Ferdinand Anton:
AZ AZTÉK NŐ
Ha a szülés anya és gyermeke számára egyaránt szerencsésen folyt le, a
szülők első gondja az volt, hogy megtudják, szerencsés jegyben született-e a
gyermek. Ezért lehetőleg minél előbb tonalpukéért, jövendőmondóért küldtek,
aki értette és értelmezte a "tonalamatl"-t (a napok könyvét). Szolgálataiért
szöveteket és pulykákat kapott, és részt vehetett a "keresztelői" lakomán.
Először is megtudakolta a születés pontos idejét, és felállította a gyermek
horoszkópját. Ha az időpont kedvező volt, így nyilatkozott: "Gyermeketek jó
jegyben született." De így is szólhatott: "A gyermek nem jó jegyben
született, bár ugyanebben a sorban található egy kedvező jel is, amely
enyhíti és kiegyenlíti a főjel rontó hatását." Ez általában lehetséges volt,
mivel a mexikói naptár húsz különböző szimbólumból, valamint tizenhárom
ezekkel kapcsolatos számból tevődött össze, és a jelek a hetes számmal
együtt mindig szerencsések voltak. Más számok is enyhíthették a kedvezőtlen
jeleket. Választhattak ezenkívül egy másik jelet is, mivel a keresztelőt
négy napig lehetett halogatni. A szipaktli, az alligátor jegye a lányok
számára kifejezetten előnyös volt. Aki ebben a jegyben született, bővelkedik
majd a földi javakban, és minden sikerül neki. Ha a virág (soitl) jegyében
született, a horoszkóp jóslata szerint ügyesen fog fonni-szőni, és jó
háziasszony lesz, de ha nem imádkozik eleget, éppenséggel könnyűvérű
nőszemély is válhat belőle. Ennek az a magyarázata, hogy a virág jegye
összefüggésben áll Socsikecallal, a növényzet istennőjével ("Értékes
Virág"), aki egy személyben volt a nő művészi képességének és a vidámságnak
az istennője. Ha egy leánygyermek a "mozgás" (olin) jegyében született,
izgalmasan szép nő vált belőle. Minden mozdulata mámorító volt. Az e jegyben
születettek nem egykönnyen hagyták magukat meghódítani, de ha hosszas
keresés után megfelelő társra leltek, hűségesek és háziasak voltak.
A jaguár (ocelotl) jegyében születettek élete csupa küszködés volt. A
jaguárnők a horoszkóp szerint hajlottak a házasságtörésre. A "nyúl-
hölgyekben" megvolt az iszákosságra való hajlam, a "sas asszonyok"-ból
Xanthipék váltak. A nők számára kedvezőtlennek tekintették, ha a "nád"
napján (akatl) pillantották meg a napvilágot, mert úgy tartották, hogy
buták, fecsegők, fennhéjázók és vádaskodók lesznek. Mivel a jövendőmondó
naptár még lustasággal és munkára való alkalmatlansággal is vádolta ezeket a
nőket, megpróbálták őket eladni rabszolgának, hogy azután később vallási
szertartások áldozataiként leljék halálukat. E tény alátámasztaná azt a
véleményt, miszerint a gyakori emberáldozatok elsősorban a fennsík
túlnépesedésére vezethetők vissza. Az aztékokat megelőző időben az
emberáldozat ugyanis viszonylag ritka volt, s csak foglyokat vagy
rabszolgákat áldoztak fel. Az a vallási kötelesség tehát, hogy az isteneket
az ember legértékesebb kincsével, a vérrel táplálják és erősítsék, gazdasági
indíttatású: így kívántak megszabadulni a felesleges népességtől.
Ha egy gyermek születését sok rossz előjel kísérte, "naptártudósokkal" és
jövendőmondókkal kellett tanácskozni, mivel csak ők voltak képesek a baljós
jel hatását a számok segítségével csökkenteni vagy az ellenkezőjére
fordítani. Ők határozták meg a "keresztelő" napját, amely a születésnapot
helyettesítette. A szerencsés jóslatok természetesen csak akkor teljesedtek
be, ha az érintett személy szabályos életet élt, és rendszeresen bűnbánatot
tartott. A jövendőmondó a különböző feltételekkel időben biztosította magát
a tévedések ellen.
A napévvel (sinitl) ellentétben, amely 360 rendes és öt "felesleges"
napból állt, a jövendőmondó év csak 260 napos volt, egy szipaktlival, azaz
alligátorral kezdődött, és tizenhárom soszitllal, azaz virággal végződött.
Így folyt párhuzamosan a napév és a jövendőmondó naptár éve. Elrendezésük
olyan világos volt, hogy minden különösebb fejtörés nélkül meg lehetett
találni bármely napot mindkét naptárban.
A horoszkópkészítők számára fontosak voltak az istenek is, akik szabályos
rendben kísérték a jegyeket: a Nap és a Hold egy halálhoz (mikicli),
Petékatl, a részegség istene egy sashoz (kuautli) tartozott, hogy csak
néhány példát említsünk. A várható események értékelésénél a jövendőmondó
természetesen figyelembe vette ezeket az isteneket, de a négy égtáj
istenének, az ősöknek is nagy jelentőséget tulajdonított. A kelet
tulajdonságai közé tartozott a termékenység és a bőség, az érdesség és
szárazság az észak, az öregség és halál a nyugat, a burjánzás és
bizonytalanság a dél jellemzője volt. A különböző éghajlati zónákra tagolódó
ország földrajzi helyzete ebben is megnyilvánult.
A mexikóiak életét természetesen messzemenően befolyásolták és
szabályozták a "tonalamatl"-nak ezek a jóslatai. A kereskedők például az
idegen törzsek területén át vezető bizonytalan utazáshoz kivártak egy
bizonyos napot, jóllehet épp ők voltak a régi Mexikónak az a rétege, amely
egy szabad útlevélhez, hasonló engedéllyel rendelkezett. Az "egy jaguár"
volt az a nap, amelyen foglyokat és rabszolganőket áldoztak fel.
Kiszámították a házasságkötés napját is. Bizonyosan állíthatjuk, hogy -
tekintet nélkül származásra és társadalmi helyzetre - egyetlen azték sem
mondhatott le a jövendőmondó papok jóslatainak igénybevételéről. E jóslatok
a legkisebb alattvalótól kezdve II. Montezumáig mindenkinek az életét
meghatározták. Jellegzetes példája ennek, hogy a spanyol hódítást annyi
kedvezőtlen előjel előzte meg, hogy ez megbénította az aztékok ellenállását
az idegenek behatolásával szemben.
Ez a világnézet gátolta a mexikóiak mozgási szabadságát. Sorsuk felett az
eleve elrendeltség Damoklész-kardja lebegett. A jegy, amelyben születtek,
barátságtalan, irreális hatalmakhoz béklyózta őket. Az istenek és a
csillagok nyomasztóan hatottak rájuk. A naptár mindenható uralmának
rabszolgái voltak, kedélyállapotukat át- meg átszőtte a fatalizmus, amely
azonban aktivitásra is serkentette őket. Csalással harcoltak a sors és az
eleve elrendeltség ellen. Vagy úgy, hogy a keresztelőt a szerencsésebb jegy
kicsikarása érdekében a negyedik napig halogatták, vagy egyszerűen azért,
mert nem adták meg magukat tehetetlenül és lustán sorsuknak. Egyfelől
hajlandóak voltak földi életüket csupán egy utazás tovatűnő állomásának
tekinteni, másfelől viszont készen álltak a harcra felette kérdéses, az
istenek által meghatározott létükért.
Miután a mexikóiak kóborló élete véget ért, és néhány generáció alatt
beilleszkedtek a már régebben letelepült törzsek kultúrájába, alapvető
társadalmi átrétegződés ment végbe. Legfontosabb vívmány az általános
iskolakötelezettség volt. Nem állapítható meg, mikor vezették be az aztékok,
mindenesetre roppant jelentőségű tény, hogy már ebben az időben létezett. A
középkorban, amikor Európában a gyermekek iskoláztatása a felsőbb társadalmi
rétegek privilégiuma volt, egyetlen azték gyermek sem nőtt fel iskolai
képzés nélkül, bármely rétegből származott is. A gyermeknevelés az állam
feladata volt. Az állam nagy gondot fordított a kultúra fejlesztésére, az
erkölcsök megőrzésére és használható alattvalók képzésére.
A tizenkettedik életévüket betöltött fiatal aztékok megkapták a két
kukoricalepényből álló teljes adagot, tizenöt éves korukban pedig a szülők a
nyilvános iskolák gondjaira bízták gyermekeiket (ez az adat a Mendoza-
kódexből származik, más források fiatalabb kort jelölnek meg). Az "ifjúság
házá"-ban (telpocskaji) folyó tanítás célja elsősorban az állampolgári
kötelességek oktatása volt: a fiúk a fegyverforgatást gyakorolták, a lányok
perlig megtanulták a szövést és az értékes hímzett tollszövetek készítését.
A tantervhez tartozott a történelem és a törzsre vonatkozó hagyományok
ismertetése, valamint a vallási és világi rítusok megtanulása. A fiúk,
akiket olyan kellemetlen munkák elvégzésébe is bevontak, mint a csatornák
vagy az utcák tisztán tartása, naplemente után a "dalok házá"-ban
(kuikakalko) szórakoztak. "Ott táncoltak az ifjak éjfél utánig. Akinek
kedvese volt, azzal aludt", írja egy krónikás. A fiatalemberek nem az
ugyancsak iskolás korú leányokkal éltek együtt, hanem az auianimékkel, a
kurtizánokkal, s ez az iskolai hatóságok engedélyével történt.
A szabadiskolának ez a formája kissé különös számunkra, és Sahagún volt
az első európai, aki elítélően nyilatkozott a telpocskajibeli fiatalokról:
"Nem élnek rendes életet, kurtizánokat tartanak, meggondolatlanul és
cinikusan beszélnek, és fennhéjázóan, gőgösen fejezik ki magukat." A
krónikás a kalmekak, egyfajta "kolostori iskola" növendékei iránt érzett
rokonszenvet, akik közül azután a papok kerültek ki. Ott mindent
megtanítottak a fiúknak és leányoknak, ami a kor és az ország tudományához
tartozott: az írást és a képírások értelmezését, a jövendőmondást és a
naptártudományt, a költészetet és a szónoklás magas művészetét. Ha a szülők
úgy határoztak, hogy a kalmekakba adják leányukat, már a gyermek születése
után bejelentették ebbeli szándékukat. A leányok négy-hat éves korukban
kerültek az iskolába. Később azután választhattak, kilépnek-e, vagy a vallás
szolgálatának szentelik életüket.
Bár e nevelési rendszer tükrözi az azték társadalom tagozódását, az
alacsonyabb származásúak előtt sem tornyosultak legyőzhetetlen akadályok, ha
a kalmekakban akartak tanulni. Ebbe az elit iskolába még a plebejusok fiait
is felvették. Hajlamaik és tehetségük révén elvben a "népiskola" tanulói is
eljuthattak például a hadvezérségig, a tlakocskalkatl tisztségéig. A
történetírás nem jegyezte fel, vajon valóban viselte-e valaki az alacsonyabb
néprétegből ezt a hivatalt.
Ha az ifjak és leányok házasulandó korba léptek, elbocsátották őket az
iskolából. A leánykérést mindig a férfi családja kezdeményezte. Ehhez
igénybe vették a házasságközvetítő segítségét, aki jártas volt a beszédben
és a rítusokban. Mivel a fiatalok nem a szülői házban nőttek fel, a kérést a
tanító (telpocstlatoke = az ifjak elöljárója) elé kellett terjeszteni. Ha az
iskola elöljárója az apa kérésére elment a szülőkhöz, az volt a szokás, hogy
megvendégeljék és megajándékozzák. A lakoma után az immár húszesztendős
tanítvány rokonai körbe ültek, és a telpocstlatoke előtt egy rézbaltát
állítottak fel. Az apa így szólt:
"Rokonok és tanító, ne szomorkodjatok, hogy testvéretek, a mi fiunk
elválik majd tőletek. Nézzétek e baltát, ez annak a jele, hogy az ifjú
kiválik körötökből. Vegyétek a baltát, és bocsássátok el fiunkat." A tanító
ünnepélyes szavakkal válaszolt az apa beszédére és elbocsátotta a fiút az
iskolából. Csak azután gondolhattak arra, hogy asszonyt keressenek az
ifjúnak. A feleség kiválasztása a család és a vének tanácsának feladata
volt.
Fordította: Szántó Tamás
----------
Ferdinand Anton: A nő a Kolombus előtti Amerikában
(Corvina, Bp., 1976.) 20-24. o.