Michael Rogers:
VALLÁS, OKTATÁS ÉS MISZTICIZMUS
A madraszák
Az iszlám mindig nagy súlyt helyezett az oktatásra. De a középkori
Európához hasonlóan főként a vallással összefüggő ismereteket tartották
fontosnak. A középpontban tehát a Korán tanulmányozása és magyarázata,
továbbá a hagyomány szerint Mohamednek tulajdonított kijelentések (a hadisz)
megismerése, a kánonjog és a hozzá szükséges tudás - például a nyelvtan -
elsajátítása állt. Az alapfokú oktatás a család feladata volt. Később
alapítottak ugyan Korán-iskolákat az árváknak és a szegények gyermekeinek,
de az oktatás még a II. Mehmed által a 15. századi Isztanbulban alapított
szultáni maktabokban sem állt közvetlen állami irányítás alatt. A
felsőoktatásnak sem volt megszabott rendje. Pedig a mohamedán hivatali
apparátus folyamatosan igényelt képzett igazgatási tisztviselőket vagy
bírákat. A kancelláriákban viszont, ahol az arab nyelv egészen a 12.
századig az iszlám világban mindenütt a legfontosabb nyelv maradt,
hivatalnokokra volt szükség, továbbá hitvédőkre; az utóbbiakat az Abbászidák
használták fel a 9. században céljaik elérésére.
A késő középkorban a felsőoktatás központjai még a mecsetek voltak. A
tanszékekre rendszerint kiváló tudósokat neveztek ki, egész életükre.
Tanóráik mindenki előtt nyitva voltak, semmiféle tanterv nem létezett, és a
hallgatók ritkán kaptak oklevelet, amely feljogosította őket, hogy -
előzetes hosszantartó személyes kapcsolatok nélkül - tanítsanak. Ha a tanár
másik mecsetbe távozott, segédeinek követniük kellett mesterüket. A tanári
székek eredetileg nem jártak díjazással, ezért a tudósoknak kéziratok
másolásával vagy jogi tanácsadással kellett megkeresniük kenyerüket.
Minthogy a jogi előadások nyilvánosak voltak, a szaktanácsokhoz sokszor
ingyen is hozzá lehetett jutni. Másrészt viszont a tanárok és családjuk
általában szállást kaptak, olykor a mecseten belül.
Az első oktatási intézmények és könyvtárak
A legrégebbi oktatási intézmények a 9. századi Bagdadban működtek,
közéjük tartozott a Bajt al-Hikma, a Dár al-Ilm és a Dár al-Kutub. A Bajt
al-Hikma elsősorban fordítóiroda volt, amelyet a dzsundisápúri szászánida
akadémia tudósai vezettek. Az akadémiát még I. Khoszrau (531-579) alapította
az athéni újplatonikus akadémia hét bölcse számára, akiket Justinianus
529-ben száműzött. A Bajt al-Hikmát viszont al-Manszúr abbászida kalifa
(754-775) hozta létre; arab fordításokat készítettek itt - olykor a szír
nyelv közvetítésével - perzsából (pehleviből), szanszkritből és görögből.
Lefordították Galénosz, Hippokratész, Dioszkoridész, Ptolemaiosz írásait,
Euklidész és Arkhimédész egyes munkáit, és sok más klasszikus csillagászati
és mechanikai művet, a Sándor-regény (Nagy Sándor mondabeli hőstettei) egyik
változatát és egy pszeudo-arisztotelészi szöveget: a Theologiát, amely -
egyebek között - azt állítja, hogy a világ öröktől fogva létezik. Ez
hírhedtté tette a Bajt al-Hikmát. A fordítók, akik között éppúgy akadtak
mohamedánok, mint görög hitvallású, vagyis keleti keresztények, elmélkedni
kezdtek a Theologia következtetésein, éppen úgy, mint a 13. századi párizsi
tudósok tették, amikor a szöveg eljutott Nyugat-Európába. Különösen Isten
világteremtő voltának tagadásán töprengtek, ez a tétel határozottan
ellentétben áll a Koránnal. A művet végül betiltották. Az eset rossz hírét
keltette a görög filozófiának és a spekulatív teológiának, és a 11.
századtól kezdődően a madraszák tananyagából szigorúan ki is rekesztették az
e tudományterületekkel foglalkozó stúdiumokat, ami súlyos következményekkel
járt a késői iszlám tudományos életre. A Dár al-Ilm oktatási célokat
szolgáló kisebb könyvtár volt, erőteljes jogi érdeklődéssel; az egyik bújida
vezír alapította 993-ban. Hatását nehéz volna felbecsülni; mindenesetre
amikor 1059-ben a tűz elpusztította, Dár al-Kutub néven azonnal
újjáépítették, és új könyvtárral is ellátták. Ebben - amint a kortársak
beszámolnak róla - jogi disputákat tartottak.
A korai könyvtárak közül egy sem maradt fenn, részben azért, mivel a
könyvtárakat eleinte túlságosan múlandó természetűnek tartották, semhogy
vakffá tegyék őket. Alaptalan az a vád, amely szerint a híres hellenisztikus
alexandriai könyvtárat az arabok gyújtották fel. Az viszont igaz, hogy a
könyvek gyúlékonyak, a világítás pedig a középkorban mindenütt oly
kezdetleges volt, hogy könnyen támadt tűzvész. A 11. század végén azonban
általánosan elfogadottá vált, hogy a könyvtárak és a könyvek is vakffá
tehetők, és ettől kezdve a középkori európai kolostori scriptoriumokhoz
hasonló másolóműhelyeikkel előkelő szerepet játszottak az iszlám szellemi
életben, akár mint önálló intézmények, akár a temetői alapítványok
részeként. Jákút nosztalgikus hangon ír azokról a könyvtárakról, amelyekben
korábban dolgozott, amikor geográfiáját, a Mu'dzsam al-Buldánt írta, s
amelyek az 1221. évi mongol támadás alkalmával elpusztultak. Számos 12.
századi kézirat azonban fennmaradt, vagy a későbbi szerzők idéztek belőlük.
Mindez azt bizonyítja, hogy a politikai katasztrófák csupán kis mértékben
gyakoroltak maradandó hatást az iszlám másolóműhelyek fejlődésére.
Amikor 969-ben a Fátimidák behatoltak Egyiptomba, megváltozott a helyzet:
970 és 972 között felépítették az al-Azhar mecsetet, amely azután iszmáelita
propagandaközpontként működött, és létrejött egyik melléképülete, a Dár al-
Ilm. Az utóbbi szállást és pénztámogatást adott a hallgatóknak; az volt a
feladata, hogy megismertesse a hittérítőket a felsőbbrendű tannal, mielőtt
annak terjesztőiként külföldre indulnának. A térítők eljutottak Szíriába,
Jemenbe és az indiai Multánba, kapcsolatuk volt a perzsiai asszaszinokkal
is. A Szeldzsukokat, akik 1055-től a bagdadi abbászida kalifátus védelmezői
voltak, az eretnekséggel párosuló terjeszkedés politikája annyira
megrémítette, hogy a fátimida Dár al-Ilm mintájára és annak vetélytársaként
ők is létesítettek oktatási intézményeket, az ortodox vallás erősítése
céljából. Így alakultak ki a madraszák, amelyek hamarosan az iszlám szellemi
élet fontos részeivé váltak, bár a mecsetek, mint oktatási intézmények,
egészen a 15. századig megőrizték elsőbbségüket.
Madraszákról már a 9. századból is vannak feljegyzéseink, ezek
valószínűleg a könyvtárat és másolóműhelyt egyesítő buddhista kolostorok
(vihárák) iszlám megfelelői voltak, későbbi fejlődésük azonban sokat
köszönhet a keresztény, sőt a manicheus kolostoroknak. A jelek szerint a
legkorábbi uralkodói alapítású madraszát a ghaznai Mahmúd építtette a
ghaznai Nagymecsettel egyidőben (nyomai még nem kerültek felszínre). A
madraszákat kezdetben nyilván a kánonjog oktatására használták, de - attól
eltekintve, hogy spekulatív teológiát nem taníthattak - tevékenységük
alighanem a teológiai tananyag egészére kiterjedt. Az olyan intézményekben,
mint amilyen a Dár al-Hadísz (szó szerinti jelentése: A Hagyomány Háza) és a
Dár al-Huffáz (A Koránt emlékezetből felmondani tudók Háza), bizonyára
szintén valamennyi tárgyat tanitották, és nem sokban különböztek a
madraszáktól.
Tananyag és iskolai szervezet
Nem könnyű megállapítani, mekkora fontosságot tulajdonítottak a
madraszákban a természettudományoknak. Ghijász ad-Dín Kási csillagász
apjához írt kedves levele, amelyben bátorságával dicsekszik, tanúsítja, hogy
Ulug bég 1420-ból való szamarkandi madraszájában csillagászatot is
tanítottak, de amikor a bég obszervatóriuma elkészült, valamennyi tanórát
ott tartották. Jellemző, hogy amikor Ulug béget 1449-ben meggyilkolták, az
obszervatóriumát megszüntették. II. Mehmed a fejedelmi csillagászt, Alá ad-
Dín ibn Muhammad Kusdzsit végül az isztambuli Aja Szófia Nagymecset
tanszékére nevezte ki. Ez arra vall, hogy a tananyag a mecsetekben olykor
szélesebb körű volt, mint a madraszákban. A kibla helyes irányának és az
imák megfelelő időpontjának meghatározásához ugyanis szükség volt
matematikára és némi csillagászati ismeretre is, és a damaszkuszi Omajjáda
Mecsetben, ahol az 1180-as években az Ibn Dzsubajr által leírt látványos
csillagászati óraszerkezet működött, a hivatalos időjelzők a 13. és a 14.
században kétségkívül foglalkoztak csillagászattal. A természettudomány
többi ágáról nem sokat tudunk.
Nagy jelentőséget tulajdonítottak az iszlám jognak, amely - legalábbis
elméletileg - a közös hitelvekben egyetértő, de az értelmezésben vagy
gyakorlatban eltérő iskolák (madzhabok) összeegyeztetésével foglalkozott. A
12. századi szunnita iszlámban négy ilyen iskola volt: a sáfiita, a
hanafita, a málikita és a hanbalita. Ezek az iskolák, akárcsak a 13. századi
Sorbonne egymással versengő karai, frakciókká alakultak, és forrongásaik
gyakran súlyos károkat okoztak. A 11-12. századi Bagdadban arra törekedtek,
hogy a mecsetek kapcsolatba kerüljenek valamelyik iskolával. Ez a versengés
magyarázza, hogy a korai madraszák miért nem állami, hanem egyetlen jogi
iskolára korlátozott, magánjellegű alapítványokként működtek. Nem mondhattak
bennük pénteki imát, ha volt szószék, az csak az igehirdetés céljára
szolgált. Ezt a szabályt még a 14. században is szigorúan betartották.
Amikor Kalávún 1284-ben épült kairói madraszájában megpróbálták a pénteki
imádság bevezetését, abba az érvbe ütköztek bele, hogy az alapító szándéka
szerint a madraszában nem tartható pénteki imádság.
A 11. század végén Nizám al-Mulk szeldzsuk vezír számos fontos madraszát
alapított, Bagdadban, Nisápúrban, Mervben és más városokban - nem mindegyik
volt közülük szeldzsuk főváros - meghonosította a nizámijja madraszákat, a
szunnita ortodoxia terjesztésének hivatalos intézményeiként. Ezek
bentlakásosak voltak, a hallgatók és a tanszemélyzet egyaránt kapott
javadalmazást, ami bizonyos mértékig mindkét esetben újdonságnak számított.
Ez azonban kétes értékű áldás volt, mert a hallgatókat arra csábította, hogy
ne a legjobb tanárokat, hanem a leggazdagabb madraszákat keressék fel. A
professzorokat Nizám al-Mulk már nem egész életükre nevezte ki, hanem
folytonosan áthelyeztette őket, ami rontotta az oktatás színvonalát.
Nem tudjuk, hány hallgatót helyeztek el ezekben a madraszákban, és azt
sem, hogy milyen épületekben működtek ezek az iskolák. A nizámijják aligha
lehettek különállóak. Ettinghausen például hihetően bizonyítja, hogy az
iszfaháni Nagymecset bizonyos épületei a Szeldzsukok korában madraszákul
szolgáltak, és lehetséges, hogy az idő tájt a nagyobb mecsetek helyet adtak
az iskoláknak.
A perzsiai imámita madraszák működéséről keveset tudunk, egy fontos
alapelvben azonban megegyeztek a 12-13. századi szíriaiakkal: lényegében
egyetlen irányzathoz tartoztak. A korai időkből nem ismeretlenek az
egyszerre két irányzatot kiszolgáló madraszák, sokszor szorgalmazták ilyenek
alapítását. Al-Afdal fátimida vezír fia például a 12. század elején Kairóban
kádikat nevezett ki az iszmáeliták, az imámiták, a sáfiiták és a málikiták
számára. Az utóbbi kettőnek kellett alkalmaznia a törvényt az egyiptomi
lakosság többségére, amely nyilvánvalóan nem tért át a síita hitre. A négy
irányzatú bagdadi Musztanszirijja madrasza volt a legnagyobbak egyike az
iszlám világban (alapterülete 106 * 48 méter). Létrehozása azt bizonyítja,
hogy meglepő módon és bizonyára indokolatlanul, mennyire megbíztak a
madrasza felügyelőjének képességében, ugyanis feltételezték róla: le tudja
győzni a jogi iskolák egymás iránt érzett kölcsönös ellenszenvét.
Több dokumentumunk van an-Nászir Muhammad 1295 és 1304 között létrehozott
kairói madraszájáról. An-Nászir ezt a madraszát apja, Kalávún mauzóleuma
mellett egy régebbi épületben helyezte el, amelyet az alapító félig kész
állapotban vásárolt meg, és azután ő fejezte be az építést (ma már
nyomorúságos állapotban van). Gótikus bejárata valójában az akkói Szent
András-templom márvány előcsarnoka, amely kevéssel a keresztesek
Palesztinából való kiűzése után került Kairóba, s több tulajdonosa is volt,
mielőtt an-Nászir megvette madraszája számára. Az épület fölé gazdagon
faragott, stukkódíszítésű téglaminaret magasodik. A bejárattól jobbra
fakupolás mauzóleum állt, előtte kis előudvar. A belső udvar nagy volt, négy
ívánnal, közülük a tengelyben elhelyezkedők jóval szélesebbek. A kibla-íván
a málikitáké volt, nagyszerű - szinte mongol stílusú - stukkó-mihrábbal,
amelyet a Fátimidák palotájából való zöld breccsa (durva üledékes kőzetből
faragott) oszloppár és egy nagy szélakna fogott közre. A sáfiitáknak a
szemközti íván jutott. Itt, valamint a hanafitáknak és a hanbalitáknak
juttatott keskeny ívánok fülkéiben helyezhették el az an-Nászír által
alapított könyvtárat. A legfőbb kairói kádik közül három az ide kinevezett
professzorok sorából került ki; a sáfiita professzor, habár ő is csak
egyszerű sejk volt, megkülönböztetett tiszteletben részesült.
Ez a madrasza ismét felveti a négy jogi iskola egyidejű elhelyezésének
problémáit. Az ívánok elég magasak, hogy a hallgatók celláinak három szintje
elférjen bennük, ezek azonban ma már nem léteznek. A kádik bizonyára másutt
laktak Kairóban. Figyelemre méltó, hogy a málikitákat a kibla-ívánban
helyezték el, mivel az egyiptomiak túlnyomó része a sáfiitákhoz, a Mamelukok
maguk pedig minden bizonnyal a hanafitákhoz tartoztak, így némi
méltánytalanság egy vagy több irányzatot mindenképpen ért. Az elrendezés jól
szemlélteti a szimmetriából fakadó igazságtalanságot.
A 14-15. századi Kairóban alapított madraszák nagy száma arról
tanúskodik, hogy a professzorok gyakran változtathatták állásukat. Ez
kedvezett az al-Azhar mecset elsőbbségének. A mecset az Ajjúbidák alatti
ötvenesztendős mellőzés után, a korai Mamelukok idején visszanyerte korábbi
fontosságát, és a 14-15. században folyamatosan helyreállították és
kibővítették. A kiegészítések közül a legfontosabb a két madrasza: az
egyiket Tajbarsz építette 1315-ben - bizonyos, hogy nem volt alkalmas
bentlakásra -, a másikat Ákbugá emelte 1339-ben. Míg más kairói madraszákban
a hallgatók felvételével és tanulmányainak befejezésével kapcsolatos
eljárásnál a tényleges eredményt nem vették figyelembe, az al-Azharban az
érdemek elismerésén alapuló versengést részesítették előnyben.
Sokkal kevesebbet tudunk a más térségekben működő madraszákról. Az utóbbi
évek egyik leglátványosabb felfedezése az észak-afganisztáni Sáh-e Mashad
nevű településen talált, 1165-ből származó madrasza volt, amely valószínűleg
annak emlékére épült, hogy Ghijász ad-Dín ghúrida uralkodó az oguz
törököktől visszahódította Ghardzsisztán tartományt. A nagyjából négyzet
alapú, égetett téglából emelt épület főbejárata egy udvarba vezet, benne egy
északra néző, tengelyirányú íván és egy kupolás terem, kétségkívül tanterem
maradványaival a bejárat felőli oldalon. Gazdagon díszítették főként Korán-
feliratokkal, faragott téglákkal, terrakotta táblákkal és - kisebb mértékben
- stukkóval.
Az anatóliai szeldzsuk madraszák építészetileg lenyűgözőek, keletkezésük
idejét azonban nehéz megállapítani, mivel nem tudjuk, melyik jogi iskolának
szánták őket. Az alapítók buzgóságáról és ízléséről tanúskodik az erzurumi
€ifte Minare Medrese (újabban 1242-re keltezik, de valószínű, hogy I.
Kajkubád alapította 1236-ban bekövetkezett halála előtt, annak emlékére,
hogy 1230-ban elfoglalta a várost), a szivaszi €ifte Minare és Gök Medrese -
mindkettő 1271 táján épült -, a nigdei Ak Medrese 1409-ből, a szinopei,
antalyai és konyai nagy madraszák. Homlokzataik szépen díszítettek, belső
kerámiaékítményeik többnyire pompásak, de egyikben sincs mosdási lehetőség,
tűzhely, konyha vagy a tanszemélyzet számára alkalmas szállás, vagyis a
hallgatóknak e kényszerítő körülmények miatt legalább annyira el kellett
sajátítaniuk az önsanyargatás tudományát, mint a teológiát.
Fordította: Pálvölgyi Endre
----------
Michael Rogers: A hódító iszlám
(Helikon, Bp., 1987.) 97-100. o.