Aly Mazahéri:
KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI ÉLET
Oktatás - Alsóbb osztályok - Kollégiumok és egyetemek - A tanítás
rendje és a tanmenet - Az általános műveltség színvonala
Az oktatásban a 10. századtól fogva valóságos forradalom ment végbe.
Egészen odáig a középkori Kelet csak két válfaját ismerte az iskola
intézményének: a mecset árnyékában a gyermekeknek tartott hitoktatást és a
Bölcsesség házai-t, a muszlim filozófusok, a mutaziliták által alapított
akadémiákat. A kettő között semmilyen középfokú oktatás nem volt. Nyugodtan
állíthatjuk tehát, hogy a 10. század előtti Keleten nem beszélhetünk
közoktatásról. Az egyszerű emberek beérték a hittételek, a vallási szokások,
az írás és számolás alapelemeinek elsajátításával; filozófiát és
természettudományokat csak a társadalmi hierarchia legtetején álló - kivétel
nélkül mutazilita beállítottságú - nagy teológusok, uralkodók és politikusok
tanultak.
A szó szoros értelmében tehát nem léteztek iskolák. A politikai pártok
vallási propagandacélokból egymás után kezdték meg a nép oktatását,
természetesen saját eszményeiknek és nézeteiknek megfelelő szellemben. A
síija nevezetű ellenzéki pártnak és a suúbija mozgalomnak jutott a dicsőség,
hogy elsőként szervezték meg a közoktatást. A síija demokratikus néppárt
volt, melynek gyökerei a szabeizmusba és a manicheizmusba nyúlnak vissza,
míg a "romantikus" és nacionalista suúbija mozgalom a népek egyenjogúsítása
mellett szállt síkra, és elvetette a korai iszlám szokás rendszerének, a
szunnának szent és megfellebezhetetlen tekintélyét. [1]
A Baszrában és Bagdadban élő ellenzékiek, hogy megbírálhassák az
iszlámban addig egyeduralkodó ortodox tekintélyelveket és hittételeket, a
természettudományok és a filozófia tanulmányozásába fogtak. Lassanként
kifejlesztették a politikai-vallásos dialektikának egy rendszerét, a kalám-
ot, vagyis a beszéd-et, valamint kidolgoztak egy óriási anyagot felölelő
tanrendszert, melyben az egyes tudományok az "igaz" tudományhoz vezető
lépcsőfokoknak számítottak. Ez az "igaz" tudomány a síita teológia és
jogtudomány volt. Az enciklopédia - a Komoly testvérek beszéde címen jutott
el hozzánk - megjelenésétől fogva széles körben terjedt. A síija
akadémikusainak több nemzedéke dolgozott rajta, és valószínűleg csak azért
nem tüntették föl nevüket a közös művön, mert féltek a rendőrség
zaklatásaitól és a házkutatásoktól. A kézikönyv jól kivehetően azzal az
eltökélt szándékkal készült, hogy egy alaposan kidolgozott program szerint
felépülő oktatás alapja legyen. A Komoly testvérek beszédé-n kívül, amely
Baszrában jelent meg a 9. század végén, számos egyéb különböző anyagokat
feldolgozó kézikönyv van a birtokunkban: kémiai-fizikai, matematikai-
asztronómiai iskolai tankönyvek, melyek ugyanebből a korból valók, és
hasonló szellemben íródtak, mint a testvérek híres enciklopédiája. [2]
Az első iskolákat tehát a síija szervezte meg. Fölismerték, hogy nem
tudja mindenki egyenlő mértékben elsajátítani a tudományt, és a manicheusok
példájára több fokozatot vezettek be az oktatásban. Ez utóbbiak a kínaiak
nyomán hierarchikus rendbe sorolták híveiket; a rangsor az egyszerű
auditoroktól az electusokig, vagyis az igazi tanítványokig terjedt.
Háromnegyed évszázad múltán az ortodox kalifák és szultánok átvették, és
safiita, vagyis mérsékelten reakciós célok szolgálatába állították ezt a
közoktatási rendszert. [3]
Egyiptomban a fátimida kalifák teljes odaadással gondoskodtak az elemi
iskolákról, melyeknek Perzsiában dabirisztán, Egyiptomban maktáb, Córdobában
mahdar a nevük. [4]
Az osztályok jól megszabott napirend szerint dolgoztak, amely két részből
tevődött össze: az első rész mindenki számára kötelező volt, ekkor a
hittételeket, a Koránt, az írást és olvasást tanulták; a fakultatív második
részben az iszlám és megelőző korok történelmével, grammatikával,
retorikával, aritmetikával, kalligráfiával foglalkoztak, a szókincset
gyarapították, a helyesírást fejlesztették. [5] A legnagyobb gondot a Korán
oktatására fordították. Az év folyamán az egész szöveget fölolvastatták a
diákokkal, és amennyit csak tudtak, kívülről is meg kellett tanulniuk;
ezután elemezték, majd a hagyományos formának megfelelően lemásolták a
szöveget. Ezenkívül egy-két vallási átok formulát is megtanultak. [6]
Ibn al-Arabi (meghalt: 1148), aki az egész iszlám világot beutazta, és
adatokat gyűjtött az elemi oktatás nehézségeiről, amellett kardoskodott,
hogy az alsóbb osztályokban kezdjék a hittételekkel, az írással és a
számolással, a felsőbb osztályokban azután már csak poétikával,
grammatikával és a Koránnal foglalkozzanak. Javaslata nem talált kedvező
fogadtatásra. [7] Egyéb reformok születtek, így bevezették a testkultúra,
íjlövészet, úszás, kötélugrás oktatását, de ezeket sem illesztették be
hiánytalanul a tanrendbe. [8]
A gyerekek hétéves korukban kezdték meg az iskolát, és az elemi oktatás
öt évig tartott.
A tanítókat (muaddibún) gondosan megválogatták; igazolniuk kellett, hogy
megfelelő képzésben részesültek, hogy értenek a gyermekek lélektanához, és
csak nős és érett korú ember lehetett tanító: így kívánták biztosítani, hogy
tekintélyük legyen a tanulók előtt, és meg tudják fegyelmezni őket. Fiatal
embereket nem fogadtak szívesen ezen a pályán. [9]
Nem voltak vegyes iskolák, a lányok és a fiúk külön tanultak. Általában
fizetni kellett az oktatást, ugyanakkor a 11. században az andalúz államban,
a 12. században az ajjúbida államban (Szíria-Egyiptom) említést tesznek
ingyenes iskolákról.
Az iskola céljára szánt épületek mindig a mecset közelében helyezkedtek
el, de soha nem a falakon belül. Amikor az óra megkezdődött, a tanár egy
szőnyeggel leborított padra telepedett, törökülésben, mint a szabók; maga
mellé helyezte könyveit, írókészletét és néhány pálcát is, a nebulók
megfegyelmezésére. Diákjai törökülésben közvetlen előtte foglaltak helyet a
földön, mindegyik a maga kis szőnyegjén. A legkisebbeknek fémtáblájuk volt,
a legnagyobbaknak papírfüzetük. A tanító hegyezett ki a számukra egy finom
nádtollat (qalam), melyet azután agyag tintatartóba mártottak, és azzal
írtak a füzetükbe. A fekete tintát, mellyel a tartóban levő selyemdarabot
jól átitatták, koromból és gumiarábikumból állították elő vegyi eljárással.
Az osztályterem egyik sarkában víztartály állott, innen merítettek a kis
diákok, ha megszomjaztak, mindenki a saját bögréjével. Télen néhány,
parázzsal töltött serpenyőt raktak le a teremben, nyáron egy zsineg
segítségével szellőztetőt működtettek, így frissítették fel a levegőt. Ez a
munka a büntetés alatt álló diákok feladata volt.
Reggel a tanító olvastatott a gyerekekkel egészen tíz óráig, majd tíz
órától írásleckét adott nekik. Előbb kibetűzték, majd kórusban recitálták a
Korán verseit vagy más dísztichonokat, a tanító verte hozzá az ütemet, s
végül lemásolták a szöveget. Ezután szünetet tartottak. A tanító feladata
volt az is, hogy megtanítsa a gyermekeket az imák recitálására, arra, hogy
tiszteljék szüleiket, csókoljanak kezet nekik, amikor hazaérkeznek, és
mindig így válaszoljanak: szamán wa taatan, "hallom és engedelmeskedem".
Tilos volt a gyerekek kemény testi fenyítése; szükség esetén a mester
pálcájával ráüthetett egyet-kettőt a tenyerükre, súlyosabb vétség esetén a
talpukra; de valójában ezek a büntetések nem voltak szigorúak, inkább arra
szolgáltak; hogy megalázzák a vétkes tanulót, mintsem hogy fájdalmat
okozzanak neki.
A tanítók írnoki teendőket is elláthattak, azzal a kikötéssel, hogy
munkájukat a tanítási időn kívül, ne a gyerekek szeme láttára végezzék. [10]
A heti szabadnap péntekre esett, ezenkívül a vallásos ünnepek alkalmával
is adtak hosszabb-rövidebb szünetet, így például ramadánkor egytől három
napig terjedő, az Áldozat napján háromtól öt napig terjedő szünetet
tartottak.
Szakmai ismeretek nem szerepeltek a tanrendben; ezeket céhekben,
műhelyekben, ipartelepeken, kaszárnyákban sajátíthatták el az ifjak,
valamint a marszad-okban, laboratóriumokban, ahol fémekkel, sókkal,
savakkal, különféle cseppfolyós anyagokkal kísérleteztek.
A középfokú oktatás intézményei a madrasza-kollégium - nevet kapták, az
első ilyen intézményekről Kelet-Iránból, Nisápúrból tudósítanak a 10. század
végén. [11]
Egyiptomban is voltak madraszá-k, a Fátimidák alapították őket, akárcsak
972-ben az al-Azhar típusú kollégiumot Régi-Kairóban. Igaz, ez a kollégium
inkább kulturális propagandaközpont szerepét töltötte be, és csak jóval
később, a Fátimidák bukása után (1174), Szaladin vezette be Régi-Kairóban a
Kelet-Iránban kifejlesztett rendszert és módszereket.
A madrasza középpontja egy hatalmas udvar volt, melyet fedett árkádok
öleltek körül; ide nyíltak a tanulószobák, előadótermek, könyvtárak, a felső
emeleteken pedig a diákoknak alakítottak ki lakóhelyiségeket.
A középfokú oktatás ingyenes volt; minden tanuló kapott szállást, sőt
némi pénzt is, hogy ennivalót és világítóeszközöket vehessen magának.
Ezek a madraszá-k, melyek helybelieket és messze földről jötteket
egyaránt fogadtak, szakosítottak voltak, vagyis csak egy meghatározott
vallásjogi iskolához (mazhab) tartozó tanulók számára tartották fönn őket.
Az Ibériai-félszigeten alapított madraszá-kba még "európaiakat" is
felvettek.
1005-ben Hákim alapított egy több akadémiát magában foglaló Dar al-
Hikmát. Az intézmény a propagandaminisztertől, a dai al-duát-tól - szó
szerint: a propagandisták propagandistája - függött. Valószínűleg itt
dolgozták ki a Dzseber néven ismert alkímiai értekezések némelyikét. [12]
Láttuk, hogy a 11. században a fátimida kalifák igen ügyes térítő
munkájuk eredményeképpen kis híján hatalmukba kerítették Elő-Ázsiát, ám egy
rendkívül erős egyeduralomra törő mozgalom ellensúlyozta politikájukat. Ezek
az egyeduralkodók a szeldzsuk szultánok voltak, híres vezírjük, Nizám al-
Mulk alapította 1065-ben Bagdadban az első Nizámijjá-t. [13] A kétévi munkát
és 1.800.000 aranyfrank értékű pénzt felemésztő intézmény azzal a céllal
épült, hogy a baloldali pártok - a síija - befolyása ellen küzdjön.
Bagdadban a reakció hívei természetesen kitörő lelkesedéssel fogadták, így
azután csakhamar mintaintézménnyé vált, és a nagy szeldzsukok korától fogva
az iszlám szultanátus városaiban többfelé megjelent.
Jelentőségére való tekintettel röviden ismertetjük a Nizámijjá-t. A
kollégium négyszög alakú épülete a Tigris bal partján emelkedett, falait
nagy téglákból rakták, kiterjedt kert ölelte körül. A földszinten több
hatalmas előadóterem és tanterem sorakozott, az első emeleten a könyvtár és
a diákok szobái kaptak helyet, az alagsorban pedig konyhát,
élelmiszerraktárat, fürdőket és más kiszolgáló helyiségeket rendeztek
be. [14] A Tigris vizét csatorna vezette az udvar vízgyűjtő medencéjéig, ez
látta el a fürdőket és a szolgálókat.
A kollégium épületét többször pusztította tűz, illetve árvíz. De akár az
egész épület elpusztult, akár csak egy része, a kormány mindig
újjáépíttette, olyannyira kegyelte ezt az intézményt, melyet egyébként maga
az alapító, Nizám al-Mulk is komoly javadalommal látott el.
Ibn Dzsubair ibériai utazó, aki 1160 körül, vagyis jó száz évvel az
alapítása után kereste föl a Nizámijjá-t, igen szépen gyarapodó intézménynek
találta. Ez a virágzás egészen a 14. század végéig tartott. A 13. században
a kollégium pénzügyi igazgatása még Nizám al-Mulk családjának kezében volt,
de 1220-tól fogva, miután az alapító utolsó leszármazottja is meghalt, a
kalifák vették át az igazgatását, és ők nevezték ki az iskola rektorait.
Az oktatótestület tagjai, akárcsak a diákok, kizárólag a safiita rítus
hívei lehettek, bár ehhez a szabályhoz csak az első száz évben ragaszkodtak
következetesen. A tanárok mindannyian imámok, vagyis a hittudósok magasabb
osztályához tartozó férfiak voltak, akik akkoriban igen fontos szerepet
töltöttek be a társadalomban; megesett, hogy őket bízták meg a legkényesebb
diplomáciai küldetések betöltésével.
A tanárok és a tanfelügyelők uhbá-t - a mi bíróink talárjához hasonlatos,
egyszerű, fekete köpenyt - viseltek, fejük köré égszínkék sálat, tarhá-t
tekertek, melyet csuklyaszerűen rendeztek el (tajlaszán). A korabeli
miniatúrák tanúsága szerint az öltözet fenséges külsőt kölcsönzött a
hitszónokoknak. [15] Szokásban volt, hogy a frissen kinevezett oktató a
megérkezésekor ünnepi lakomát rendezett tanártársai és a diákok
tiszteletére. Ha viszont a testület kizárt egy tanítót, az köteles volt azon
nyomban visszaadni talárját és sálját.
A Nizámijjá-ban az alábbi tárgyakat oktatták: koranikus tudományok és a
Hadisz, vagyis a próféta kijelentéseiről és tetteiről szóló hagyományok,
safiita vallásjogi rítus, asarita dialektika, safiita jog, arab
nyelvtudomány, irodalom, földrajz, történelem, néprajz, régészet,
csillagászat, matematika, kémia, zene és mértani rajz.
A Nizámijja mintájára számos hasonló kollégium jött létre a nagyobb
városokban: Núraddín (meghalt: 1174) még Nizám al-Mulk életében számos ilyen
iskolát alapított, de még többet létesített Szaladin. [16]
1227-ben, ugyancsak Bagdadban, a kalifa megalapította a jogtudomány, a
természettudomány, irodalom és művészetek iszlámközi központját, a
Musztansziríjját. Volt itt négy ajván, vagyis "nagy előadóterem" a Korán és
a prófétai hagyomány tanítására, egy hatalmas könyvtár és számos tagozat:
orvosi, gyógyszerészi, természettudományi, nem beszélve a rengeteg
kiszolgálóhelyiségről és a melléképületekről. A négy ajván-t egy-egy
vallásjogi iskola (mazhab) számára tartották fönn. E négy vallásjogi
irányzat területi megoszlása a következőképpen festett a 13. században: a
hanafiták Kelet-Iránban, a mai Afganisztán területén és a mai Szovjet-
Turkesztán területén laktak, amelyet akkoriban nem hívtak még Turkesztánnak,
és nem volt orosz fennhatóság alatt. A malikiták Észak-Afrikát és az
Ibériai-félszigetet népesítették be, de számos közösségük élt Alexandriában,
Szicíliában, a mai Olaszország déli részén (al-Lankubardia) és Kréta
szigetén. A safiiták Szíriában, Irakban és Irán nyugati vidékein tettek
szert népszerűségre, míg a hanbalitákhoz a nagy fővárosok - Bagdad,
Damaszkusz, Kairó, Rej, Siráz stb. - kispénzű kereskedői, kézművesei
csatlakoztak.
Ezt a sokféle kultúrát ötvöző szervezetet a formálódó Nyugat csakhamar
átvette, ennek mintájára egyesítette a középkori párizsi egyetem a nyugati
kereszténység négy "iskoláját".
A mi nemzetközi szervezetünkre, az UNESCO-ra emlékeztető Musztansziríjjá-
ban egy-egy vallásjogi iskola fiataljaiból 62-t, összesen legfeljebb 308
tanulót fogadtak, és egy-egy vallásjogi tagozatra 62 ösztöndíj jutott,
ezenfölül rendelkezésükre állt még 10 ösztöndíj a Korán, 30 a Hadisz és 10
az orvostudomány tanulmányozására. [17]
Az intézménybe pályázat útján lehetett bekerülni, és tanulmányaik
befejeztével a diákok diplomát kaptak, amely megnyitotta előttük a
legragyogóbb pályákat, a vezíri, követi, bírói vagy tanári állást.
Némelyik egyetem diplomája keresettebb volt, többet ért, mint a többié; a
legtöbbre a bagdadi diplomákat becsülték, de a 13. századtól a kairói
diplomáknak jutott ez a megtiszteltetés. [18]
Összegezve elmondhatjuk, hogy a 10. századtól a 13. századig terjedő
időszakban a közoktatás általánosan elterjedt a Közel-Keleten és
"gyarmatain". Hindusztánban, Egyiptomban, Észak-Afrikában, az Ibériai-
félszigeten. A nagy városközpontokban, sőt általában minden városban a
lakosság többsége tudott írni-olvasni; mintegy 10 százaléka rendelkezett
megalapozott, általános ismeretekkel, és minden 100 emberre jutott legalább
egy tudományokban jártas férfiú.
JEGYZETEK
[1] Szunna, hagyomány, ortodoxia, az "öregedni" jelentésű szun tőből;
muszínn jelentése tiszteletre méltó öregember. A szó képzése, anélkül,
hogy bármi kapcsolat lenne közöttük, emlékeztet a latin senex,
senectus, senatus szavak képzésére.
[2] P. Krauss, Jabir Ibn-Hayyán, Kairó, 1943; A. Mazahéri írt róla
kritikát: A. A. H. S., 8. szám, 1949.
[3] A. Talas, L'Enseignement chez les arabes (Az oktatás az araboknál),
12. o.
[4] Maqrizi, Hitat, 2. k., 209-211. o.
[5] Ibn Abd-Rabbihi, Iqd, 1, 65. o.; Maszudi, Murug, 2. k., 195. o.
[6] Ibn Szahnun, 25-26. o.
[7] Ibn Haldún, 3. k., 203. o.
[8] Al-Kámil, 180. o. és Dzsáhiz, Al-Baján, 2. k., 192. o.
[9] Ibn Szahnun, 29. 44 és 59. o.
[10] Ibn Al-Uhuwwah, Maalim, 170 s. k. o.
[11] Wustenfeld, Imam esch-Schafi'i, 3. k., 236. o.
[12] P. Krauss, Jabir Ibn Hayyán, 1. k., 3. s. k. o.
[13] Ibn an-Nadim, Fihriszt, 268. o.
[14] Talas, i. m. 28. o.
[15] uo. 35. o.
[16] Subki, Tabaqát, 230. o.
[17] Talas, i. m. 54. o.
[18] Ibn Haldún, 2. k., 376. o.
Fordította: Fridli Judit
----------
Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a
középkorban a 10-től a 13. századig
(Európa, Bp., 1989.) 159-168., 394-395. o.