Jacques Gernet:
AZ ÉLET SZAKASZAI
A családi kör
Kínában van egy családeszmény: a nagycsalád fogalma, amelyben több
nemzedék él együtt (nagyszülők, szülők, nős fiúk, unokák, szolgák). Ez
egyáltalán nem teszi lehetővé a szülőkből és gyermekekből álló szűkebb
egységek kifejlődését. A nagycsalád elnyom minden személyiséget, és tagjai
együttesétől megköveteli a nemzedéki hovatartozáson és az életkoron alapuló
hierarchia tökéletes tiszteletét. Ilyen az eszményi család, az előkelők
gazdag és befolyásos családja, az írástudó család, amelynek több tagja
hivatalnokként szolgálta vagy szolgálja az államot. A nagycsalád mindenütt
könnyen kínálkozott mintaképül, ahol a családi struktúra megközelítette ezt
az eszményt, például bizonyos vidékeken, de másutt nehezebben. Kétségtelen,
hogy ahol a nagycsalád léte veszélyben forog, ott a hagyományos családi
erkölcsöt is veszedelem fenyegeti.
Miben áll tehát a hierarchia tiszteletén alapuló erkölcs? A fiatalabbak
engedelmességgel és tisztelettel tartoznak a náluk idősebbeknek, és még
inkább az előző nemzedék tagjainak. A családhoz tartozó szolgák ugyanilyen
tiszteletet és alázatot tanúsítanak gazdáik iránt. Mindez azonban rangsor,
életkor, nemzedék és rokonsági fokozat kérdése. Semmi nem kifogásolhatóbb,
mint ha a férj a kötelesnél több szeretettel bánik feleségével. A családi
kapcsolatokban a túl sok éppúgy elítélendő, mint a túl kevés, és kifinomult,
szerteágazó tudásra van szüksége annak, aki össze akarja egyeztetni
viselkedését kötelezettségeinek bonyolult hierarchiájával. Csupán az ókor
néhány nagy bölcsének sikerült e téren tökéletes, mesteri tudásra szert
tenni.
Az eszményi családot összefűző családi kötelékek alkotják minden erkölcs
alapját, és maga a jogtudomány is, egész felépítésében és büntetéseinek
kiszabásában nem egyéb, mint e kapcsolatok törvényesített kifejezése. A
Tang-dinasztia Törvénykönyve szerint, amelynek általános rendelkezései még a
XIII. században is érvényesek, aki kezet emel szüleire vagy nagyszüleire,
megérdemli, hogy lefejezzék. Aki megüti idősebb fivérét vagy nővérét, azt
két és fél évi kényszermunkára ítélik; aki idősebb unokafivérét vagy
unokanővérét bántalmazza, csak száz botütést kap. Egy apa, aki kissé
erélyesebben megfenyítve fiát, annak csontját töri, kisebb büntetéssel
megússza, mint ha egy idegennel bánt volna ugyanúgy. Csupán egyévi
kényszermunkát érdemel a szolgáját agyonverő gazda, de a véletlenül gazdája
halálát okozó szolgát megfojtják. [1]
A családi kötelékek összessége nemcsak az erkölcs, hanem a közélet alapja
is. A legtökéletesebb módon fejezi ki azt az egyetlen kapcsolattípust, amely
a társadalmi viszonylatok valamennyi formájában: az alantas és a felettes, a
lekötelezett és a pártfogó viszonyában tapasztalható. Bár ezek a kapcsolatok
nem zárják ki a ragaszkodást, mégsem állítható, hogy a szeretet lényeges
szerepet játszana bennük. A családi érzés sokkal erősebb, s egyben sokkal
szerteágazóbb, semhogy el tudnánk képzelni. A szülőket megillető tisztelet
nem úgy nyilvánul meg irántuk, mintha személyek lennének, ez inkább
valamiféle személyiségüktől elvonatkoztatott kultusz, s már előképe az ősök
kultuszának. Ez anonim, személytelen, és főként átruházható érzés. A
nagycsalád, amelyben több korosztály él együtt, jó egyetértésre is nevel. Ha
a súrlódások számos alkalma, főképp az asszonyok közötti féltékenység vagy
félreértés miatt oly gyakran kirobbanó veszekedések ellenére is béke
uralkodik egy népes családban, a helyi hivatalnokok jelentést küldenek az
udvarnak a családfő rendkívüli kiválóságáról. Néha apróbb csodák, jelképes
események (egy anyaállat táplál kismalacot és kiskutyát, egy fészekben él
holló és galamb) is hangsúlyozzák ezt a magas fokú erényességet, ilyenkor a
család lakhelye megérdemli, hogy valamiféle táblával jelöljék meg az arra
járók épülésére.
Mindent összevetve, a nagycsalád a társadalmi élet eszményi iskolája,
mivel az egész társadalom csupán az emberek közötti kapcsolatoknak
köszönheti kohézióját, és nem valamiféle elvont elmélet igazgatja. Ebből
fakad az a mindenki számára roppant fontos szükséglet, hogy egy nála
tekintélyesebb valakinek vesse alá magát, számítva annak pártfogására, s
hogy kölcsönös ajándékok és szolgálatok által a magával egyenlőkhöz
kötődjék. Az egyén nem élhet elszigetelten. Minél több kapcsolattal
rendelkezik, minél több családjának a kapcsolata, méltósága annál
nyilvánvalóbb mind a saját, mind a mások szemében, s annál nagyobb a
biztonságérzete. Nemcsak a közös családnevet viselők érzik - és csupán
körülbelül harminc általánosan elterjedt családnév van -, hogy kölcsönös
kötelezettségek fűzik össze őket, akiket rokonságuk érzése akadályoz, hogy
egymás között házasodjanak, hanem bárki létesíthet mesterséges rokoni
kapcsolatokat egy idegennel, családtagjává vagy esküdt testvérévé fogadva
őt. A társadalom egésze nem egyéb, mint a családok és az emberek egymás
közötti kapcsolatainak hatalmas hálózata. E hálózat ereje következtében a
kínai család egy számos, messze nyúló karral rendelkező organizmusnak
tekinthető.
Íme, ezek a legtöbbször érvényesnek mondható általánosságok. Mindenütt az
előkelők életrendjét, erkölcsét, viselkedését igyekeznek utánozni. Az
előkelők nagycsaládja azonban korántsem az egyetlen családtípus Kínában.
Vidékek és társadalmi körök szerint a családi egység többé vagy kevésbé
kiterjedt, s kohéziója sem egyforma erős. A természeti csapások és a nyomor,
a háborúk és az inváziók két-három tagúra csökkenthetik a családot, és
megsokszorozhatják a magukra maradottak számát. Ezért úgy tűnik, hogy a
nagycsalád sem a Hangcsou környéki településeken, sem a városi köznép
körében nem gyakori jelenség. Még az előkelők körében sem általános. Az
Észak-Kínában 1126-tól kezdve pusztító háborúk és éhínség okozta, dél felé
irányuló elvándorlás bizonyára szétszórta a családokat, és nagymértékben
gyengítette a családi kötelékeket. A zömmel az északi tartományok előkelő
társadalmához tartozó emigránsokat a távoli Délen megtizedelte a mocsárláz,
s a Tungting-tó környékén éhhalállal sújtotta egy rendkívül kemény tél. [2]
A szülőföldjüktől elszakított, rokonaiktól gyakran örök időkre elválasztott
számkivetettek közül azonban sokan úgy érezték, mintha szellemileg
függetlenebbé váltak volna. Hangcsou nagy városában az ott uralkodó
erkölcsök szabadságára részben talán az odamenekültek nagy száma ad
magyarázatot.
Születés
Gyakran és jogosan hangsúlyozták, hogy a hagyományos Kínában a kínai
családok mily nagy szükségét érezték annak, hogy fennmaradjanak, hogy a
születések révén biztosítsák az ősök tiszteletének folyamatosságát, s végül
a család egyéni jellegnek továbbélését. Ez a szükséglet minden bizonnyal
annál is erőteljesebben érződik, mivel az egyénnek magának csoportján kívül
nincs realitása. Magától értetődő azonban, hogy a kiterjedt kapcsolatokkal
rendelkező, tekintélyes családokban, amelyeknek számos tagja tüntette ki
magát a hivatalnoki karban, válik legjelentősebbé az ősök kultusza. E szám
szerint nem sok családban teljes szigorral uralkodnak a hagyományos elvek.
Márpedig ezek az elvek megkövetelik a sok leszármazottat, és nemcsak azért,
hogy az ősök kultuszának hagyománya soha ne szakadjon meg, hanem azért is,
mert e gyermekek teszik lehetővé a családi hatalom erősítését. Ezen a
szinten a vallás és a társadalmi tekintély egybeolvad.
"A régi kínai társadalom egész politikai felépítése - írja egy modern
sinológus - gyermekeket követel, mivel a hatalmat családok vagy a házasság
kötelékével összefűzött családcsoportok gyakorolják. Ezért a családi hatalom
fenntartásához és erősítéséhez fiúgyermekek szükségesek, mert ezeket a
fiúgyermekeket a közigazgatás vezető tisztségeinek betöltésére szánják." [3]
Minél gazdagabb és befolyásosabb a család, annál inkább igyekszik növelni
tekintélyét és tagjainak számát születések, a legelőnyösebb házassági
szövetségek és pártfogoltjainak gyarapítása által. E megállapítás
szükségszerű következménye viszont az, hogy minél szegényebb, minél
védtelenebb egy család, annál inkább felbomlásra kényszerítik a lét
nehézségei, s ugyanakkor annál kevesebb indokuk van arra, hogy számos
ivadékuk legyen. Az ősök kultuszát csak fiúgyermekek örökíthetik tovább,
mert a lányoknak teljesen be kell illeszkedniük férjük családjába. Ezért
tehát a fiúgyerekek születését általában sokkal szívesebben fogadják, s a
feleségek vagy az ágyasok minden orvosi, mágikus vagy vallási eszközt
igénybe vesznek, hogy fiúkat hozzanak a világra. Téves volna azonban azt
hinni, hogy a fiúk születését mindig jól fogadják, s a lányok születése
minden esetben csalódást okoz a szülőknek. A gazdasági viszonyok sok mindent
megváltoztathatnak, és épp ez a helyzet Hangcsou legmostohább körülmények
között élő néposztályaiban. A köznépből származó fiúk csak nehezen találnak
valamiféle megélhetési lehetőséget, a lányokat azonban el lehet helyezni a
gazdag családokban, mint ágyasokat, társalkodónőket, himzőnőket,
színésznőket, citerásnőket, sakkozónőket vagy szakácsnőket..., és szüleik
igyekeznek képesség eiknek megfelelő nevelést adni nekik. [4]
A XII. és XIII. században a köznépnél a családok felbomlása és tagjaik
számának csökkenése annál nyilvánvalóbbá válik, minél kedvezőtlenebbek a
megélhetésükhöz szükséges gazdasági feltételek. Csöcsiang vidékén a felnőtt
fiúgyermekek gyakran még szüleik életében önálló életet folytatnak, habár ez
elítélendő, és ellentétben áll az erkölcsökkel (e téren az előkelő családok
a hangadók). Ez azzal is magyarázható, hogy ellentétben az európai polgári
társadalmakkal, Kínában a szegény családokban van a legkevesebb gyermek;
ennek oka egyrészt a köznépnél bizonyára nagyobb gyerekhalandóság, másrészt
az, hogy ezek a családok nem tarthatnak olyan sok ágyast, mint a vagyonosak.
De főképp a nyomor kényszeríti őket arra, hogy elég korán megváljanak
gyermekeiktől, vagy néha megöljék az újszülötteket.
Fölösleges számú gyermek születését a szükséget szenvedő szegény
családban valójában katasztrófának tekintik. Egy éhes szájjal többet kell
táplálni, és vidéken, ahol kevés a termőföld, ez az ősi birtok újabb
megoszlását jelenti. A XII. század végén egy kínai szerző megemlíti, hogy
Fucsien tartományban "ha egy embernek sok fia van, négynél többet nem nevel
fel belőlük, és háromnál több lánygyermeket sem tart meg. Azt állítja, hogy
nincs lehetősége több gyermek felnevelésére". Már szüléskor készenlétben áll
egy dézsa víz, amelybe azonnal belefojtják az újszülöttet. Ezt a
"gyermekfürdetésnek" nevezett eljárást abban a korban főképp a Fucsoutól
északnyugatra elterülő belső tartományokban gyakorolták. [5] Másutt e
szokást úgy nevezik: "elboronálni az ivadékot". Minden gyermeket vízbe
fojtanak, aki azután születik, miután a szülők fiaik között felosztották az
ősi birtokot. [6] Úgy látszik, hogy ez a szokás főképp vidéken terjedt el.
Hangcsouban inkább az utcán hagyják az újszülötteket. A mandzsu korszak vége
felé [7] a kínai városokban nagyon gyakran használt vetélést előidéző
szereket ebben a korban még meglehetősen ritkán alkalmazták és csak
kényszerhelyzetben, mivel veszélyesek voltak. Saoling herceg alacsony
származású anyja kénytelen volt ilyen szerekhez folyamodni. A gyermek mégis
megszületett, de élete végéig satnya és gyengeelméjű maradt. [8]
Az újszülöttek kitétele viszont oly gyakori, hogy a császári udvarnak már
1138-ban meg kellett tiltania; e rendelkezést a talált gyermekek
menhelyeinek létesítése kísérte. [9] "Ezekben a tartományokban (Dél-Kínában)
- írja Marco Polo - a szegény nép, ha nem tudja táplálni gyermekeit,
születésük után azonnal eldobja őket. A király mindegyiket összeszedette, és
leíratta, hogy melyik állatöv jegyében és milyen csillagzat alatt születtek,
majd több helyen tápláltatta őket. És ha egy gazdag embernek nem volt
gyermeke, elment a királyhoz, és annyit adatott magának, ahányat akart.
Amikor a gyermekek megnőttek, a király a férfiakat összeházasította a
nőkkel, és annyi vagyont adott nekik a sajátjából, hogy kényelmesen
megélhessenek. Ily módon a király évenként húszezer fiút és lányt nevelt
fel." [10] Marco Polo feljegyzését egy kínai szerző is alátámasztja, aki a
mongol korszakban élt. "A Szung-korban - írja - minden prefektúrában voltak
gyermekvédelmi hivatalok. Ha egy szegény család nem tudta felnevelni egyik
gyermekét, a szülőknek megengedték, hogy e hivatalnak adják át. Feljegyezték
a születés pontos dátumát, és a gyermeket egy dajkára bízták. A gyermeket
örökbe fogadni szándékozó családok e menhelyekbe jöhettek gyermekekért. Az
ínséges esztendőkben rengeteg újszülött került ezekre a helyekre. Így aztán
az utcákon nem volt többé elhagyott csecsemő." [11]
A szegény családoknak még egy másik lehetőségük is adódik, hogy
megszabaduljanak azoktól a gyermekeiktől, akiket nem tudnak táplálni:
módosabb családoknál helyezik el, ahol felnevelik, majd cselédként
dolgoztatják őket. Az örökbefogadásnak ezt a nagyon elterjedt formáját
gyakran megvétel kíséri, amelyről a XIV. században egy arab szerző a maga
módján így számol be: "Megjegyezhetem..., hogy Kínában a rabszolgák, bármely
nemhez is tartozzanak, nagyon olcsók. És valóban, minden kínai el akarja
adni rabszolgának fiait és lányait, s ezt nem veszik tőlük rossz néven. Nem
lehet azonban eladni a gyermekeket akaratuk ellenére, és nem is akadályozzák
meg őket, ha el akarják adni magukat." [12]
Feltételezhető, hogy a születést kísérő és követő szertartások Hangcsou
köznépénél meglehetősen egyszerűek. Az előkelő családoknál azonban más a
helyzet. A szülést megelőző hónapban az anyai nagyszülők ajándékokat
küldenek a leendő anyának a "születés siettetésére": rizsszalmával
megrakott, brokáttal vagy papírral borított ezüsttálakat, amelyek tetejére
virágokat, válogatott étkeket, jujubát, gesztenyét és az újszülöttnek szánt,
élénk színű hímzéssel díszített ruhadarabokat helyeznek el. A szülés napján
s az azt követő hetedik, tizennegyedik és huszonegyedik napon a szülők és a
barátok finom rizst, szenet és ecetet ajándékoznak az anyának.
Az első hónap végén kerül sor a fürdetés szertartására: illatosított
meleg vízzel töltött ezüstdézsába merítik a csecsemőt, s a vizet a család
legidősebb tagjai hosszú arany vagy ezüst hajtűkkel kevergetik. A jelenlévő
fiatalasszonyok szinte versengenek a dézsába dobott jujubabogyókért, hogy
megegyék őket. Ez a talán régi szokások (átkelés a folyók gázlóin és
megtermékenyítő növények szedése) emlékét őrző szertartás állítólag
elősegíti a fiúgyermek születését. A csecsemő első haját arany- vagy
ezüstládikába zárják. Az anya ezután, karján a kisbabával, körbejárja a
jelenlévőket, és mindegyikhez köszönő szavakat intéz. Végül a gyermeket
átadja sógornőinek: ezt a ritust "fészekváltásnak" nevezik. A születést
követő századik napon, majd az első születésnapon ismét nagy ünnepséget
rendeznek. Ilyenkor a gyermek körül különféle tárgyakat helyeznek el:
klasszikus és buddhista könyveket, vékát, mérleget, kést, selyemkelmét,
virágokat, tűt és cérnát, játékszereket. A gyermek jövőbeli elhivatottságát
annak alapján jósolják meg, hogy melyik tárgy után nyúl először. [13]
A társadalom valamennyi rétegében rendkívüli fontosságot tulajdonítanak a
születés időpontjának, és nagy gonddal jegyzik fel még az óráját is. Úgy
tartják, hogy ez a dátum valóban befolyásolja egy ember egész sorsát, és
ismerete elengedhetetlen minden cselekedetnél és az élet főbb eseményeinél,
vagyis amikor hasznosnak vélik egy jövendőmondó megkérdezését. Az 5.
holdhónap 5. napján, a kártékony állatok: skorpió, darázs, százlábú, kígyó
és varangy ünnepén történő születésektől rettegnek. Az ezen a napon
született gyermekek eleve öngyilkosságra vannak kijelölve (Csü Jüan, az
időszámításunk előtti IV. század nagy költője, az 5. holdhónap 5. napján
ölte meg magát), vagy arra, hogy meggyilkolják apjukat és anyjukat. [14]
"Quinsay (Hangcsou) lakosainak egyik szokása - írja Marco Polo -, hogy
egy gyermek születésekor a szülők azonnal felírják világrajöttének napját,
óráját és percét. Azután megmondatják az asztrológusokkal, hogy melyik
állatöv jegyében történt a születés, és a kapott válaszokat gondosan
feljegyezik. Amikor a gyermek felnő, s ott tart, hogy kereskedelmi
vállalkozásba kezd, utazásra indul, vagy házasodik, az említett feljegyzést
átadják egy asztrológusnak, aki figyelmes tanulmányozás és alapos elmélkedés
után olykor valóban megalapozott válaszokat ad, amelyekben a
legmesszebbmenőkig megbíznak. Ilyen asztrológusok vagy inkább varázslók
tömegesen találhatók a nyilvános helyeken. Egyetlen házasság sem jön létre,
amíg meg nem kérdezik egy asztrológus véleményét." [15]
Nevelés és oktatás
A nevelés arra törekszik, hogy szeretetreméltó, szabad és engedelmes
jellemeket formáljon. Mindenekelőtt tartózkodó szerénységet tanít; mindenki
elégedjék meg sorsával, és éljen jó egyetértésben rokonaival, barátaival és
az idegenekkel. Az egyszerű népnél is elterjedt udvariassági szabályoknak
egyéb céljuk nincs is. Ezek az előírások az élettel való valamiféle
kiegyezést fejeznek ki, valódi és mélységes báj árad belőlük, mivel az
udvariasság nem egyszerű külső forma, hanem érzelmek kísérik, s annál is
inkább kivált érzelmeket, mert ez az egyetlen mód, amellyel mindenki
kifejezésre juttathatja őket. Így aztán a tisztességtudás szabályai,
amelyeket bevésnek a gyermekek elméjébe, létrehozzák bennük az idősebbek és
a feljebbvalók tiszteletét. Megtanítják őket, hogy ne feleseljenek
szüleikkel, ne üljenek le feljebbvaló, az apa, az anya, a szülők barátja
vagy idős személy jelenlétében, ha az illető áll, ne utasítsák vissza a
feljebbvaló által kínált italt. A Tang-kor végéről Belső-Ázsiában
felfedezett kéziratok között talált tanulságos szövegek ilyen és ehhez
hasonló intelmeket tartalmaznak. Az ifjúságnak ajánlott példaképek a
gyermeki tiszteletet és a hűséget szinte a hősiességig fokozó szerető fiú, a
hű barát vagy feleség.
Ez a nevelés elnyomja az egyéni hajlamokat, és általában a társadalmi
élethez csodálatosan alkalmazkodó embereket formál. Nemigen teremt lázadókat
vagy törtetőket. A harcias vagy veszekedős vérmérsékletű embereknek sem
kedvez. Megjegyzendő, hogy a XIII. században nem nagyon sportolnak, sőt a
sportok művelése kifejezetten hanyatlik a Tang-korhoz viszonyítva, amikor az
előkelők különösképp rajongtak egy Iránból származó sportért, a pólóért. A
XIII. században viszont az ökölvívást, birkózást, vívást, a pólójátékot,
nyilazást és labdarúgást csaknem kizárólag tisztek és közkatonák űzik. A
Szung-korban még élesebbé vált az ellentét a nép körében továbbra is nagyra
értékelt, erőt és ügyességet követelő játékok, valamint az írástudók nemes
elfoglaltságai: a sakk, a kalligráfia és az irodalmi alkotások között. A
fegyverek iránti vonzalom ritka jelenség, és nem is szorgalmazzák. Ezért
főképp az írástudatlanok és a parasztság körében születnek a katonaéletre
elhivatottak, és közülük kerülnek ki a vitézek, hősök.
"Quinsay (Hangcsou) város lakosai nyugodt természetűek - írja Marco Polo,
és könnyen megértjük csodálkozását, ha az Európában akkor uralkodó
szokásokra gondolunk. - Egyáltalán nem értenek a fegyverforgatáshoz,
és házukban sem tartanak fegyvereket (ezt valójában a törvények is
tiltják [16]). A családok között soha nincs civódás, hangos veszekedés vagy
bárminemű viszály... és a jóindulat, továbbá a jószomszédi viszony a
férfiak, sőt még a nők között is olyan fokú, hogy az egy utcában lakó
emberek olyanok, mintha egy családhoz tartoznának. [17]
A kisgyermekkor az élet egyik legboldogabb szakasza. A gyerekek
csoportokba verődve, szabadon csatangolhatnak az utcákon. Soha nem verik meg
őket, s a legelviselhetetlenebbeket is csak afféle mumusokkal fenyegetődzve
hallgattatják el. Az egyik ilyen figura Barbár Liu, akinek a bőre sötét,
mint az indiaiaké vagy a malájoké. A Huaj völgyében és Hupej tartományban a
kisgyerekeket a szörnyű hangú Nagyszemű Jang jöttével ijesztgetik. Csiangszu
tartomány déli részén viszont egy mocsárlázat gyógyító démonféléhez
folyamodnak. [18] A város utcáit járó, cukorkát és játékszereket kínálgató
árusok számát tekintve, úgy tűnik, hogy a gyermekeket inkább kényeztetik,
semmint büntetik. Meglehetősen későn, talán csak hetedik életévük felé
küldik őket iskolába, illetve fogadnak melléjük nevelőt a gazdag
családokban. A császári arisztokrácia és az előkelő mandarinok gyermekei
számára hétéves kortól tizenhárom éves korig külön iskola működik
Hangcsouban. Itt naponta húsz írásjelet tanulnak meg. [19]
Valószínű, hogy ebben a kereskedővárosban igen sok gyermek részesül elemi
oktatásban, vagyis megtanítják őket valamennyire írni és az egyszerű
számolás elvégzésére alkalmas golyós számológépet használni. Csupán a
legszegényebb családok gyermekei maradnak írástudatlanok. A környező
vidékeken fát gyűjtenek, vizet hordanak, itatni viszik a bivalyt. A városban
meglehetősen fiatalon segítenek apjuknak a mesterségében és anyjuknak a
háztartásban.
Délkelet-Kína városaiban a városi élet fejlettségének, a középrétegek
megnövekedésének s talán a könyvnyomtatás elterjedésének eredményeként (már
a X. században két ízben is hivatalosan kiadták a Klasszikusokat) mind a
köz-, mind a magánoktatás igen magas fokon áll. Ezért a X. századtól kezdve
egyre növekszik a jelentkezők száma a hivatalnokok toborzására kiírt
hivatali vizsgákra, s az uralkodó osztály megújulása tapasztalható.
Hangcsouban számtalan kisebb iskola működik, ahol a tanítókat, azaz öreg
írástudókat, hivatali vizsgákon elbukott jelölteket a tanítványok szülei
tartják el, s a városban állítólag mindenfelé a leckét felmondó diákok
mormogása és zeneszerszámok hangja hallható. A kiváló tanulók számára jól
felszerelt könyvtárakkal ellátott magánakadémiák működnek, leginkább a
hegyek között. A XI. század óta azonban nemcsak a nemesek és a hivatalnokok
fiai részesülnek állami oktatásban. A XI. század végén a császár egyik
tanácsosának kezdeményezésére valamennyi tartományban megnyíltak a
prefektúra és az alprefektúra iskolái. Hangcsouban a hatósági épületek
övezetében egy prefektúrai és két alprefektúrai iskola van. Már régebben,
közvetlenül az udvar letelepedése után, három nagy iskolát létesítettek
Hangcsouban. Ezek - a Felső Iskola, a Katonaiskola és a Császári Iskola -
már Kajfengben, az Északi Szungok fővárosában is léteztek. A fentieken kívül
Orvosképző Főiskolát is nyitnak.
A nagy telkeken elhelyezett főiskolák különálló épületekből és
pavilonokból állnak, ezekben könyvtárak, tantermek vagy vallási szertartások
bemutatására szolgáló templomok találhatók. A legtöbb tanulót a talán
mintaiskolának szánt Felső Iskola fogadja. Ennek húsz tanterme, tizenöt tagú
intéző személyzete és csaknem kétezer bennlakó növendéke van. A XII. század
közepén háromszáz főben állapították meg a Kína minden vidékéről származó
hallgatók létszámát, ez a szám később ezer főre emelkedett, és 1270 táján
elérte az 1716 főt. A legkevésbé fontos Orvosképző Főiskolának 1270 körül
csak kétszázötven-háromszáz hallgatója és négy tanára volt. Az említett
iskolák mindegyikében a háromévenként kiírt felvételi vizsgákon részt vevő
jelöltek közül válogatják ki a hallgatókat. [20]
Az állami intézeteknek és némelyik magániskolának a költségvetését a már
alapításukkor nekik juttatott külön földbirtokok jövedelmei fedezik. Ezt a
gyakorlatot kétségkívül a buddhista közösségek kulturális alapítványai
sugallták. A Kajfengben 1142-ben alapított Felső Iskola évi jövedelme a
XIII. század végén, miután áttelepítették Hangcsouba, eléri a 33.600
ezergarasos pénzfüzért. Az állami főiskolák hallgatóit ingyenesen tartják és
igen jól táplálják. A fegyelem azonban viszonylag szigorúnak tűnik: a
hallgatók havonta vizsgáznak, és tavasszal, valamint ősszel két teljesebb
vizsgát tesznek. A városban egyenruhát kell viselniök. A vallási nevelés,
amely a családokban az ősök tiszteletére és kultuszára, valamint arra
korlátozódik, hogy olykor könyv nélkül tudjanak néhány buddhista
szövegrészletet, e főiskolák életében meglehetősen nagy helyet foglal el.
Minden iskolának megvannak a maga külön istenségei, az ókor bölcsei és
hősei, a Földanya, isteni rangra emelt hadvezérek, az orvostudomány
védőistene stb. A tiszteletükre rendezett szertartások, a különböző rítusok,
amelyeken a bennlakó növendékek kötelesek részt venni, láthatólag fontos
elemei a főiskolák fegyelmének. [21]
Minden oktatás, az elemi szintű után, a hivatali vizsgákra alkalmas
jelöltek formálására törekszik. Leginkább a régi klasszikus szövegeket
veszik alapul, amelyeknek archaikus nyelvezete és rendkívüli tömörsége
nagyon észrevehetően különbözik a köznép által e korban beszélt nyelvtől. A
tanítványoknak valósággal át kell itatódniuk e szövegekkel, s ezzel
egyidejűleg meg kell tanulniuk belőlük, hogyan fejezzék ki magukat, hogyan
gondolkozzanak és érezzenek. A klasszikusok a képek és kifejezések gazdag
anyagával szolgálnak, és az igazi írástudót arról a mesteri tudásról lehet
felismerni, amellyel ezeket alkalmazni tudja. A gépies tanulásnak is fontos
szerepe van: a jó diáknak úgyszólván könyv nélkül kell tudnia a főbb
klasszikusokat, és meglehetősen sokat kell foglalkoznia a régi és az új
költőkkel, hogy maga is képes legyen hasonló verseket írni.
A következő fogalmazvány szerzőjének igen fejlett irodalmi érzékéről
tanúskodik - igaz, hogy a legnagyobb kínai költők egyike -, és bemutatja a
vizsgákon induló jelöltektől megkívánt mesteri hozzáértést. Szu Tung-po
(1036-1101) megtanította fiait, hogy sok szóval és kevés gondolattal,
illetve kevés szóval és sok gondolattal írjanak irodalmi műveket, majd utána
megbírálta őket. Szu Tung-po azonban nem feledkezett meg a gondolkodás
fontosságáról sem. Egyik fia egyszer megkérdezte tőle, hogy vajon létezik-e
valamiféle módszer arra, hogy jól írjon valaki. "Íme, egy hasonlat - felelte
az apa -: a piacokon rengeteg áru van felhalmozva. Azt akarom, hogy mindez
az enyém legyen. Márpedig ezt csupán egyetlen eszközzel érhetem el, s ezt az
eszközt pénznek nevezik. Ha van pénzem, valamennyi áru az enyém lesz. Nos,
az irodalmi alkotásban, ha már eleve vannak gondolataim, valamennyi
Klasszikus és valamennyi Történet a rendelkezésemre fog állni. Az irodalmi
alkotások lényege: a gondolatok." [22]
A Szung-korban sok józan elme helytelenítette az olyan oktatás mesterkélt
jellegét, amely csak gyakorlati ismeretekkel nem rendelkező esztétákat vagy
dilettánsokat, egyszóval hivatalnoki mesterségükre igen rosszul felkészített
egyéneket tudott formálni. Ilyen szempontból tipikusnak lehet tekinteni a
XIII. század közepén a trónörökös nevelését. A herceg állítólag a kakas első
kukorékolására megjelent atyja, a császár üdvözlésére. A második kakasszóra
visszatért lakosztályaiba, ahol udvartartása ügyeivel foglalkozott, majd a
tanulóterembe ment, hogy ott a klasszikusokat és a hivatalos történeti
műveket tanulmányozza. Késő délután ismét megjelent a császár színe előtt.
Apja ekkor kikérdezte az aznap reggel tanult klasszikusokból, s ha feleletei
kielégítők voltak, engedélyt kapott, hogy helyet foglaljon, és teázzon. Ha
nem jól válaszolt, a császár bosszankodott, és másnap újra elmagyaráztatta
neki ugyanazt a fejezetet. A későbbi történészek szerint túl sok gondot
fordítottak az apró dolgokra, de a lényeget elhanyagolták: a birodalom
gazdasági helyzete és az ellenséges nyomás a határokon abban a korban már
nagyon aggasztó volt. [23]
1071-ben azonban a híres reformátor, Vang An-si, akinek a prefektúrai és
alprefektúrai iskolák létesítése köszönhető, harcot kezdeményezett a polgári
hivatalok betöltésének módszereiben tapasztalható visszásságok és
képtelenségek ellen. Ez a rendszer csak azért működik - jelentette ki -,
mert a vizsgákon keresztül vezet az egyetlen járható út a köztisztségekhez.
De van-e nagyobb képtelenség, mint ha egy életerőtől duzzadó fiatalembert
arra kényszerítenek, hogy szobájába zárkózva minden idejét és erejét
költemények és rímes dalocskák szerkesztésére fecsérelje? Az oktatásban
nagyobb teret kellene biztosítani a politikai filozófiának és az
államigazgatás gyakorlati feladataira való felkészítésnek.
Kétségtelen, hogy a XI. század vége után kevésbé hanyagolták el a
gyakorlati kérdéseket. 1193-ban a császári herceg nevelője átadta
tanítványának az égbolt térképét, Kína térképét, a kínai történelem
áttekintő táblázatát, továbbá Szucsou térképét, amely Hangcsou után akkor a
legszebb kínai város volt. Tanítványába hazafias felháborodást plántált az
Észak-Kínát megszállva tartó barbárok ellen, de ugyanakkor a legtisztább
konfuciánus hagyomány értelmében emlékeztette, hogy mindennél fontosabb az
erény, vagyis az önmérséklet és hibáink tudata. [24]
Az is igaz, hogy az oktatás nem mindig pusztán irodalmi és nem is mindig
papírszagú. Kétségtelen, hogy legtöbben a vers- és prózaírást magában
foglaló irodalmi doktorátust választják. Ez adja a legtöbb tekintélyt, és
utat nyit a legragyogóbb pályák előtt. De ugyanakkor léteznek szakosítottabb
vagy gyakorlatibb doktorátusok is: filológiai, történelmi, szertartástani és
jogi doktorátus, nem számítva a katonák és a hivatali orvosok számára előírt
vizsgákat. Előfordul, hogy a magániskolákban az oktatás, bár távolról sem
mentes a klasszikusokon alapuló, értékes kultúrától, olykor különös
szándékokról tanúskodik. Csianghszi (Csöcsiangtól nyugatra fekvő tartomány)
lakói nagy kedvelői a pereskedésnek - írja egy szerző a XI. században. - Oly
mértékben, hogy egy tisztességtelen csalafintaságokat tartalmazó könyvet
használnak, amelyet az ügyvédi mesterkedések egyik híres szakembere írt. Ez
a mű rágalmazó írásokkal kezdődik, és megtanít az ilyenek készítésére. Hazug
vádaskodásokkal folytatódik, és olyan mesterkedésekkel végződik, amelyek
bűntények elkövetésére ösztönzik az embereket, s ily módon lehetőség nyílik
a megzsarolásukra. Ezt a könyvet - jegyzi meg a szerző - a falusi iskolákban
még tanítják is [25] (bár lehetséges, hogy mindez csak egyszerű túlzás).
Annyi bizonyos, hogy az irodalom kevesebb helyet foglal el a lányok
oktatásában, mint a fiúkéban, bár nincs mindig kizárva abból: írástudó és
verseket író nők nem ismeretlenek. A Szung-kor egyik legnagyobb költője, Li
Csing-csao (1081-1140) - nő volt. Csodás tehetséggel megáldott kislányok is
akadnak, mint az a hétesztendős lányka, akit Vu Cö-tien császárnő (685-704)
az udvarba rendelt, és parancsot adott neki; hogy rögtönözzön egy verset a
fivéreitől való búcsúzásának témájára. Íme, a költemény:
Az elválás pavilonjánál a falevelek elröppennek,
A búcsúzás útján hirtelen fellegek kelnek.
Ó, milyen kár, hogy az emberek nem olyanok,
Mint az együtt utazó vadlibák. [26]
A lányokat azonban elsősorban fonni, szőni és hímezni tanítják. A
kelmekészítés hagyományos női munka. A könnyű életre szánt lányok
megtanulnak énekelni és különféle hangszereken játszani. A nők általában nem
folytatnak mesterséget, kivéve a köznép asszonyait. Elsősorban gyakorlati
oktatásban részesülnek, s ez kapcsolatban van állandó függőségükkel és a
társadalomban elfoglalt alárendelt helyükkel.
JEGYZETEK
[1] Tang Lu su ji, XXII. fejezet, 13, 11, 5, 7. cikkely.
[2] Csi lo pien, Suo fu, XXVII, f.17 a-b és 21 a-b.
[3] W. Eberhard, Chinese Festivals, 41. 1.
[4] Jang ku man lu (XIII. sz.), Suo fu, XXIX. Vö. Csiang hszing ca lu, Suo
fu, XLVII, f. 7 b skk.
[5] Li Jüan-kang (XII. sz. vége), Hou tö lu, Suo fu, LXXI.
[6] Vö. Szung huj jao, Hszing fa, II (Csin jüe), egy 1109. 5. hó 9-ről kelt
jelentés a császárnak, amely, számos gyermekgyilkosságot említ
Fucsienben.
[7] J. J. Matignon, Superstition, Crime et Misère en Chine, Párizs 1902.
[8] Kuj hszin ca cse, Hszü B, 49. r.
[9] Szung si, XXIX, a sao-hszing kor 8. évének 5. hónapja.
[10] Mp, III, CXXXVIII. fej., 31. 1.
[11] Cseng Jüan ju (Jüan-kor), Szui-csang ca lu, Suo fu, XLVII, f. 5 a-b. E
szöveget kiadta Ku Jen-vu is a Ku-csung szuj piben (Haj-san hszien-kuan
cung-su, II. B fej.) Ld. még S. Imahori, A Study of the Protective
lnstitutions for Babies in the Sung Period = Hiroshima University
Studies (Litterature Department), nº 8, 1955. okt.
[12] Yule, Cathay and the Way Thither, IV, 116. 1., Ibn Batuta szövegének
fordítása.
[13] MLL, XX, 2, 307-308. 1.
[14] Kuj hszin ca cse, Hou, 63. r.
[15] Mp, III, 89.1.
[16] A fegyvertartást tiltja a Tang-dinasztia törvénykönyve XVI. fejezetének
20. cikkelye; e törvények többsége hatályban volt még a XIII. században
is.
[17] MP, IIl, 87. 1.
[18] Kuj hszin ca cse, Csien, 10. r.
[19] Szung si, CLVII, f. 20 b (csien-lung kori kiadás, 1739). Ennek az alsó
fokú iskolának az épületei a Császári Iskola (cung hszüe) területén
álltak.
[20] Vö. Szung si, uo., f. 33 b-34 b, valamint MLL, XV, 1, 254-256. 1., ahol
hosszú rész foglalkozik a főváros e nagy iskoláival.
[21] MLL, uo.
[22] Csing po ca cse, Suo fu, XXII.
[23] L. Wieger, Textes historiques, III, 1951. 1.
[24] E. Chavannes, L'instruction d'un futur empereur de Chine en 1193 =
Mémoires concernant I'Asie orientale, I, 1913.
[25] Meng csi pi tan, XXV, f. 8 b, Csin taj pi su kiadás.
[26] Ji si csi ven, Suo fu, XXVI, f. 2 a.
Fordította: Gyáros Erzsébet
----------
Jacques Gernet: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén (1250-1276)
(Gondolat, Bp., 1980.) 7., 152-169., 283-284. o.