
gyakran együtt fürödnek játékból, néha meg tüzet gyújtanak, köréje
kuporodnak, s ott szedik össze magukat a vízből kijövet, és közben bohókásan
túlozzák természetes didergésüket. Napközben még több fürdőzésre is sor
kerül. A napi elfoglaltságuk nagyjából mindig ugyanaz. Az étel elkészítése
követeli a legtöbb időt és figyelmet: le kell reszelni és ki kell nyomni a
maniókát, megszárítani a belét és megsütni; vagy pedig feltörni és megfőzni
a cumaru diót, amelytől az ételek nagy részének keserűmandula-illata van. Ha
úgy hozza a szükség, asszonyok és gyerekek gyűjtögető, szedegető útra
indulnak. Ha mindenük van elég, a nők a földre kuporodva vagy térdelve
fonnak: a fenekük a sarkukon nyugszik. Vagy faragják, csiszolják és felfűzik
a dióhéjból vagy kagylóból készült gyöngyöt, fülönfüggőt vagy más ékességet.
És ha már untatja őket a munka, kitetvezik egymást, kószálnak vagy alszanak.
A legmelegebb órákban néma a szállás; a csöndes vagy alvó lakók enyhelyük
gyér árnyékát élvezik. A maradék időben csevegés közepette folyik a munka. A
bennszülöttek csaknem mindig vidámak és nevetgélnek; tréfálkoznak, és olykor
sikamlós vagy trágár szavakat is mondanak, amelyeket kitörő nevetéssel
fogadnak. (...)
A gyerekek a nap nagy részében lustálkodnak; a kislányok néha olyan
munkával foglalatoskodnak, mint az idősebbek, a kisfiúk meg tétlenkednek
vagy halásznak a folyóparton. A szálláson maradt férfiak fonásra fordítják
az idejüket, nyílvesszőket és zeneszerszámokat készítenek, és olykor kisebb
házi munkát is végeznek. A házastársak közt általában egyetértés uralkodik.
Három vagy négy óra felé a többi férfi is megjön a vadászatról, a tábor
megélénkül, a beszéd csípősebbé válik, s másfajta csoportok alakulnak,
nemcsak családi összejövetelek. Maniókalepényt esznek, és mindent, amit
napközben találtak. Amikor leszáll az éjszaka, néhány kijelölt asszony -
mindennap más - szedi össze vagy vágja ki a szomszédos bozótosban az
éjszakára szükséges tűzrevalót. Már messziről látszanak, amint jönnek
visszafelé alkonyatkor, és tántorognak a teher alatt, hogy csak úgy feszül a
tartókötél. Lerakodáskor összekuporodnak, és kicsit hátrahajolnak; így
bambuszkosaruk a földre hull, és a homlokuk megszabadul a kötéltől.
Az ágakat a tábor egyik sarkában halmozzák fel, és mindenki ellátja
magát, kinek mennyi kell. Az egyes családok ismét összegyűlnek a maguk
fellobbanó tüze körül. Az este beszélgetéssel vagy énekkel és tánccal telik.
Ez a mulatság olykor jól belenyúlik az éjszakába, de általában néhány
enyelgő játék és barátságos birkózás után a párok szorosabban összefonódnak,
az anyák magukhoz szorítják alvó gyereküket, minden elcsöndesül, és csak
egy-egy fahasáb pattogása hallatszik; egy férfi halkan lépeget, felkel és
fát hoz, a kutyák ugatása vagy egy gyerek sírása élénkíti meg a hideg
éjszakát.
A nyambikvaráknál kevés a gyerek: ahogy később tapasztalnom kellett, nem
ritkák a gyerektelen házaspárok; úgy látom, egy-két gyerek is megteszi, és
csak kivételesen található három gyereknél több egy családban. A szexuális
kapcsolatok tilosak a szülők közt, amíg el nem választották az újszülöttet,
vagyis gyakran a gyerek hároméves koráig. Az anya lovagló ülésben tartja
csecsemőjét vállon átvetett, széles háncs- vagy pamutöv segítségével a
combján; kosarán kívül már nem bírna egy második gyereket is vinni. A kóbor
élet követelményei, a szegényes környezet nagy óvatosságot kívánnak a
bennszülöttektől; ha szükséges, az asszonyok nem haboznak maguk is
beavatkozni vagy gyógynövényekhez folyamodni, hogy megszabaduljanak a
gyermekáldástól.
Pedig az indiánok nagy szeretetet táplálnak és tanúsítanak gyerekeik
iránt, akik viszonozzák is szüleik érzelmeit. De ezt az érzést olykor
idegesség, nyughatatlanság álcázza, mert ezeknek is tanújelét adják. Egy
kisfiúcska emésztési zavarokkal küzd; fáj a feje, hány, hol nyögdécsel, hol
meg alszik. A legcsekélyebb figyelmet sem szenteli neki senki, és egész nap
egyedül hagyják. Amikor beköszönt az este, az anya odamegy hozzá, míg a
gyerek alszik, gyöngéden kitetvezi, int a többieknek, hogy ne kerüljenek
közelebb, és amolyan bölcsőfélét formál a karjaiból.
Vagy egy fiatal anya játszik a csecsemőjével, és paskolja a gyerek hátát;
a csecsemő nevetni kezd, de az anyja úgy belejön a játékba, hogy egyre
nagyobbakat üt, míg csak a kicsi el nem sírja magát. Akkor az anya
abbahagyja, és megvigasztalja a gyereket.
Láttam azt az árva kislányt, akiről már beszéltem; a szó szoros
értelmében letaposták tánc közben; az általános izgalomban esett el, észre
se vette senki.
Ha a gyerekek bosszúsak, hajlamosak rá, hogy megüssék az anyjukat, az meg
hagyja. Sohasem büntetik meg a gyerekeket, és sohasem láttam, hogy egyet is
megvernének, de még csak olyan mozdulatot sem tesznek, mintha meg akarnák
ütni őket, ha csak tréfából nem. Néha egy gyerek sírva fakad, mert megütötte
magát, verekedett, vagy éhes, vagy mert nem akarja, hogy kitetvezzék. De az
utóbbi eset ritka; mintha a tetvezés éppolyan gyönyörűség volna a
páciensnek, mint amilyen szórakozás annak, aki csinálja; úgy is fogják fel,
mint az érdeklődés, a szeretet jelét. Mikor a gyerek - vagy a férj - azt
szeretné, hogy kitetvezzék, az asszony térdére hajtja a fejét, és egymás
után mindkét oldalról odatartja. A műveletet végző nő több választékot
csinál a hajban, vagy szétzilálja, és úgy vizsgálja a fürtöket. Az elcsípett
tetűt tüstént szétpattintja. A síró gyereket pedig a család egyik tagja
vigasztalja meg, vagy egy idősebb gyerek.
Bizony vidám, üdítő látvány egy anya a gyermekével. Az anya egy tárgyat
nyújt a kicsinek a kunyhó szalmafalán át, aztán visszahúzza, amikor a gyerek
már azt hiszi, hogy elkapja: "Fogd meg elöl! Fogd meg hátul!" Vagy
megragadja a gyereket, és gyöngyöző nevetéssel úgy tesz, mintha a földre
akarná hajítani: andam nom tebu, eldoblak! nihui, felel a kisbaba sipító
hangon: nem akarom!
A gyerekek is féltő és követelődző gyöngédséggel veszik körül az
anyjukat; ügyelnek, hogy megkapja a részét a vadászzsákmányból. A gyerek
eleinte az anyja mellett él. Vándorlás közben addig viszi az anyja, amíg
csak járni nem kezd a gyerek; később már az anyja mellett lépeget. Az
anyjával marad a táborban vagy a faluban, míg az apja vadászik. Néhány év
múlva már mégis különbséget kell tenni a nemek közt. Az apa nagyobb
érdeklődést tanúsít a fia, mint a lánya iránt, hiszen meg kell tanítania a
férfimunka minden csínjára-bínjára, és ugyanez áll az anya és leánya közti
kapcsolatra is. De az apának és gyermekeinek viszonyát is ugyanaz a
gyöngédség, ugyanaz a törődés hatja át, amit már hangsúlyoztam. Az apa a
vállára veszi és úgy sétáltatja a gyerekét; a gyerek karocskájának méretére
készít fegyvereket.
Ugyancsak az apa meséli el gyerekeinek a hagyományos mítoszokat, csak
érthetőbb nyelvre fordítja nekik: "Mindenki meghalt! Senki sem maradt!
Egyetlen ember se! Semmi, semmi!" Így kezdődik a dél-amerikai özönvízlegenda
gyermeki változata; ezzel a legendával hozzák összefüggésbe az első
emberközösség pusztulását.
Többnejű házasságban sajátos viszony van az első asszonytól származó
gyerekek és fiatal mostohaanyjuk közt. A fiatal mostoha pajtásként él velük,
s ez a pajtáskodás a csoport minden lánykájára kiterjed. Bármilyen kicsi is
a csoport, mégis megkülönböztethetjük benne a kislányok és fiatalasszonyok
közös társaságát: együtt fürdenek a folyóban, és csapatostul mennek a bokrok
közé, hogy elvégezzék természetes szükségüket, együtt dohányoznak,
tréfálkoznak, és kétes ízlésű játékokat folytatnak, például azt játsszák,
hogy nagy nyálsugarat köpnek sorjában egymás arcába. Ezek a kapcsolatok
szorosak, megbecsülik őket, de hiányzik belőlük az udvariasság, az, ami a mi
társadalmunk ifjait fűzheti össze. Ritkán fakad belőlük szolgálat vagy
figyelmesség; de egy meglehetősen érdekes következménnyel járnak; azzal,
hogy a lánykák hamarabb válnak függetlenné, mint a fiúk. Követik a
fiatalasszonyokat, részt vesznek a tevékenységükben, míg a magukra hagyott
fiúk félszegen igyekeznek hasonló jellegű csapatba tömörülni, de nem valami
nagy sikerrel, és szívesebben maradnak, legalábbis zsenge gyerekkorukban, az
anyjuk mellett.
A kis nyambikvarák nem ismerik a játékot. Ha készítgetnek is néha csavart
vagy fonott szalmatárgyakat, csak egy szórakozást ismernek, a birkózást vagy
a kölcsönös, huncut tréfálkozást, egyébként teljesen a felnőttek életét
utánozzák. A lánykák fonni tanulnak, kószálnak, nevetgélnek és alszanak; a
kisfiúk később (nyolc- vagy tízéves korukban) az íj kezelését kezdik
tanulni, és a férfimunkákkal ismerkednek. De a lányok is, fiúk is igen
gyorsan tudatára ébrednek a nyambikvara élet alapvető és olykor tragikus
gondjának, a táplálkozás okozta gondnak, és annak a tevékeny szerepnek, amit
várnak tőlük. Nagy lelkesedéssel segédkeznek a gyűjtögetés, szedegetés
munkájában. Éhínség idején nemritkán a tábor körül keresgélik az élelmüket,
gyökereket ásnak ki, vagy nagy, letisztított ággal járnak lábujjhegyen a
fűben, hogy leüssék vele a szöcskéket. A lánykák is tudják, milyen feladat
hárul a nőkre a törzs fenntartásában, és türelmetlenül várják, hogy méltóvá
tegyék rá magukat.
Egyszer találkoztam egy lánykával, aki nagy szeretettel sétáltat egy
kiskutyát azon a tartószalagon, amin az anyja viszi a lány kishúgát, és meg
is jegyzem: "Babusgatod a kiskutyádat?" Ünnepélyesen feleli: "Ha megnövök,
leölöm a vaddisznókat, a majmokat; leölöm mindet, ha a kutya ugat!"
Egyébként nyelvtani hibát követ el, amit az apja nevetve tesz szóvá: azt
kellett volna mondania: tilondazse, "ha megnövök", a hímnemű ihondazse
helyett, amit használt. Érdekes ez a tévedés, mert jól példázza azt a női
vágyat, hogy a nemükre sajátosan háruló gazdálkodási teendőket azoknak a
teendőknek a színvonalára emelje, amelyek már a férfiak kiváltságát
alkotják. Minthogy a kislányka által használt szónak az a pontos értelme,
hogy "bunkóval vagy bottal leütni" (itt az ásóbotról van szó), mintha a
kislány önkéntelenül is azonosítaná a gyűjtögetést és a női szedegetést
(kisállatok elejtését is beleértve) a férfiak íjjal, nyílvesszővel
folytatott vadászatával.
Külön kell tárgyalni azoknak a gyerekeknek a kapcsolatait, akik olyan
megfelelő unokatestvéri viszonyban állnak, hogy "férjnek", illetve
"feleségnek" nevezhetik egymást. Néha úgy viselkednek, mint valódi
házastársak; elhagyják este a családi otthont, és égő parazsat visznek a
tábor egyik zugába, ahol tüzet gyújtanak. Azután elhelyezkednek, és ahogy
tőlük telik, ugyanúgy átadják magukat önfeledt érzéseiknek, mint az
idősebbek; a felnőttek szórakozó pillantást vetnek rájuk.
Fordította: Örvös Lajos
----------
Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok
(Európa, Bp., 1994.) 355-360. o.