Louis Frédéric:
A KÖZÉPKOR EMBERE
A születés
Hogy a feudális Japánban felnőtt ember lehessen valakiből, ahhoz
mindenekelőtt életben kellett maradnia. A természetes kiválasztódás ugyanis
igen szigorúan megrostálta az újszülötteket. Az éghajlat zordsága, a
higiénia teljes hiánya felelős a megszámlálhatatlan kis halottért. A szülés
akkoriban, akárcsak ma is Japán legtávolabbi tartományaiban, otthon zajlott
le. Ilyenkor látszólag semmi jel nem mutatta, hogy a szomszédos házban új
élet születik: az asszonyok nem jajgattak a vajúdás kínjai közepette, mert
vagy tekintélyüket féltették, vagy attól tartottak, hogy illetleneknek
tekintik őket. A szülés igen gyakori volt, a férjes asszonyok csaknem minden
évben újabb gyermeknek adtak életet. De erről csak akkor értesítették a
családot vagy a falut, ha az újszülött túlélte világra jöttének
megpróbáltatásait, és talán ez is egyik oka volt annak, hogy a szüléseket
eltitkolták... A módos családokban a szülésnek a főépülettől különálló
helyiségben kellett történnie. A szülés előtti napon a szülő asszony nővérei
vagy közeli nőrokonai a helyiség nyílásait fehér függönyökkel takarták el,
és a szoba közepére, a padlóra egyszerű fehér vásznat vagy erre az alkalomra
készült, fehér kelmével szegett finom gyékényt (tatami) [1] terítettek. Az
ugyancsak fehérbe öltözött vajúdót, ha eljött az ideje, az így előkészített
helyiségbe kísérték. Odakint, a szülés tartama alatt mindvégig, egy férfi -
a körülmények szerint egy vadász vagy harcos-szerzetes, esetleg sintó-pap -
egy nyíl húrját rezegtette, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket, és
felkeltse az "isteni szellemek" (kami) [2] figyelmét. Olykor egy
összehajtható kis asztal előtt - amelyre függőleges irányban hét fehér
papír- vagy szövetcsíkot fektettek, a szellemek jelképeit - egy szerzetes
üldögélt, és tisztító imákat mormolt (harai) [3] A szobában a vajúdó a fehér
kelmén vagy a vastag takaróval borított gyékényen guggolt, és a mellette
tartózkodó egy vagy két asszony vállára támaszkodott. Bizonyos alkalmakkor
egy sintó-papnő (miko) [4] kuporgott mellette, és olvasóval a kezében, ő is
a védőszellemekhez fohászkodott, miközben a sürgő-forgó szolgálók meleg
vízzel teli dézsákat hoztak, és sok finom papírt készítettek elő, ami
akkoriban a vásznat helyettesítette. Az újszülöttet a szülésnél segédkező
egyik matróna egy fehér kelmedarabon fogta fel, és egy bambuszpengéjű késsel
azonnal elvágta a köldökzsinórt. Utána megtörölgették a csecsemőt, miközben
az anya lefeküdt, és a szolgák meg a jelenlévők megtisztították, és kissé
rendbe hozták a szobát. Ekkor helyezték el a tabu jelét (általában az
erőteljes profilaktikus [5] hatásáról közismert fűzfavesszőt) a helyiségen
kívül; ez azt jelentette, hogy egyetlen látogató sem lépheti át a küszöböt,
mert a gyermekágyas nőt rituálisan tisztátlannak tekintették, csakúgy, mint
azokat, akik a szülés alatt a közelében tartózkodtak. Ezért kellett a
szülésnek lehetőleg a főépülettől különálló helyiségben történnie.
Valószínű, hogy a dolgok nagyjából hasonló módon zajlottak le a
szegényebb családokban is, de fehér ruhák, finom gyékény, szolgálók és papok
nélkül. Ilyenkor maga az apa látta el a démonűző feladatát, nyilának húrját
rezegtetve. A szomszédok természetesen tudtak az eseményről, de amíg
hivatalosan nem közölték velük a hírt, úgy tettek, mintha semmit nem
sejtenének... Az újszülöttet nagyon ritkán fürösztötték meg közvetlenül
világrajötte után, inkább csak egyszerűen megtörölgették. Az első fürdőt
(ubuju) [6] csak néhány nap múlva kapta. Arisztokrata körökben ez
szertartásszámba ment. A gyermek szerencsés jövőjének zálogául ékszereket
tettek a fürdővízbe, és a víz felett, hogy visszatükröződjék benne, egy
kutyának vagy egy tigrisnek a jelképét, illetve képét tartották; ezeket
profilaktikus tulajdonságokkal rendelkező állatoknak tartották, amelyek meg
tudják védeni a gyermekek egészségét. A fürdő után a csecsemőt
felöltöztették első ruháiba [7]. Mindaddig meztelen lévén, közvetlen
kapcsolatban maradt anyja mellével... A szegényebb családokban az első
fürdőt mindössze egy nyíl húrjának a rezgése kísérte...
A japánok régen azt hitték, hogy a szüléstől számított harminc nap
elteltéig a gyermek lelke nem kötődik szilárdan a testéhez; így hát a
legnagyobb elővigyázatosságra volt szükség: ez idő alatt sem a gyermek, sem
az anya nem hagyhatta el a házat. A csecsemő a szülést követő két napon át
éhezett. A harmadik napon, amikor az anyja először szoptatott, a közeli
rokonság és a szülésnél segédkező matróna kis családi ünnepségre gyűlt
össze, amelynek során nevet választottak az újszülöttnek. Ekkor távolították
el a tabu jelét, de az a helyiség, ahol az anya tartózkodott gyermekével,
továbbra is tisztátlannak számított. Miután az apa megtisztult (a tehetős
családokban egy sintó-pap közreműködésével, másutt egyszerű fürdővel),
fogadhatta a vendégeket, és könnyű étkekkel, valamint rizsborral (szake)
kínálta őket. Ezután egy gyermekkori nevet választottak a csecsemő számára.
[8] Ha örökösről volt szó, ez a név rendszerint a -maru vagy -maro
megjelöléssel végződött. Ha a házaspárnak ez volt az első gyermeke,
házasságukat ekkor tekintették végleg megkötöttnek. Ezután (de néha csak
később) ollóval lenyírták a gyermek haját. Az apró tincseket egy dobozba
tették, és a dobozt elásták a falu szentélyének földjébe; ezzel jelezték a
védőszellemnek (udzsigami) [9], hogy őrizetére bízták a csecsemőt.
Az ikerszülésnek általában nem örültek; az anya kissé szégyellte, hogy
úgy szült, mint az "állatok", és a néphit szerint az ikreket egész életük
során szerencsétlenségek sújtották. Hogy a rossz hatásokat elhárítsák,
különösen vidám neveket adtak nekik.
Ámbár a szülést bizonyos titokzatosság vette körül, azt az izgalmat,
amelyet, természetesen, a szülőkben keltett az esemény, e korszak regényei
gyakran ismertették. A szerencsétlen Josicune szökésének viszontagságait
elbeszélő Gikeiki gestában a mesemondó elvezet bennünket az erdőbe, ahol
részt veszünk a számkivetett fiának születésénél.
"Hitacsibó is imára kulcsolta kezét, miközhen Kanefusza hangosan
sóhajtozott. Josicune mintegy megsemmisülten pihent a felesége mellett. »Ah,
mennyire fáj ez!« - kiáltott fel a Hölgy, erősen szorítva Josicune karját,
miután magához tért (mert előzőleg néhány percre elájult, amikor Benkei,
Josicune hűséges szolgája lement a dombról, hogy egy kevés vizet szerezzen).
Benkei most kötelességszerűen dörzsölni kezdte a Hölgy derekát, és a gyermek
minden nehézség nélkül a világra jött. Benkei a síró csecsemőt szerzetesi
csuhájába burkolta, ügyetlenül elvágta a köldökzsinórt, majd a korsó vizével
megmosta a gyermeket.
- Azonnal adjunk neki nevet. Most a Kamevari hegyekben vagyunk. Minthogy
kame teknősbékát jelent, és mert a teknősbéka arról nevezetes, hogy hosszú
életű, egészítsük ki ezt a szót a daru nevével, curuval, amelyről azt
állítják, hogy ezer esztendeig él, és nevezzük a gyermeket Kamecurunak! -
ajánlotta.
- Szegény kis koldus! Felnő-e valaha? - siránkozott Josicune. - Ha
ragyogó jövő állana előttem, milyen jó lenne! De jobb, ha itt hagyjuk őt a
hegyek között, amíg annyira fiatal, hogy meg sem érti, mi történik vele!
Felesége megfeledkezett iménti szenvedéseiről.
- Milyen szégyen ilyesmit mondani! - kezdett kiabálni. - Most, hogy elég
szerencsésen belépett az emberek világába, hogyan merészel a
meggyilkolásáról beszélni, mielőtt még ideje lett volna megpillantani a
holdat és a napot! Kanefusza, fogja a csecsemőt, ha Őnagyurasága
elégedetlen! Nem fog meghalni, még ha mindkettőnknek vissza is kell térnünk
vele a fővárosba!..." [10]
Jóllehet gyakran nem mutatták, mégis minden családban örvendetes
eseménynek tekintették a gyermekáldást, és elsősorban, természetesen, a
szülők. Mindazonáltal az udvarnál inkább lánygyermeket kívántak, mint fiút,
mert az előbbiek mindig reménykedhettek, hogy rangjukon felül kötnek
házasságot. A Taiheiki elbeszéli egy fiatal nő történetét, aki nagyon magas
rangra emelkedett, és ezzel kapcsolatban hozzáfűzi a következőket:
"Családjára dicsőség szállt, egyébként elég különös körülmények között és
oly módon, hogy a környékbeli emberek ettől kezdve a fiúkkal szemben csak
megvetést éreztek, és csupán lányokról álmodoztak..." [11] De a fiúgyermek
születése is nagy örömet okozhatott, mert ezzel az eseménnyel büszkélkedni
lehetett, főképp, ha elsőszülöttről volt szó: Gendzsi fiának születése után
a császár (Gendzsi apósa) éppoly türelmetlenül vágyott látni Fudzsicubo
gyermekét, mint maga az apa. "Ezért Gendzsi a felesége palotájába ment,
amikor ott még csak kevesen tartózkodtak, és egy levelet küldött az
asszonynak, amelyben megírta, hogy a császár türelmetlenségében és mert az
etikett nem tűri, hogy néhány hétig személyesen jöhessen látogatóba, kéri a
Hölgyet: engedje meg férjének, hogy megtekinthesse a gyermeket, és
beszámolhasson róla a császárnak." [12]
A fiúk születése után a harmincegyedik, a lányoké után a harmincharmadik
napon az anya, néhány rokon kíséretében, első ízben hagyta el a házat, és a
gyermekkel együtt a sintó-szentélybe ment. Miután a csecsemőt bemutatták a
papnak, az anya tapsolt, hogy megidézze a helyi védőszellemet, majd
meggyújtott egy lámpást. [13] Ezután otthon megvendégelték a gyermek
születése napján jelen volt személyeket és a közeli barátokat. A csecsemőt
ettől kezdve a társadalom hivatalos tagjának tekintették. Minden tabut
végleg feloldottak, az apa ismét közeledhetett a feleségéhez. E naptól
kezdve a gyermek (legalábbis az egyszerű embereknél) az anya karjáról annak
a hátára költözött. Az elválasztásra csak jóval később került sor; a szülők
ösztönösen idegenkedtek a fejlődés e szakaszától, mert azt hitték, hogy
veszélyezteti a gyermek életét. A kisbabával ez alkalommal egy kevés olyan
vizet itattak, amelyben előzőleg rizst főztek, majd rizsből vagy egyéb
gabonából készült pépet adtak neki...
A szülés utáni százhuszadik nap körül a szülők szokás szerint egy újabb
szertartásra (tabezome) [14] hívták össze a családtagokat és néhány barátot:
a gyermek ekkor kapott először szilárd táplálékot. Ilyenkor egy kis
asztalkán csészéket és evőpálcikákat helyeztek el, fekete színűt a fiúnak,
feketét és pirosat a lánynak. Miután megköszönték a meghívottaknak, hogy
érdeklődnek a gyermek egészsége iránt, az anya ölébe vette kicsinyét, leült
vele a kis asztalhoz, és az evőpálcikával egy szem rizst tett a szájába.
Utána mindenki jó egészséget kívánt a babának... Végül elérkezett a teljes
elválasztás rettegett napja, és ettől kezdve a gyermeket csupán
gabonakásával táplálták. Amíg a gyermekek kicsik voltak, kevés különbséget
tettek közöttük, ámbár az idősebb jogának érzületét igen korán beoltották az
elsőszülött fiúba, akit mindig elsőnek szolgáltak ki, és kissé jobban
kedveztek neki, mint testvéreinek...
A gyermekkor
Az első születésnap (tandzsóbi) mind a gyermek, mind a szülők életében,
még a legszegényebb embereknél is nagy örömünnepnek számított. A kisgyermek
a család barátaitól ekkor kapta első játékszereit, általában fa- vagy
rongybabát vagy festett agyagból készült kis kutyát. Az életkort az alábbi
módon számították ki: a csecsemőt már születésekor úgy tekintették, mintha
egyéves lenne (a terhesség idejét egy évre becsülték), majd a születését
követő esztendő kezdetén egy újabb évet adtak hozzá. Így az év utolsó napján
született gyermek már másnap kétesztendős volt...
Amikor a gyermek már nagyjából megtanult értelmesen beszélni, a fiúknál
általában öt-, a lányoknál négyéves korban sor került a hajnyírás
szertartására (kamiszogi). [15] Ilyenkor a gyermeket ráállították az igo-
játék [16] táblájára, és ollóval hajtották végre a műveletet. A hajat inkább
csak megkurtították; a levágott fürtöket egy tálcára helyezték. Ezt a
szokást azonban nem mindenütt gyakorolták, és főképp a vidéki családokban a
gyermek haja legtöbbször félig nyírt vagy olykor teljesen nyíratlan maradt.
Ha nagyon eltetvesedett, kopaszra borotválták a fejét. A lányok haját
legtöbbször meghagyták, csak akkor kellett levágniuk, ha lemondtak a világi
életről, vagy elözvegyültek, és nem kívántak újabb házasságot kötni.
A kis japánok játékszerei éppolyanok voltak, mint a világ valamennyi
gyermekéé. Egész kicsi korukban fa-, rongy- vagy szalmabábukkal, festett
agyagfigurákkal szórakoztak: ezeket néha kerekeken húzták maguk után. [17] A
kisfiúk természetesen háborúsdit játszottak a maguk készítette nyilakkal és
fakardokkal, vagy a minden ház udvarán seregestül található kutyákat
ingerelték. Nyáron a kisfiúk, főképp a nép egyszerű gyermekei, teljesen
meztelenül jártak. Bizonyos kortól kezdve egy nagyon rövid kimonófélét adtak
rájuk, ezt a hozzávarrt vászonöv tartotta össze a derékon, és eltakarta a
néha viselt durva kendervászon alsónadrágot. Egyébként ez a kimonó
legtöbbször azért tűnt rövidnek, mert a gyermek túl gyorsan kinőtte.
Csak a nemesek vagy a nagyon gazdag családok gyermekei hordtak méretükre
szabott ruhákat... A "jó családokban" a kisfiúk és kislányok másképp
viselték a hajukat, mint a "kort" elért fiatalok. A fiúk haját általában
vállig érőre nyírták, s a fejük tetején egy pántlikával összekötött hajcsomó
volt, a lányokét szalagokkal összefogott nagy fürtökbe fésülték. [18] De
fiúk és lányok igen gyakran egyforma hajviseletet és egyforma ruhát hordtak,
és ezért az egyszerűbb rétegekhez tartozó gyermekek nemét első pillantásra
nehéz volt megállapítani...
Körülbelül ötéves korukban a gyermekek kimonójának mindeddig a ruhához
varrt övét lefejtették, [19] majd, ha a fiúk elérték a hét és a lányok a hat
évet, kis családi ünnepséget rendeztek tiszteletükre, mert valójában ekkor
fejeződött be számukra a gyermekkor. A fiúk első ízben öltötték fel a kimonó
alatt viselt, oldalt felhasított bő nadrágot (hakama), a lányok pedig az
igazi kimonót. Ez az ünnepség általában a november 15-nek megfelelő napon
zajlott le, utána valamennyien a szentélybe mentek, hogy az eseményt
bejelentsék a védőszellemnek. A szamurájok gyermekeit ekkor mutatták be a
klán főnökének, a főnemesi sarjakat a császárnak, a többieket a falufőnöknek
vagy a város valamely tekintélyes személyiségének, [20] a kormányzónak vagy
más előkelőségnek. Ettől kezdve a gyermeknek jogában állt, hogy fején
papírból vagy merev fekete kelméből készült háromszögletű kalapfélét
viseljen, amelyet szalag erősített a homlok felső részéhez (hitai-ebosi).
[21] Ebben a korban a gyermekek már szabadon jártak-keltek, jóformán alig
ügyeltek rájuk, és azt tehették, amihez kedvük volt. Nagyon ritkán verték
meg őket; ha valami ostobaságot műveltek, csak szigorú dorgálásban
részesültek. A gyermeket csaknem szentnek tekintették: azt hitték, hogy
bizonyos istenségek előszeretettel reinkarnálódnak benne...
Az első szép tavaszi napoktól kezdve a gyermekek gyakorlatilag a házon
kívül töltötték idejüket, és korukhoz illő lelkesedéssel játszottak. Többek
között egy labdajátékfélét (giccsó): kampós bottal ütögetve kergettek egy
labdát (a felnőttek ezt a játékot újév napján szertartásszerűen űzték),
továbbá gólyaláb-versenyeket, birkózóviadalokat és mindenféle csapatjátékot
rendeztek, táncoltak és énekeltek. [22] A csaták közepette természetesen
nagy verekedésekre és öklözésekre került sor... Fiúk és lányok általában
együtt szórakoztak. Szenvedélyesen vadásztak a tücskökre, a
szentjánosbogarakra és más, különböző, hangot adó rovarokra, s e kis
állatkákat bambuszból vagy fűből font apró kalitkákban tartották. A fiúk
inkább szitakötőket (tombo) fogdostak (oly sok volt belőlük, hogy Japánt
olykor költői kifejezéssel "szitakötők országának" nevezték és e kecses
röptű "kisasszonyokkal" nagy csatákat vívattak. A harcosok e vérszomjas
állatkákat a "győzelem rovarjainak" (kacsi-musi) nevezték, és a csatába
induló férfiak ruházatukra jellegzetes, szitakötő formájú szalagcsokrokat
erősítettek. A lányok inkább világítóbogarakat tartottak kis kalitkákban.
Nem ölték meg őket, mert azt hitték, hogy ezek a fénybogarak a holtak kóbor
lelkei. [23]
De a középkori Japánban a hat-hét éves gyermekek élete nem csak
nevetésből és játékból állt. A nemesi családok sarjai már igen korán
iskolába jártak. A lányok nevelését ilyen szempontból kissé elhanyagolták:
elegendő volt, ha megtanulták a kana-jelek [24] olvasását és írását. A fiúk
oktatását szigorúbban vették: a japán és a kínai íráson, valamint az
irodalmi ismereteken kívül betéve kellett tudniuk számos kínai klasszikust,
buddhista szútrát [25] és a művelt császárok által összeállított
antológiákban szereplő ősi költeményeket... Az ifjú nemes életében ebben a
korban a szabadtéri játékok váltakoztak az igen nehéz írás- és irodalmi
leckékkel. Szabad idejében elméjét verselgetéssel szórakoztatta... [26] A
nép gyermekei falun és városon más helyzetben voltak: minthogy szüleik sem
írni, sem olvasni nem tudtak, s mert népi iskolák nem léteztek, részben
megmenekültek a tanulás fáradalmaitól. Ezzel szemben a fiúknak és lányoknak
egyaránt sokat kellett tanulniuk gyakorlati téren. Szüleiket minden munkára
elkísérték, a földeken vagy a ház körül mindenben segítettek nekik, és
fokozatosan beleszoktak a falusi életbe: megtanulták felismerni a növényeket
és az állatokat, az évszakokat és a gazdálkodást; füvet vágtak az ökröknek
és a lovaknak, eperfalevelet szedtek a selyemhernyóknak, gallyat gyűjtöttek
a tűzgyújtáshoz, gondozták az állatokat, és segítettek a konyhán... A városi
kézműves, ha fia kissé felcseperedett, beavatta őt mestersége titkaiba, és
képességeihez mért feladatokkal bízta meg. A harcos fia büszkén viselte
fakardját, és igen korán megbarátkozott a fegyverekkel meg a lovakkal. A
lányoknak mindenekelőtt alaposan meg kellett ismerkedniük a leendő feleség
és családanya kötelességeivel; fő feladatuk kistestvéreik nevelése volt;
hátukon cipelték a kisebbeket... Fiúk és lányok állandóan együtt
tartózkodtak. A köznépnél a gyermekek szüleik szobájában aludtak, ezért
nagyon hamar megismerkedtek a szexuális dolgokkal; álszemérem nélkül nőttek
fel, és a természetnek nem maradt titka előttük: az élet jelenségei közé
tartozó nemiségnek senki nem tulajdonított a kelleténél nagyobb fontosságot.
A nemesek még zsenge korú gyermekeiket is igen gyakran monostorokra bízták,
ilyenkor nevelésükkel és oktatásukkal a szerzetesek foglalkoztak
nagykorúságuk idejéig. A szerzetesek nagyra értékelték ezeket a gyermekeket,
akik apródként szolgálták őket. Pompás ruhát viseltek, szemöldöküket
borotválták, és úgy kendőzték magukat, akár az asszonyok. Ők voltak a
monostorok büszkeségei, és a szerzetesek gyakran dicsekedtek, hogy náluk
találhatók a környék legcsinosabb és legtehetségesebb apródjai (csigo). [27]
Ezek a gyermekek szenvedélyesen tanultak. Amikor Joritomo fivérét, az akkor
Usivakának nevezett Josicunét mint apródot Kurama monostorába küldték, a
Gikeiki feljegyzi róla, hogy "minden napot mesterével töltött, szútrákat
idézett, és a kínai klasszikusokat tanulmányozta. Midőn a nap nyugaton
eltűnt, mesterével mindaddig olvasott, amíg a lámpás kialudt. Éjjel-nappal
tanult, hajnalig görnyedt könyvei felett..." [28] És később, amikor Josicune
szerzetesruhát öltött, hogy könnyebben menekülhessen, a feleségét apródnak
álcázta:
"... - Minthogy egy csoport aszkétával utazik, jobb, ha apródnak nézik.
Természetesnek tűnik majd, ha kendőzi magát, és a korát sem fogják
kifogásolni.
Benkei kihúzta »sziklahasító« kardját, és sajnálkozás nélkül lenyírta az
asszony szép haját, úgy, hogy az csupán kebléig ért. Aztán (fiú módjára)
megfésülte, és haját elrendezte a feje tetején; arcára egy kevés festéket
tett, és homlokára egy pár finom szemöldököt rajzolt. Az asszony egyedül
öltötte magára az öt alsó kimonót... Aztán felvett egy nadrágot, a felső
lábszárához erősítette, valamint egy köpenyt és egy selyem hakamát...
szalmapapucsot és egy bambuszból szőtt új kalapot. Oldalán ragyogóan
színezett legyező és egy piros famarkolatú kard függött. Bambuszból készült
kínai fuvolát tartott a kezében (természetesen nem tudott rajta játszani,
hiszen asszony volt), és Benkei egy éjkék brokáttarsolyt akasztott a
nyakába, amelyben a Lótusz-szútra öt fejezete volt." [29]
Ezek a fiúgyermekek (csigo) a feudális időszak folyamán, amikor a
homoszexualitás - mind a szerzetesi, mind a harcos osztályokban - gyakori
(és elfogadott) jelenség volt, minden tekintetben fiatal lányokhoz
hasonlítottak. Nagykorúságukat elérve vagy szerzetesek lettek, vagy
visszatértek családjukhoz.
A kisnemesek csakúgy, mint a nem nemes harcosok csak ritkán küldték
monostorba a gyermekeiket; nevelésükkel általában otthon foglalkoztak,
esetleg a környék vagy a főváros egy-egy előkelő személyiségéhez adták őket.
Ilyenkor a gazdag családoknál a fiúk mint kísérők, a lányok mint
társalkodónők tevékenykedtek, miközben nevelésüket minden téren
tökéletesítették. Az alacsonyabb rétegekből származó kísérő fiú egyik
kötelessége abból állt, hogy a számtalan és igen hosszúra nyúlt szertartás
során ügyeljen gazdája szükségleteire. E célból gyakran egy hosszú
bambuszcsövet kellett hordania az övére akasztva, amelynek segítségével a
nagyúr kiüríthette hólyagját, anélkül, hogy helyéről elmozdult volna. [30]
Főképp a kisnemesi családokban az is előfordult, hogy a fiúgyermeket egy
szobrászhoz vagy festőhöz adták, hogy megismerkedjék a képzőművészetek
egyikével... A parasztgyermekek, ha már eléggé megerősödtek, hogy
dolgozzanak, tevékenyen részt vettek minden munkában, mind a családi
földeken, mind a közérdekű munkálatokban (öntözőcsatornák, utak, hidak stb.
építésében), továbbá a helyi hűbérúr vagy a kormányzat által elrendelt
robotban. Ilyen korban már alig rendelkeztek szabad idővel, kivéve talán a
téli hónapokat, amikor a nehézkessé vált mezőgazdasági munkálatok miatt a
szülők otthon maradtak. A gyermekek ekkor tanulhattak egy keveset, akár a
helyi templomban, ahol az ott szolgálatot teljesítő szerzetes olykor
tanítással is foglalkozott, akár a falu öregjei mellett. Kiotóban, a XIV.
századtól kezdve, abban a korszakban, amikor az Asikaga-sógunok udvarában a
mindenható zen-szerzetesek irányították az Ueszugi-család védnöksége alatt
álló kollégiumot, a főváros öt nagy zenmonostora (gozan) fogadta be a módos
családok gyermekeit, és elméleti (elsősorban kínai klasszikusok és versek) s
egyben gyakorlati (egyszerű számtan és helyes beszéd) oktatást adott nekik.
A Muromacsi-időszak alatt a zen-szerzetesek vidéki templomaik (Ankoku-dzsi)
legtöbbjében iskolát létesítettek a nép gyermekei számára. Ezekben az
iskolákban a gyermekek megtanulták a kana, valamint a kínai-japán írásjelek
olvasását és írását, továbbá kézikönyvek segítségével az illemtan
alapelemeit (egy olyan morált, amelyet mi nyilván kétesnek ítélnénk). Ilyen
kézikönyv volt a Teikin Órai, az Otthoni oktatás kézikönyve. [31] A harcosok
fiai már legzsengébb koruktól kezdve szamurájokhoz illő nevelést kaptak,
következésképp megismerkedtek az osztályuk szempontjából leglényegesebbnek
tűnő két tudománnyal: a "kultúrával" (főképp az írással és a kínai
klasszikus művekkel), valamint a fegyverek használatával. Egy XIV. század
elejéről származó krónikában (Gempei Szeiszuiki) Okazaki Bunzó, aki hűbérura
fiának nevelője volt, az alábbiakat írja: "... Midőn (a gyermek) öt- vagy
hatesztendős lett, megtanítottam, hogyan kell tartani egy kis íjat meg a
finom bambusz nyilakat, és hogyan kell célba lőni velük dámvadakra és
nyulakra, és megtanítottam, hogy megülje a lovat, és hajszolja a dámvadakat
és a nyulakat..." [32] A szamurájok, akik becsületbeli ügyüknek tekintették,
hogy fiaikat maguk neveljék, mindenekelőtt igyekeztek a gyermek elméjébe
vésni a hűség és a bátorság eszméjét, amely majd lehetővé teszi számukra,
hogy idővel ők is nevükhöz méltó szamurájok legyenek. Ámbár úgy tűnik, hogy
közülük sokan kissé elhanyagolták a "kultúrát" a katonai tudományok miatt,
mégis akadtak harcosok, akik roppant büszkék voltak tudásukra, sőt olykor
elvállalták egyes templomok és szentélyek védnökségét, amelyek később
iskolák és fontos kultúrközpontok lettek. Gyermekeik a harci mesterség
folytonos gyakorlása közepette, mintegy tízéves korukban kerültek e
monostorokba, ahol négy-öt esztendőt töltöttek, miközben igen nagy
erőfeszítésekre kényszerültek: a nap a szútra olvasásával kezdődött, majd
délig szépírási gyakorlatok következtek. Ebéd után különböző olvasmányokkal,
ezt követően testgyakorlással foglalkoztak. Végül az este a költészetnek meg
a zenének volt fenntartva, az utóbbit a legférfiasabbnak tartott
hangszereken, a harántfuvolán, illetve az egyenes fuvolán művelték. Az
olvasmányok régi történetek, harcos krónikák voltak, valamint
törvénykönyvek, mint amilyen a Dzsóei Sikimoku (1232-ben lépett érvénybe),
továbbá nevelő hatású maximák gyűjteménye, mint például az Előírások
gyermekek számára (Dódzsikjó) vagy a Három írásjelből álló epigrammák
(Szandzsikjó); valamennyi mű az ifjú szamurájok elméjének csiszolására volt
szánva. [33] A nemesek gyermekei általában kevésbé gyakorlati nevelésben
részesültek. Ők a szépíráson, a költészeten és a kínai klasszikusokon, a
zenén és a festészeten kívül főképp az olyan ismereteket sajátították el,
mint amilyen például a viselkedés és az akkor oly bonyolult etikett
művészete, továbbá megtanulták felismerni a különböző tömjénfélék illatát,
az írisz hagymáját, a kagylókat, a teákat stb. A fiatal lányok megtanultak
ízlésesen öltözködni, és értettek a zenéhez, a versfaragáshoz és a tánchoz.
A fiúk inkább sólyomvadászattal szórakoztak, lovas hőstetteket hajtottak
végre, íjlövészetben vetélkedtek, és egy fajta labdarúgást (kemari) [34]
űztek...
A nagykorúság
Végre elérkezett a "kor"... A szamurájok fiainál ez az időszak a
tizenötödik évhez kötődött; egyéb népcsoportoknál változott, de általában a
tizenharmadik év körül következett be. Igen fontos időszak volt: a gyermek
hivatalosan ekkor vált felnőtté. Ettől kezdve a fiúk kötelezően alsónadrágot
viseltek, és a lányok többé nem vehettek részt a fiúk játékaiban. A
felnőttek társadalmába való belépést szertartással (gempuku) ünnepelték meg.
A fiatalember új nadrágot (hakama) kapott, és a haját kontyba tűzték a feje
búbján. A férfikalap (ebosi) felvételének ceremóniájára egy szerencsés napot
kellett választani: a keresztapa ilyenkor adott férfinevet az ünnepeltnek.
Ezt a nevet kötelezően két írásjegy alkotta: az egyik öröklődő, a másik
saját jel volt. [35] A fiatalembernek ettől kezdve jogában állt nevét egyéni
jellel (kaó) jelölni. Nagykorú lett és cselekedeteiben önálló.
" - ... Nem akarok apródként Ósúba menni! - mondta Sanaó Kicsidzsinek. -
Férfikalappal a fejemen akarok megérkezni oda, még ha kölcsön is kell kérni!
Gondoskodjék róla! - A főpap (annak a szentélynek a főpapja; ahol az ifjú
Sanaó - Josicune gyermekkori neve - tartózkodott) szerzett egy ebosit,
feltűzte Sanaó haját, és a fejére tette a kalapot. Sanaó ekkor azt mondta:
- Ha úgy mennék Ósúba, amint vagyok, és ha Hidehira a nevemet kérdené,
azt kellene válaszolnom: »Sanaó«. Semmi nem mutatná, hogy férfi lettem.
Hacsak a nevem addig meg nem változik. Hidehira bizonyára felajánlaná; hogy
megrendezi számomra a kalapfelvétel szertartását, de sok embernek adna
alkalmat a fecsegésre, ha ezt a szertartást olyan ember végezné, akinek
családja a Minamotók örökös vazallusa! Azt akarom, hogy a szertartást itt
rendezzék meg, az istenségeknek és Joritomo anyjának jelenlétében!
Megtisztította magát, majd a pap és Kicsidzsi kíséretében a fenséges
istenségek elé járult:
- Jositomo nyolcadik gyermeke lévén, Hacsirónak kellene nevezni engem, de
nem szeretném ugyanazt a nevet viselni, mint nagybátyám, Csinzei Hacsiró,
aki a Hógen-korszak (1156-ban kitörő belső háború) zavargásai idején oly
rossz hírnévre tett szert. Minthogy semmiféle kifogásom nincs az ellen, hogy
az utolsó legyek, adják nekem a Szamakuro [36] nevet. És mert nagyatyámat
Tamejosinak, atyámat Jositomónak és bátyámat Josihirának nevezték, igazi
nevem legyen Josicune!
Így tehát az, aki előző nap még Sanaó volt, úgy hagyta el Acuta
szentélyét (nagy sintó-szentély Nagojában), mint Szamakuro Josicune..." [37]
A gempuku [38] szertartását a szamurájoknál akkor rendezték meg, ha a
fiatalember tizenöt esztendős lett; az ünnepelt ekkor engedélyt kapott, hogy
igazi kardot viseljen, és használhassa is azt. A kiotói nemeseknél a
kijelölt kor tizenhárom év volt, és a szertartás hagyományosan a Hórin-dzsi-
templomban zajlott le. A szülők imáikat ez alkalommal különösképp Kokúzó
Boszacuhoz (Bódhiszattva Akászagarbha) intézték, a titkos értelmű buddhizmus
istenségéhez, aki a Bölcsességben lakozik. [39]
A pubertás korát elérő lányok búcsúját a gyermekkortól és belépésüket a
felnőttek világába ugyancsak szertartással ünnepelték meg. Ez a családi
esemény kevesebb pompával zajlott le, mint a fiúké. Lényegében a szemöldök
leborotválásából vagy kitépkedéséből (majuharai) állt, mert a nők szokás
szerint igen finom szemöldököt rajzoltak, vagy egy-egy kerek foltot
festettek magasan a homlokukra. Ez a szokás azonban gyakorlatilag csak a
nemesek vagy a magas rangú harcosok családjában honosodott meg; a nép
asszonyai megelégedtek azzal, hogy néha feketére festették a fogukat. [40] A
köznépnél a szertartás lényegében a hajviselet egyszerű módosításából állt.
A hajat ekkor a fej hátsó részén kötötték össze.
Az "előkelő társaságból" való fiatal lányokkal kapcsolatban egyetlen gond
merült fel, hogy lehetőleg olyan férjet találjanak számukra, aki állása
révén bennfentes az udvarban, de legalábbis egy főnemes ágyasává legyenek,
ha ugyan nem a császáré... Kiotóban a császári ágyas tisztsége igen
kívánatos volt az arisztokrata körökben.
Vidéken a fiatal lányok kevésbé siettek a férjhez menéssel, egyrészt,
mert házasságuk előtt viszonylag nagy szexuális szabadságot élveztek,
másrészt és elsősorban, mert családjuk számára hasznos munkaerőt
jelentettek: segítettek a földeken, a rizspalántázásban, a
selyemhernyótenyésztésben, a szövésben és mindenféle háztartási munkában.
Természetesen más elbírálás alá estek a fiúk, akik családjuk gyarapítása
végett asszonyt vittek a házhoz (akit mindig szívesen fogadtak, ha
szorgosnak mutatkozott). Ilyenkor inkább olyan feleséget kerestek, aki
alkalmas a gyerekszülésre és arra, hogy betöltse a háziasszony szerepét. A
fiúk rendszerint korán házasodtak, hogy mielőtt még megöregednének,
gyermekeik felnőjenek, és ők maguk nyugalomba vonulhassanak. A városokban,
ahol sok kereskedő és kézműves lakott, sok fiatalember inasnak állt. Ilyen
esetben a gempuku szertartását korábban, tíz-tizenkét éves kor körül
rendezték meg. A fiú mint cseléd lépett egy kereskedő vagy egy kézműves
szolgálatába, s miközben szolgai feladatokat végzett, lassanként
megismerkedett mesterségének fogásaival. Az ilyen inaskodás általában hosszú
ideig tartott, és ezalatt gyakorlatilag a "főnök" helyettesítette inasa
számára a családot. Amikor úgy látta, hogy a fiatalember kellő gyakorlatra
és tudásra tett szert, és képes a maga erejéből boldogulni, ha nem volt
örököse, gyakran örökbe fogadta, fiának és utódjának tekintette, vagy pedig
segítette, hogy önálló lehessen. Igen gyakran még azt is megengedte
tanítványának, hogy az ő nevét viselje, és feleséget keresett számára. A
mestert - függetlenül attól, hogy hátrányos vagy előnyös tulajdonságokkal
rendelkezett - mindig nagyon tisztelték, és engedelmeskedtek neki; olyan
előjogai voltak, mint az inas szüleinek.
A középkor időszakában a nemeseket kivéve igen kevés személy rendelkezett
családi névvel. Hidejosi, a XVI. század végén élt hivatalnok-diktátor,
mielőtt a császár családi nevet adományozott volna neki, homályos azármazása
miatt a Kinosita gúnynevet viselte, ami hozzávetőlegesen azt jelenti, mint
"fa alatt (talált)". A "száznevű emberek-nek" (hjakusónin) [41] nevezett
parasztokat és közembereket akkoriban csak egyéni ragadványnevükön ismerték.
A kézművesek, művészek vagy egy-egy céh tagjai gyakran testületük nevét is
hozzácsatolták ragadványnevükhöz. Csupán a hivatalos tisztséget betöltő
arisztokratáknak vagy egy-egy nagy család vagy klán tagjainak és a magas
rangú szamurájoknak volt joguk öröklődő családi névhez, valamint bizonyos
személyeknek, akiknek közvetlenül a császár adományozott nemzetségnevet.
Vidéken gyakran előfordult, hogy egy-egy falu vagy dűlő valamennyi lakóját
ugyanazzal a névvel jelölték; így idők múltán ez a helynév valódi
családnévvé lett, amely az adott helyen született valamennyi ember számára
érvényes maradt, még ha nem is létezett közöttük semmiféle rokoni kapcsolat.
De Japánban a családi nevek kialakulása ugyanazon szabályoknak
engedelmeskedett, mint Európában. A művelt arisztokraták gyakran a kínai
divatot követték, amely szerint egy előkelő személyiséget nem a nevén, hanem
álnevén (azana) neveztek. A művészeket, a szerzeteseket (akik szerzetbe
lépve ugyancsak nevet változtattak), egyes kézműveseket csak álnevükről
ismerjük. Szokás szerint posztumusz nevet adtak minden elhunyt személynek.
Ezért a császárok a történelemben mindig az utódjaik által adott posztumusz
néven szerepelnek...
Egy elterjedt szokás szerint a gyermekeket születésük sorrendje alapján
nevezték el: Icsiró (első fiú), Dzsiró, Szaburó, Siró, Goró stb., amennyiben
fiúk voltak. A lányoknak inkább virágok, tulajdonságok vagy tárgyak nevét
adták: Take (bambusz), Haru (tavasz), Juki (hó), Kiku (krizantém), Szei
(tisztaság), Tosi (jóság) stb. A szamurájoknál minden család a nevén kívül
egy megkülönböztető "jellel" rendelkezett (mon). Ezt a jelet gyakran
összetévesztették a címerrel. Valójában a mon csak egy nemzetségnek, egy
családnak vagy a társadalom egy csoportjának a megkülönböztetésére szolgált.
E jeleket a szamurájok kezdetben csak hadilobogóikon tüntették fel, de
vazallusaik, hogy hozzátartozásukat bizonyítsák, igen gyorsan átvették,
végül már az egyszerű harcosok (busi) is ruhájukra varrva büszkélkedtek
vezérük jelével. A divat igen gyorsan elterjedt, és Kiotó nemesi családjai
ugyancsak átvették ezt a szokást. A mon általában egyszerű mértani ábrában
(kör vagy négyzet) elhelyezett növény, állat, tárgy, virág, esetleg
stilizált írásjegy volt. A közemberek nem használhattak ilyen jelet.
A magas rangú harcosok rendszerint vérükkel írták alá búcsúverseiket és
fontos okirataikat, nevezetesen azokat, amelyek elkötelezettségüket
tanúsították. A saját vérrel aláírt vagy megírt okirat (amely önmagában véve
is rendkívüli dolog volt) mintegy elkötelezte az aláíró életét, és a
csalhatatlan hitelesség értékével bírt.
"Midőn Szuketada a kőből épített torii (a sintó-szentélyek szent kapui)
mellett elhaladt, megpillantotta a költeményt, amelyet Hitomi Siró világi
szerzetes írt, aki apjával együtt esett el (az előző csatában). Jobb kezének
kisujjába harapott, és néhány verssort írt ujjával, gondolván: »Íme ez olyan
dolog, amelynek híre bizonyára fennmarad a leendő nemzedékek legendáiban.«
És ezután elindult az Akaszaka várába vezető úton..."
Az írástudatlan falusiak általában jobb kezük hüvelykujjának lenyomatát
helyezték az okiratra. Bizonyos esetekben a szerzetesek az okirat aljára egy
vagy két tenyerük lenyomatát helyezték; Hónen a Kenrjaku-korszak második éve
(1212) első holdjának huszonharmadik napján kelt Prédikáció egy oldalon
(Icsi-mai Kisómon) című hitvallása alá ezt írta: "Két kezemmel pecsételem
meg, hogy hitelesítsem."
JEGYZETEK
[1] A tatami meghatározott területű, gyékényből font szőnyeg. A szobák
nagyságát a padlókra fektetett tatamik számával jelölték.
[2] A kami a sintó istenek, isteni szellemek japán megnevezése.
[3] A harai a sintó vallásban a "megtisztulást" kérő ima vagy szertartás
neve.
[4] A miko a sintó-szentélyek szolgálatában levő papnő. A mikókra
felvételükkor és papi szolgálataik alatt a szüzesség (I. Vesta-szűzek)
kötelező volt.
[5] Profilaktikus: a veszedelmet, a betegséget megelőző védekező hatású
szer. Japánban a fűzfának profilaktikus hatást tulajdonítottak. -
Morris, Ivan: The world of the shining Prince (New York, 1964.) 91, 92.
[6] Az ubuju (ubuyu) a születés utáni első fürösztés.
[7] Mock Joya: Things Japanese (Tokio, 1964.) 362.
[8] Joüon des Longrais, F.: L'Est et l'Ouest, institutions du Japon et de
l'Occident comparées (Paris, 1958.) 382.
[9] Az udzsigami (ujigami) a családnak, vagy a nemzetségnek, vagy a
törzsnek választott istene a sintó vallásban. - Mock, 728., 693., 694.
[10] Yoshitsune, a fifteenth century Japanese chronicle VII. (Tokio, 1966.)
274.
[11] Taiheiki J.: The Taiheiki, a chronicle of medieval Japan (McCullough,
New York, 1959.) I. 9.
[12] The tale of Genji of Lady Murasaki (New York, 1960.) 136.
[13] Embree, J. F.: A Japanese village, Suye Mura (London, 1946.) 136.
[14] A tabezome - magetetés, a csecsemőnek első ízben, főtt, pépesített
rizsszemmel való ünnepélyes etetése. Fontos eseménynek számított a
csecsemő életében. - Mock, 122.
[15] Shikusawa Keizo: Nihon Jomin Seikatsu Ebiki (Tokio, 1966-67.), 19,
Senmen.
[16] Az igo-játék ősi japán (dámatípusú) játék, mely az ellenfél figuráinak
elnyerésére irányul. Napjainkban is nagyon népszerű Japánban.
[17] Nihon Jomin, 561, Naomiki.
[18] Nihon Jomin, 17, Senmen.
[19] Nihon Jomin, 545-546, Haseo-Kyo.
[20] Nihon Jómin, 17, Senmen; 369, Saigyo.
[21] A hitai-ebosi (eboshi) a homlokra szalaggal erősített háromszögletű
kalap. Anyaga lehetett textil vagy egyéb (pl. papír).
[22] Nihon Jomin, 637, Chojugiga; 369, Saigyo; 681, Fukutomi Soshi.
[23] Mock, 145.
[24] A kana-írás japán eredetű szótagírás. Öt magánhangzó jelből, 61
szótagjelből és egy szóvégi "n" mássalhangzó jeléből állt. Kétféle
kana-írás van: a korábbi eredetű hiragana-szótagírás és a XI. sz.-ban
kialakult kana-szótagírás. A legutolsó írásreform (1958) a kana-
írásjelek számát 71 jelben rögzítette. Korábban a kana-jelek
variánsainak nagy száma volt használatban.
[25] A szútra rövidebb-hosszabb terjedelmű szent szöveg, leckeszöveg, mely
Buddha tanait fejtegeti. A szerzetesek zsolozsmáinak fő anyaga a
szútrák fennhangon mondása.
[26] Taiheiki, I. 12.
[27] A csigo (chigo) rendszerint nemesi származási ifjú, akit a szülők egy
kolostor szerzeteseire bíztak. Egy részük bent is maradt a szerzetben,
mások pedig csak vallásos nevelést kaptak. Bizonyos tekintetben
apródszerű szerepük is volt a szerzetek kolostoraiban.
[28] Yoshitsune, I. 72.
[29] Yoshitsune, VII. 242.
[30] Nihon Jomin, 430, Obusuma Saburo; 75, Shigisan.
[31] Sansom, G.: Japan, a short cultural history (New York, 1943.) 373.
[32] Kaigo Tokiomi: Japanese education, past and present (Tokio, 1965.) 21.
[33] Education, 30.
[34] A kemari elvileg hasonló volt a mi labdarúgásunkhoz, azzal a
különbséggel, hogy a labda nem érinthette a földet.
[35] Est-Ouest, 382.
[36] A szamakuro (samakuro): a baloldali lóistálló.
[37] Yoshitsune, II. 86.
[38] A gempuku a nagykorúsítási szertartás neve. Az ifjú életében a
legfontosabb esemény, amely a ruházata megváltoztatása mellett
névváltoztatással is járt.
[39] Mock, 125. - A bódhiszattva: jelölt arra, hogy Buddha legyen.
[40] Naki-Fudo Engi Emaki, XIII. sz. Kiotói Állami Múzeum.
[41] A parasztok gyűjtőneve. A kifejezés azt mutatja, hogy a parasztoknak a
legrégibb időktől volt nevük, ellentétben a szolgákkal, akik az ősi
időkben névtelenek voltak.
Fordította: Gyáros Erzsébet
----------
Louis Frédéric: Japán hétköznapjai a szamurájok korában (1185-1603)
(Gondolat, Bp., 1974.) 6., 25-46., 322-324. o.