Flesch István:
TANULJ A TÁJFUNTÓL!
Ha egy országban a tanulásnak és a betűvetésnek, pontosabban az
írásjegyfestésnek külön istene van, akkor ez nyilvánvalóan nemcsak a
lakosság babonás természetét, hanem mindenekelőtt azt is mutatja, hogy
milyen nagy becsben tartották az írástudást és az oktatást. Japán régtől
fogva annak a nemes kínai hagyománynak volt a letéteményese, amely nagy
jelentőséget tulajdonított az írásnak és az olvasásnak, a könyvekből való
tanulásnak, s amely már az uralkodók tekintélyét is az alattvalókénál
nagyobb tudásukból és így cselekedeteik magasabb rendű erkölcsiségéből
származtatta.
Az oktatás és tanulás Japánban már a középkortól kezdve nagy szerepet
játszott; e körülmény ismerete nélkül aligha lehet megérteni, hogy a távol-
keleti ország miként vehette fel a versenyt a műszakilag fejlettebb
Nyugattal a 19. században, és miként érhetett el gyors sikereket történelmi
elmaradásának behozásában, a társadalom korszerűsítésében.
1192-ben a harcosok, a szamurájok osztálya fölébe kerekedett a császárnak
és az őt szolgáló nemességnek. Katonai kormányzat, bakufu alakult, az igazi
hatalom a sógun, a katonai kormányzó kezében összpontosult. A császár csak
jelképesen uralkodott. Ez a helyzet csak 1868-ban, a Meidzsi-restaurációval
változott meg. Bár a szamurájok gyermekeit elsősorban kardforgatásra
tanították, hogy 14 éves korukban már elkísérhessék apjukat a csatába,
kialakult a templomiskolák, a terakoják rendszere is. Minden nemzetség
alapított egy buddhista templomot. Ehhez rendszerint könyvtár csatlakozott,
amelyet egy tudós gondozott. Ő foglalkozott négy éven át a
szamurájtanítványokkal is. 1603-ban Tokugava Iejaszu hadvezér Edóban, a mai
Tokióban rendezte be sógunátusát. A róla elnevezett Tokugava-korszak
(1603-1868) közepére mind a 250 daimjó, hűbérúr hivatalos iskolákat tartott
fenn a szamurájgyerekeknek. Az ország 20 ezer templomi iskolájában pedig
írni-olvasni, számolni tanították azokat a földműveseket és városi
közembereket, akiknek erre szükségük volt a mindennapi életben. A tanulás
önkéntes volt, korhatár nélkül. A földmívesek és városlakók 40 százaléka
látogatta ezeket az iskolákat. A 19. század közepéig a lakosság 45
százaléka, a nőknek megközelítően 15 százaléka volt már írástudó; ez az
arány nem sokkal maradt alatta az akkor legfejlettebb nyugati országok
hasonló mutatóinak.
Edóban, az akkori fővárosban bentlakásos országos akadémiát létesítettek,
s miután azt a Japán legkülönbözőbb részeiből származó hallgatók elvégezték,
ismét kirajzottak az országba. A 18. század végén már egyetemnek nevezhető
akadémiák és kollégiumok működtek Edóban, amelyekben orvostudományi
ismereteket, jogot és japán irodalmat, történelmet adtak elő.
Noha Japán a kereszténység elterjedésétől, illetőleg a gyarmatosítástól
tartó sógunjainak akaratából 1638-tól több mint kétszáz évig el volt vágva a
külvilágtól, Edóban és Nagaszakiban az embereknek egy szűk köre bizonyos
mértékig még ekkor is hozzáférhetett az európai tudomány eredményeihez. S
minthogy ez holland közvetítéssel, holland könyvek révén történt, az ily
módon szerzett tudást rangakunak nevezték (ran = holland, gaku = tudomány).
Az elzárkózás korszaka - sok hátránya ellenére - mégsem volt teljesen
terméketlen időszak. Japánban véget ért a feudális anarchia, megszilárdult a
központi hatalom; stabilitás és több mint kétszáz éven át béke uralkodott,
ha eltekintünk a súlyos terheket viselő parasztság lázongásaitól.
A 17. és 18. században a távol-keleti szigetországban az igazgatás
egységesebb és hatékonyabb volt, mint az akkori Európa sok országában. A
hosszú béke, stabilitás és gazdasági növekedés, amelyet a kereskedelem, a
kereskedőházak felvirágzása jellemzett, megpezsdítette a kulturális életet,
fellendítette az építészetet, a színházat és a festészetet. Amikor az
Egyesült Államok kormányának fellépésére Perry sorhajókapitány hadihajóinak
erőfitogtatására Japán 1853-ban megnyitotta kapuit az amerikai kereskedők
előtt, az írni és olvasni tudók számának aránya megegyezett Nagy-
Britanniáéval! Japán a nagy technikai elmaradottság ellenére felkészülten
fogadta az új korszak beköszöntét: Meidzsi császár és az őt támogatók köre
1868. január 3-án átvette a hatalmat a meggyengült sógunátustól, és
hozzálátott Japán korszerűsítéséhez.
Az ország modernizálásában, amelytől a honvédelem fejlesztését, így a
függetlenség megőrzését is remélték, döntő eszköznek tekintették a
közoktatást. A modern iskolarendszer gyors megteremtését a tanulásnak az
Edo-korszakban is széles körben megőrzött hagyományai, a már rendelkezésre
álló tanerő, valamint az iskolai, akadémiai épületek tették lehetővé.
1871-ben oktatási minisztériumot létesítettek, a következő évben tervet
fogadtak el az egységes és általános iskolakötelezettség bevezetéséről; ez
előirányozta 53.760 elemi iskola létesítését minden gyermek számára 6-14
éves kor között, valamint 256 középiskola megszervezését. Négyezer külföldi
tanárt, mérnököt és más szakembert hívtak be az országba. A fő cél az volt,
hogy "ne legyen írástudatlanság egyetlenegy falusi lakban, egyetlenegy
otthonban sem".
1880-ban, csupán nyolc évvel a nagyratörő terv meghirdetése után már
elemi iskolába járt a gyerekek 41 százaléka. A századfordulón, 1900-ban
hatéves kortól kötelezővé tették négy elemi elvégzését. Ugyanebben az évben
elérték, hogy ennek a követelménynek eleget tegyen a gyerekek 90 százaléka!
1907-re a kötelező, ingyenes és koedukációs elemi oktatást
kiterjesztették a hatodik osztály befejezéséig. Addigra már minden gyermek
iskolába járt! 1947-ben általánossá tették a kilencosztályos kötelező
oktatást.
1962-ben az oktatási minisztérium hivatalosan javasolta a "közoktatás
gazdasági elméletének" elfogadását. Ez azt jelenti, hogy a közoktatásra
fordított pénzösszegeket úgy kell tekinteni, mint a szaktudásban, a
műveltségben, a kultúra általános emelkedésében legjobban megtérülő, hosszú
távú gazdasági beruházást!
Az, hogy a mai Japánban is oly nagy szerep jut a nevelésnek, a képzésnek,
a kemény, kitartó munkának, sokak szerint - más tényezők mellett - a
konfuciánus tanítások tovább élő hatásaira is visszavezethető, noha
tételesen már régóta senki sem vallja magát a kínai filozófus és
vallásalapító hívének. A konfucianizmus megalapítója, Konfuciusz kínai bölcs
i. e. 551-től 479-ig élt. A többi között szorgalmazta, hogy az államot
iskolázott emberek kormányozzák. Az általános műveltség, a magas színvonalú
közoktatás és a nemesítő munka fontosságát Japánban először i. sz. 604-ben
Sótoku Taisi herceg 17 cikkelyből álló "erkölcskódexe" fejtette ki
tételesen. Ez az "alkotmány" lényegében a (hűbéri) társadalmi harmónia, a
közmegegyzésre való törekvés szabályainak leírása, a kötelességtudat, a
kemény munka és a szorgalom dicsérete. Bár Sókutu herceg a buddhizmus japán
szentjének számít, reá is elsősorban Konfuciusz hatott. A konfuciuszi
tanokat erősen kultiválták és erkölcskódexként követték a Tokugava-korban.
Jelentősége különösképpen megnőtt a harcosok osztálya, a szamurájok számára,
amikor beköszöntött a hosszú béke korszaka.
----------
Flesch István: Pontyok úsznak a tavaszi égen
(Móra, Bp., 1986.) 84-87. o.