Aly Mazahéri:
A BÖLCSŐTŐL A SÍRIG
A gyermek: születése, neveltetésének kezdete
A gyermek világra jövetele nagy örömöt jelentett a család számára; az
eljövendő eseményre való várakozás boldog időszakában a feleség és férj
egész sor kötelezettségnek kellett, hogy eleget tegyen a születendő gyermek
érdekében.
A fogantatástól számított négy hónap és tíz nap elteltével - az volt az
elterjedt nézet, hogy a gyermek ekkorra fejlődik ki, és teste ekkor egyesül
a lelkével - a férjnek le kellett mondania az anyával való testi
érintkezésről, különben szigorúan büntetendő bűnt, gyermek-gyilkosságot
követne el.
Amikor közeledett a szülés ideje, a fiatalasszony visszavonult egy erre a
célra berendezett szobába, a család nőtagjainak, legközelebbi barátnőinek és
szomszédnőinek társaságában; számuk néha elérte a tízet, tizenötöt. Míg ő az
előírásoknak megfelelően megtette a száz lépést, a bábaasszonyért
szalasztottak, aki általában gazdagon felékszerezett, kiöltözött, tisztesebb
korú asszonyság volt. A bába szamárháton ülve szünet nélkül járta a város
utcáit; éjjel egy szolga ment előtte lámpással a kezében, és minden este az
őrségen megmondták neki az áthaladáshoz szükséges jelszót, hogy az utcák és
bazárok kapuit kinyittathassa magának.
Mihelyt megérkezett a bába, megvizsgálta a jövendő anyát, és az asszonyok
segítségével előkészített mindent, amire ilyenkor szükség volt; ezután vidám
bátorító szavak kíséretében felültette betegét az előírásoknak megfelelő
szülőszékre. Ekkor négy asszony körülvette: az egyik a fiatalasszony jobb
vállát, a másik a bal vállát tartotta, a harmadik és negyedik pedig kezét
hátának támasztva tartotta őt; ezalatt a nagyanya egy marék sót szorongatva
fel-alá sétált a szobában, hogy a gonosz szellemet elűzze. Amint előtűnt a
gyermek, a bába megfogta, és elvágta a köldökzsinórt. Nem mondta meg azonnal
a szoba sarkában összegyűlt asszonyoknak az újszülött nemét, noha ezek
oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, ugyanis, ha az újszülött fiú - s a fiút
mindig sokkal nagyobb örömmel fogadták, mint a lányt -, a dolog irigykedő
pillantásokat válthatott volna ki, ezt pedig célszerűnek tartották
elkerülni.
Ezután az újszülöttet négyszer egymás után lemosták, utoljára virágokkal
felfőzött vízben. Ezt a tisztálkodást mindenki elvégezte, aki a gyermekhez
nyúlt; majd a bábaasszony jókora tüzet rakott a bölcső közelében, és három
napon, három éjen át senki nem mehetett át a kettő között. Ezt a tüzet igen
gondosan kellett ápolni, hogy a gonosz szellemet és démonokból álló hadát
távol tartsa. A szülés után egyébként is számos szertartást végeztek,
elsősorban azért, hogy a gyermeket megóvják a dzsinnektől, akik egyre csak
az alkalmas pillanatot lesték, amikor Allah teremtményét elpusztíthatnák.
Ezután egy szentelt itallal átitatott vászondarabkát tömtek az újszülött
szájába, majd cukrot, kenyeret és aranyat készítettek mellé: cukrot, hogy
édes és jó legyen; kenyeret, hogy sokáig éljen, és aranyat, hogy
rámosolyogjon a szerencse.
A gyermekágyas asszony negyven napig tisztátalannak számított. Nem
léphette át a ház küszöbét, nem nézhette a hegyeket, nehogy - tisztátalan
lévén - kiszárítsa az éltető forrásokat. Huszonegy napon át tilos volt a
haját megnedvesítenie vagy bármit megérintenie, hiszen ez azzal a veszéllyel
járt volna, hogy tisztátalanná teszi, amikor hozzányúl. Nem mehetett tűz
közelébe, nem érinthetett meg fából vagy agyagból készült tárgyakat.
Hogy az anya és a gyermek közötti érintkezést elkerüljék, szokás volt a
csecsemőt szoptatós dajkára bízni. Az anya csak sokkal később, a tisztulási
szertartások elvégzése után adhatta mellét gyermekének; a tisztátalanság
negyvennapos időtartama alatt ki kellett öntenie a tejét. Ha nem akadt sem
szoptatós dajka, sem rokon vagy szomszédasszony, aki helyettesíthette volna,
akkor egyszerűen vaj és tiszta méz keverékével etették a csecsemőt. Ami az
anyát illeti, neki búzalisztből, birkahájból és szőlőízből készült levessel
kellett beérnie.
Születésekor mindenki saját nevet kapott; ha fiú volt, például a Mohamed,
Ali, Omar, ha meg lány, akkor a Fátima, Zainab, Laila nevet; ezenkívül a
középkori szokás megkövetelte, hogy mindenkinek becenevet is adjanak, ez a
fiúknál úgy kezdődött, hogy Abu vagyis... apja, a lányoknál Umm, vagyis...
anyja. Így képezték a kunját, a becenevet, ami a mi kicsinyítőképzőinkhez
hasonló jelentéssel bírt. Eredetileg kizárólag a kunjá-t használták, a
gyerek valódi nevét titokban tartották, nehogy rosszakaratú vagy féltékeny
emberek fülébe jusson, s azok rontást hozzanak reá.
A becenevek nem voltak változatosak, és nemcsak emberek, hanem kedvelt
tárgyak, háziállatok is viselték őket. Így egy kard, egy kedvenc ló, macska,
majom, egy gyaloghintó is kaphatott becenevet; személynevet azonban sohasem.
A titkos társaságokban bizonyos terveknek, eljárásoknak is becenevet adtak.
Haszan személynév kizárólag férfit vagy fiúgyermeket illethetett, míg az
Abul - Haszan mint becenév férfira vagy fiúgyermekre éppúgy vonatkozhatott,
mint egy állatra vagy egy kedvelt tárgyra.
A "családnév" viselése csak az iszlám civilizáció korától, vagyis a 10.
századtól vált általánossá és használata a középkor folyamán végig
megmaradt. Ez a név hol az egyik ős által gyakorolt mesterség megnevezése
volt, mint Zajját "olajkereskedő", Halládzs "gyapotkártoló", Hallál
"ecetkészítő", Hassáb "molnár" stb., melyhez mindig hozzáfűzték az al
névelőt; hol a város, a negyed vagy a szülőország nevét tartalmazta, úgy
mint al-Bagdadi, bagdadi, al-Madzsuriti, madridi, al-Seresi xéres-i stb.,
hol pedig "a valakinek a fia" jelentésű Ibn-nel kapcsolódott össze. Ez
utóbbi igen elterjedt névadási forma az angol son végződésű nevek - mint
például Johnson, Jacobson, Davidson - megfelelője.
A párszi földön a nevek végére többnyire a -waihi végződést fűzték, amely
szintén azt jelenti "... fia". A Kelet-Iránban használatos -án végződés az
arab országok Ibn-jével volt azonos értékű. Így például a párszi földön
szokásos Ahmad-waihi Kelet-Iránban Ahmadán-nak, Arábiában Ibn Ahmad-nak
felel meg; ugyanígy a párszi Bakrwaihi megfeletője Kelet-Iránban Bakrán,
arab országban Ibn Abu-Bakr. Sziciliában és az Ibériai-félszigeten más
szokások uralkodtak, itt szívesen látták el sz hangot tartalmazó szótagokkal
az arab személyneveket. Így lett az arab Ahmad névből az andalúz vagy
szicíliai Hamdusz, az Abd al-Szalám-ból Abdusz, az Amru-ból Amrusz. A berber
neveket az -ún végződésről lehetett felismerni; így például a Hábib arab
személynévből lett a berber Haldún, akárcsak az arab Zaid-ból a Zaidún. E
szabályosságok olyannyira meghatározóak voltak, hogy egy középkori muszlim
személy nevéből ma elég nagy pontossággal megállapíthatjuk, mely korban élt,
és honnan származott a viselője, ahogy az Ivanovok, Jansenek, Johnsonok és
más, "János fia" nevet viselők származását is meg tudjuk állapítani.
A rabszolgákra más névadási szokások vonatkoztak, mint a szabad
emberekre. Természetesen joguk volt becenevet viselni, személynevük
leggyakrabban párszi vagy török eredetű fantázianév volt, és jól jellemezte
helyzetüket. Családnevük a gazda személynevéből képzett melléknév volt. Ha
felszabadultak a rabszolgasorból, akkor is maulá-k, vagyis felszabadítójuk
"kliensei" maradtak, és továbbra is ugyanezt a melléknevet viselhették
nevükként.
A zsidók, keresztények, párszik és más nem muszlimok körében a 10.
századtól fogva szokássá vált, hogy gyermekeiknek két személynevet adtak, az
első olyan vallási név volt, melyet kizárólag saját hittársaik viseltek,
például Mózes, Harún, Azra a zsidóknál. Paulos, Marcos, Johanna a
keresztényeknél, Zardust, Adhurbádh, Rusztam a pársziknál; a második
mindenki által jól ismert muszlim név volt, mint például Mohamed, Ali vagy
Abu Bakr. Mint ezt a gyakorlat is mutatja, a nem muszlimok ragaszkodtak
hozzá, hogy muszlim személyneveket viseljenek, amit a muszlim hitűek rossz
szemmel néztek és sajnálatos visszaélésnek tekintettek. Azon sem kell
meglepődnünk, ha hithű középkori zsidók, keresztények és párszik olyan
muszlim nevekkel hivalkodnak, mint Abdalláh "Allah szolgája", sőt, egyenesen
az iszlám vallás alapítóinak neveivel, mint Ali vagy Mohamed; e gyakorlatból
semmiféle következtetést nem vonhatunk le vallási meggyőződésükre nézve.
Az Ibériai-félszigeten, Szíriában és Egyiptomban élő nagyszámú keresztény
az egész középkor folyamán kivétel nélkül muszlim személynevet viselt,
keresztnevét pedig titokban tartotta.
A 8. században az abbászida kalifák körében - kínai-iráni szokást követve
- elterjedt az "uralkodói nevek" használata, úgymint ar-Rasíd, a "Kiváló",
melyet a Harun-hoz illesztve lett a Harun ar-Rasíd vagy az al-Mámún, a
"Feddhetetlen" az Abdallá-hoz illesztve, mely sokkal ismertebb az al-Mámún
formában stb.
A 9. századtól fogva még egy kínai-iráni szokást vettek át a muszlimok, a
fellengzős címek használatát: Rukn ad-Daula, "a birodalom oszlopa", Imám ad-
Daula "a birodalom támasza". Az ilyen neveket az emíreknek adományozták a
kalifák, a mulk szóban végződő címeket pedig a legkiválóbb vezírjeiknek
tartogatták. A 11. századtól megjelentek a "törvény" jelentésű dín szóra
végződő címek; mind például Rukn ad-Dín, a "Törvény Támasza". Ezt a fajta
címet kezdetben a szultánok viselték, azután az emírek, majd oly
közönségessé vált, hogy a 12. század végétől kezdve az uralkodócsalád tagjai
nyomán egyszerű kereskedők, kézművesek is viselték. Amikor Ibn Dzsubair a
12. században keleten járt, megbotránkozott rajta, hogy az első jöttment a
"Vallás Dicsősége" vagy a "Vallás Fényessége" nevet viseli, ami egy
andalúziai szemében szentségnek számított. A középkor vége felé kiment a
divatból e címek használata, mely a keresztes hadjáratok idején virágzott.
Az iszlám civilizáció hanyatlásával egyidejűleg fokozatosan tért vesztett a
többféle név használata is; csak a személynevek maradtak meg. Törökországban
csupán az előkelő családok őrizték meg különféle neveiket; más muszlim
országokban a "családnév" viselését a kiművelt fők számára tartották fenn,
egyébként visszatértek ahhoz az ősi szokáshoz, hogy mindenki egyetlen
személynevet visel.
Általában nagy gondot fordítottak a gyermekek nevelésére,
tisztántartására; nem verték meg őket, és gondjuk volt rá, hogy már első
éveikben megtanulják az udvariasság és az engedelmesség elemi szabályait. A
gyerekek - fiúk és lányok egyaránt - ötéves korukig teljesen anyjuk
gondjaira voltak bízva, és a hárem egyik nagyméretű szobájában laktak. A
gazdag embereknél rabszolgák szoptatták és dajkálták a gyerekeket; a kevésbé
tehetőseknél az anya, még gyakrabban a nagyanya viselte gondjukat, de a
legkisebbeket sem az egyik, sem a másik soha nem tévesztette szem elől.
A gyermekek számára berendezett szobát mindig szőnyegek vagy gyékények
borították; állt benne egy nagy medence, hogy megmosdathassák őket, és
mindig volt ott egy kancsó hideg vagy meleg víz, az évszaktól függött, hogy
milyen. Három-négyéves korukig fabölcsőben aludtak a kicsinyek, amely fölé
fátyolt feszítettek ki, hogy megóvja őket a szúnyogoktól. Nyáron a
nagyobbakat többnyire függőágyba fektették. Az ágyat négy kötél tartotta,
melyet két falba süllyesztett kampóba akasztottak. A gyermekeket az egyik
kötél húzogatásával lassan hintáztatták. A kicsiket úgy altatták el, hogy
egy vászondarabba göngyölt, jó érett datolyát dugtak a szájukba, és
énekelgetve ringatták őket. Soha nem felejtettek el talizmánt függeszteni a
bölcső fölé, a gyermekbetegségeket ugyanis többnyire rontásnak
tulajdonították, ezért azután mindenekelőtt ettől igyekeztek a gyermeket
megóvni. A leggyakrabban egy alaposan kiszárított birkaszemet használtak föl
erre a célra, melyet zsinórra fűztek föl, és üveggyöngyökkel raktak körül.
Gyakran égettek tömjént, hogy elűzzék a gonosz dzsinneket, és megtisztítsák
a levegőt.
A szülők becsületbeli ügynek tekintették, hogy gyermekeik egészségesek,
ápoltak és jól öltözöttek legyenek. Ebben a korban a gyerekeket úgy
öltöztették, mint a felnőtteket, pontosabban a gyerekek ugyanolyan ruhákban
jártak, mint a szüleik. Így például, egy magas rangú katona fiai egészen kis
koruktól fogva fezszerű bojtos sapkát, rangjelzéses dolmányt viseltek,
övükben ártalmatlan kis karddal. A kislányokat is éppúgy öltöztették, mint
az anyjukat. A tehetősebb családok lánykái kilencéves koruktól fogva fátylat
viseltek selyemből, moaréból, vagy bársonyból készült ruháik fölött, és
akárcsak az igazi hölgyek, festették a körmüket, ujjaikat gyűrűkkel rakták
tele, és szemüket festékkel rajzolták körül. De a pompás ruhák és ékszerek
nem akadályozták meg a kicsinyített felnőtteket abban, hogy a korszaknak
megfelelő módon szórakozzanak, babázzanak, főzőcskézzenek, labdázzanak vagy
apró agyag, illetve papír állatfigurákkal játsszanak. Gyakorta kaptak
játékszereket, a családapának örömére szolgált, hogy majd minden este valami
nyalánkságot vigyen haza gyerekeinek, néha édességeket, de a leggyakrabban
útközben vásárolt gyümölcsöket.
A gyermekeket már egészen fiatalon hozzászoktatták, hogy a társadalmi
szokásoknak megfelelő módon üljenek: vagy keresztbe font lábakkal, ami az
általános szokás volt Keleten, vagy sarkon ülve, ahogy társaságban illendő
volt. Idejekorán hozzá kellett szokni ezekhez az illendőség által megkívánt,
kényelmetlen testhelyzetekhez.
Amikor a gyermekek elérték az ötéves kort - ez volt egyébként az a
pillanat, midőn a fiúk elhagyták a háremet, és apjuk mellé szegődtek -, a
fiúknak és lányoknak megtanították a vallásos tisztálkodás és az imák
rituális rendjét. A tanítás gondját általában a nagyanya vagy a nagyapa
vállalta magára, aki fáradhatatlanul mesélte a gyerekeknek az iszlám szentek
életét megörökítő, könnyen emlékezetbe véshető történeteket, legendákat.
A körülmetélés
A körülmetélés régóta elterjedt szokás a feketék és a sémi népek körében.
A termékenységisteneknek áldoztak vele. A feketék és a sémiták a lányokat
éppúgy körülmetélték, mint a fiúkat, az előbbieknél a csikló, utóbbiaknál a
fityma bőrének szélét vágták le.
A kereszténység elvetette ezt a sémi szokást, és a - zoroasztriánus
eredetű - keresztelést vezette be; de az iszlám, amely Ábrahám "próféta"
állítólagos nyomdokain kívánt haladni, mindkét nem számára megtartotta a
körülmetélés sémi gyakorlatát.
A középkorban a körülmetélést csak a komoly sémi hatás alatt álló
területeken, így Szíriában, Egyiptomban, Afrikában és Mezopotámiában
gyakorolták mind a két nem tagjain.
Perzsia és a többi iráni területek hosszú időn át ellenszegültek ennek a
babonás szokásnak, és végül csak a fiúk körében honosították meg,
mindemellett, hogy ne hasonlítsanak a zsidókra, akik a gyermek születése
utáni hetedik napon végezték el a körülmetélést, a művelet végrehajtását a
lehető legkésőbbi időpontra halasztották; megesett, hogy a gyermek hét-
nyolcéves koráig vártak vele.
A műveletet mindig bizonyos ünnepélyesség kísérte, de imát soha nem
mondtak a szertartás alatt. A megadott napon a szép ruhákba öltöztetett
gyermeket rokonok és barátok vették körül. A körülmetélést a ház egyik
fogadószobájában végezték el, az apa, a két nagyapa és nagyszámú férfi - a
család barátai - jelenlétében.
Amikor eljött a pillanat, az atya fogta a gyereket, és elhelyezte egy
zsámolyon, majd egy "borbély" borotva segítségével elvégezte a beavatkozást.
Mindez egy másodpercig tartott, a résztvevők csak a felvillanó pengét
látták, majd gondosan megrostált, tiszta fahamuval máris az apró sebhely
kiégetése következett. Ezután mindenki kifejezte jókívánságait, majd
fényesebb vagy kevésbé fényes fogadás következett, ahol töméntelen édességet
fogyasztottak. A gazdag emberek óriási lakomát rendeztek ebből az
alkalomból, az ünneplés néha több napon át is eltartott, és mutrib-ok,
dalnokok, medvetáncoltatók, erőművészek és más "mulattatók" érkeztek a
meghívottak szórakoztatására.
Mialatt a férfiak a fogadóteremben mulatoztak, az asszonyok a háremben
fogadták az illendőség megkívánta jókívánságokat, és barátnőik társaságában
ünnepeltek, mértéktelen mennyiségű nyalánkságot fogyasztva.
Fennmaradt néhány gyűjtemény, amely udvari költőknek a fiatal hercegek
körülmetélésére írott alkalmi poémáit tartalmazza. Gyakran előfordult, hogy
mint napjainkban az első áldozásnál szokás, több herceget, vezéri és főúri
gyermeket összegyűjtöttek, és egyszerre végezték el rajtuk a műveletet. Ez
az esemény nemzeti ünnep-számba ment.
A gyermeknek egyre azt ismételgették: "A mai napig csak hitetlen pogány
voltál, mától fogva muszlim vagy"; így aztán teljesen eltöltötte őt a saját
fontosságának tudata. Két hónapon keresztül - a feketékhez hasonló -
ágyékkötőt kellett hordania, nehogy a sebe kidörzsölődjék, mert bizony ez az
egészen picinyke seb igen lassan hegedt be.
Fordította: Fridli Judit
----------
Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a
középkorban a 10-től a 13.századig
(Európa, Bp., 1989.) 52-61. o.