Leonyid Sz. Vasziljev:
KULTUSZOK, VALLÁSOK ÉS HAGYOMÁNYOK KÍNÁBAN
A gyermekek a családban. Fiatalabbak és idősebbek
Kínában a házasélet legintimebb kérdéseit is mindig családi szinten
döntötték el, azaz a nagy családi-nemzetségi közösség vitatta meg, és a
vitában nemegyszer a meghalt ősök véleményéhez fellebbezett. Ez érthető is.
Hiszen a házasság fő célja a nemzetség folytatásának biztosítása, a
gyermekáldás problémájának megoldása volt, s ezért a kérdés: születnek-e
gyermekek vagy sem, s ha nem, miért nem, sohasem tartozott kizárólag a férj
és a feleség döntési jogához, sohasem lehetett kényes, intim kérdés.
Ellenkezőleg, ez a család és a nemzetség megerősítésében érdekelt nagy
közösség elsőrendű és fontos problémája volt.
Amikor gyermekekről beszélünk, akiknek világra jöttével annyit törődött
az egész család, akkor elsősorban fiúgyermekekről van szó. Már a Dalok
könyve említi, hogy az újszülött fiúgyermeket feldíszített puha ágyba
fektetik, gazdag játékokat adnak neki, s minden módon kényeztetik, míg a
lány a ház sarkában halom rongyra fektetve tört edény cserepeivel játszik.
Ez a különbség fiú és lány között nemcsak megmaradt, hanem jelentős
mértékben tovább erősödött az ősök konfuciánus tiszteletében.
A fiúgyermek születése mindig nagy ünnep volt a családban. Az egész népes
rokonság ajándékokat hozott az újszülöttnek és az anyjának, s az ajándékok
szokás szerint mindig jókívánságokat szimbolizáltak: az újszülöttnek
gazdagságot és hivatalt, boldogságot és dicsőséget, műveltséget és hosszú
életet kívántak. A házban az ünnepet különösen bőséges áldozatokkal
ünnepelték, az ősöknek, a házi tűzhely szellemének s valamennyi helyi
istenségnek és szellemnek a tiszteletére mutattak be áldozatot. Az újszülött
nagyanyja rendszerint maga vitte el az áldozati ételt a vidék védőistenének
a helyi templomba. Ezt az ünnepséget egy újabb követte az újszülött világra
jötte utáni századik napon. Ezen az ünnepélyes napon az apa, még a
Szertartások feljegyzéseiben megörökített szokásokat követve, nevet adott a
fiának.
Gondosan ügyeltek a kisfiú egészségére. Evégett külön (megváltási)
áldozatokat mutattak be a gonosz szellemeknek és a betegségek szellemeinek.
A kisfiút gyakorta kislányruhába öltöztették, hogy megtévesszék a gonosz
szellemet, s, az meg ne kívánhassa magának. A kisfiúkat és kislányokat
eleinte együtt nevelték a ház női felében. Azután a Szertartások
feljegyzései ősi előírásainak megfelelően szétválasztották őket: "A kisfiú
és a kislány hétéves korában már nem étkezett együtt és nem ült egyazon
ágyon." A kislányt alig hét-nyolc éves korától már kezdték felkészíteni a
házasságra, például kezdték belénevelni az illemszabályokat s a férje és az
idősebbek iránti engedelmesség szabályait. A fiúkat általában igyekeztek
iskoláztatni, taníttatni, "emberré formálni". Evégett hatéves korában tanító
kezére adták, aki sok éven át reggeltől estig, szünet nélkül, szabadnapok és
vakáció nélkül tömte tanítványai fejébe a konfuciánus könyvek bölcsességét.
Otthon a gyermeket kiskorától fogva a Szertartások feljegyzései törvényei
és szokásai szerint nevelték, a késő középkorban pedig Csu Hszi A családi
élet alapelvei (Csu-ce csia-li) műve alapján. Ez a könyv (a XII. századból
való) átvette a Szertartások feljegyzései valamennyi fontosabb elvét. E
nevelés lényege az volt, hogy a gyermek minél mélyebben megértse az egész
konfuciánus erkölcstant, annak végtelen mennyiségű szertartásával s az
idősebbek iránti tisztelet és engedelmesség követelményével együtt. Az
etikai tudnivalók és szertartási szabályok elméleti és gyakorlati
oktatásakor egyáltalán nem vették figyelembe a tanítvány életkorát. Nem
gondoltak arra, hogy a gyermekeknek meglehetnek a maguk igényei és
szükségletei. Igaz: kissé leereszkedően tekintettek mindenféle
gyermekszórakozásra, és a gyermekeket nem vették komolyan. A kisfiúkat
(akárcsak a ház női felében a kislányokat) arra tanították, hogy vegyék át a
felnőttek minden szokását, illemszabályait, hagyományait, tanuljanak meg
felnőttként viselkedni, s utánozzák a felnőtteket.
Noha a természet, persze, nem hagyta a magáét, s a gyerekek Kínában is,
mint mindenütt az egész világon, megmaradtak gyerekeknek a maguk gyermeki
szórakozásaival, mulatságaival, játékaival, ez a nevelés mégis meghozta a
gyümölcsét. A gyermekek igyekeztek minél hamarabb felnőni, megtanulni
mindazt, amit kell, s úgy élni, "mint a felnőttek". De ez a világszerte
általános gyermeki kívánság Kínában az ősök kultusza uralmának feltételei
között sokkalta erősebb és észrevehetőbb törekvéssé lett, mint bárhol másutt
a világon. A különbséget számos egyéb körülmény mellett mindenekelőtt az
teszi érthetővé, hogy a fiatalok és az idősebbek más-más helyet foglaltak el
a családban és így a társadalom egészében is.
A Konfuciusz megformulázta "öt kapcsolat" közül (a fiú viszonya apjához,
az alattvalóé az uralkodóhoz, a feleségé a férjhez, a fiatalabbé az
idősebbhez és a barátok kölcsönös kapcsolata) - ezek a család és a
társadalom szerkezetét voltak hivatva szabályozni - csupán egyetlen
kapcsolatforma (az utolsó) épült egyenlő alapokra. A többi négy: az
alacsonyabb rangúnak a magasabb rangúhoz, a fiatalabbnak az idősebbhez
fűződő kapcsolata. A fiú viszonya apjához, a feleségé a férjhez, az
alattvalóé az uralkodóhoz általában világosan az alárendeltség és a
függőség, a szófogadás és az ellenvetés nélküli engedelmesség viszonya.
Kissé más jellegűek voltak a negyedik kategóriába tartozó kapcsolatok: a
fiatalabbak és az idősebbek kapcsolatai a családon belül [1], tágabb
értelemben pedig a korban, rangban, társadalmi helyzetben s az életben
magasabb vagy alacsonyabb helyet elfoglalók között.
A kapcsolatoknak ez a csoportja nem kötődött ugyan sem ellentmondás
nélküli engedelmességhez, sem feltétlen alárendeltséghez. Mégis annyi
kötelezettséget rótt a fiatalokra, annyi elkerülhetetlen
tiszteletnyilvánítási ceremóniát, hogy fiatalabbnak lenni néha valóban
elviselhetetlen volt. Nem egyszerűen elemi etikai szabályokról van szó, hogy
engedjünk utat vagy adjunk helyet az idősebbeknek, szálljunk le a
gyaloghintóról, ha magasabb rangú emberrel találkozunk, vagy hajoljunk meg
mélyen a tanítónk előtt (ezt még magának a császárnak is meg kellett
tennie). A kötelező ceremóniák lánca ennél sokkal erősebben megbéklyózta a
fiatalabbakat. Így például ha egy fiatalnak egy idősebb ember kérdést tett
fel, annak hajlongva kellett válaszolnia, s közben emlékeztetnie kérdezőjét,
hogy illetéktelen a kérdés megítélésére. A Szertartások feljegyzéseinek
szabályai előírták, hogy fiatal nem ülhet egyazon gyékényszőnyegen az
idősebbekkel, nem szabad jelenlétükben (akármennyire jellemző is ez egy
normális kisgyerekre, kamaszra!) sem kiabálnia, sem ujjal mutogatnia, sem
másra figyelnie, de még csak arcába sem nézhet annak, akivel beszél. A
fiatalabb az asztalnál egy falatot sem vehetett a szájába előbb, egy kortyot
sem ihatott korábban, mint az idősebbek. Ha idősebb szólította meg, nemcsak
felelnie kellett, hanem fel kellett kelnie, és tisztelettudóan oda kellett
mennie az idősebbhez. A fiatalabb nem igazíthatta ki az idősebbet, ha annak
véleménye tudatlanságról vagy illetéktelenségről tett tanúbizonyságot.
Egyszóval otthon és a társadalomban a kötelező formaságok nem kis terhe
nehezedett a fiatalabbak vállára, teljesen elnyomva eredeti, valóságos "én"-
jüket, és már kora gyermekkorukban megfosztották őket az emberre
természetétől fogva jellemző őszinte érzésektől, és kényszerítették, hogy
mindent úgy tegyen, ahogyan illik. A felnövekvő nemzedék erkölcsi
nevelésének ez a rendszere igen eredményesnek bizonyult. Az etikai elem
uralma, az értelmi elemek elsőbbsége az érzelmiekkel szemben, összekapcsolva
a konfuciánus kultuszoknak (mindenekelőtt az ősök, a gyermeki szeretet és a
család kultuszának) szigorúan kidolgozott s következetesen alkalmazott
dogmáival és szertartásaival - mindez együttesen elősegítette, hogy
engedelmes, odaadó és tisztelettudó polgárok nevelődjenek fel.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között minden fiatal igyekezett minél
hamarabb felnőtté válni. Méghozzá nem annyira azért, hogy mielőbb
bizonyíthassa önállóságát, kifejezhesse egyéniségét stb., hanem inkább
azért, hogy immár ne csak kötelességei legyenek minden idősebb iránt a
családban és a társadalomban, hanem ő maga is elnyerje a korával megszolgált
figyelmet és megbecsülést. A fiatalabbak és az idősebbek helyzetének
különbsége, a konfuciánus hagyományokban szentesített kötelező tisztelet az
idősebbek iránt és engedelmeskedés az idősebbek akaratának stb. az öreg
emberek valóságos kultuszát hívta életre Kínában. Ez az ősök tiszteletével
szorosan összefügg, és belőle következik.
Az írástudás és a műveltség kultusza
Az írástudó és művelt embereket már a Han-kort megelőző időkben is nagyra
becsülték Kínában, amikor még a szolgálatot teljesítő mesterek (si)
társadalmi rétegébe tartoztak (ez a réteg adta a hivatalnokokat és a
minisztereket a régi kínai fejedelmeknek). Az írástudó és művelt
"intellektuális elemek" társadalmi helyzete a Han-kori Kínában és a
következő korokban ennél jóval magasabb volt: ez a világi elit (nem pedig
valamiféle papi kaszt, mint sok más ókori társadalomban) összpontosította a
műveltségi monopóliumot, és ennek révén ugyancsak sajátságos kaszttá vált,
amely igen magasan állt az írástudatlan és kevéssé művelt tömeg fölött.
Szerepe volt ebben az ókori kínai vallásosság több sajátosságának is,
mivel nem alakultak ki sem nagy hatalmú istenek, sem ilyeneknek templomai és
papi rendje. Az ókori Kínában kialakult társadalmi rend formáinak sem volt
kicsi a jelentősége: ez biztosított elsődleges szerepet a hivatalnoki és
bürokratikus apparátusnak. Azonban mindezek önmagukban csupán a feltételeket
alakíthatták ki ahhoz, hogy a jól képzett hivatalnokok igen magas társadalmi
helyzetet foglaljanak el, s ők alkossák az irányítók kasztját, de nem
következik belőlük az írástudás és a műveltség kultuszának szükségessége.
Ahhoz, hogy egy ilyen jellegű társadalomban a művelt ember magas társadalmi
helyzete a műveltség valódi kultuszát váltsa ki, egyéb feltételek is
szükségesek. Először is döntő jelentőségű volt a konfuciánus szent könyvek
imént jellemzett kultusza. Másodszor, meghatározó szerepet játszottak a
kínai nyelv és írásbeliség sajátosságai. Végül a harmadik, legfontosabb
körülmény az volt, hogy épp a tanultság, a műveltség nyitotta meg minden
ember számára az utat fölfelé.
Valóban, amennyiben a konfuciánus műveket az évszázadok során
fölhalmozott és egyetlen lehetséges bölcsesség kútfejének tekintették, akkor
mindenki, aki megtanult írni-olvasni, s képes volt elolvasni és megérteni
ezeket a szövegeket, tanulmányozni és magyarázni értelmüket, rászolgált a
megbecsülésre, sőt mély tiszteletre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a műveltség
megszerzése érdekében az írástudáshoz több ezer írásjegyet kellett
megtanulni, olyan írásjegyeket, amelyeknek mindegyike sok-sok különböző
vonás aránylag nehezen megjegyezhető kombinációjából áll, és különböző
szövegösszefüggésekben gyakran más-más a jelentése is, akkor ez a
megbecsülés még érthetőbbé és indokoltabbá válik. Az írástudás érdekében az
embereknek tényleg nagyon hosszú és igen nehéz utat kellett megtenniök; ez
valóban leküzdhetetlen társadalmi akadállyá lett, és nagyon élesen
elválasztotta egymástól a művelt elitet és a műveletlen tömegeket. Végül, ha
figyelembe vesszük, hogy az írástudó, művelt emberek rendszerint a
konfucianizmus tudósaivá is váltak, s ennek következtében töltöttek be
hivatalnoki posztokat az országban, akkor mindez teljesen megvilágítja az
okokat, miért virágzott fel az írástudás és a műveltség kultusza a Han-kori
és a Han-kor utáni Kínában.
Az írástudás és műveltség előfeltétele és egyben eszköze volt annak, hogy
az ember sikert érjen el az életben, s ezt a sikert a konfuciánus Kínában
mindig a hivatal elnyerésével, és a szolgálati előmenetellel asszociálták.
Az írástudás kultuszának különböző megjelenési formái voltak. Lehetett ez
egyszerűen az írásjegyek és a feliratok tisztelete. A nagy méretben
megfestett írásjegyek vagy néhány írásjegyből álló feliratok, rendszerint
olyanok, amelyek valamilyen jókívánságot fejeztek ki Kínában mindig ki
voltak függesztve a falakra, a házakban és az utcákon egyaránt. Minden
kínai, még ha teljesen írástudatlan volt is, mindig nagyon szívesen fogadta,
ha ilyesféle írásjegyekkel díszített szalagot kapott ajándékba. Minden ilyen
feliratra, sőt általában minden feliratra, akár csak egy darabka papírra írt
írásjegyre, de még inkább a könyvekre mindig nagy tisztelettel és
megbecsüléssel nézett a kínai ember. [2] Az elhasznált és már szükségtelenné
vált papírt Kínában csak elégetni volt szabad - erre a célra külön kályhák
szolgáltak.
Az írástudás és a műveltség kultuszának voltak jóval komolyabb
megjelenési formái is, mindenekelőtt a tanulás ösztönzése. A konfuciánus
Kínában nagyon jellemző volt a tanulásra törekvés (ha az anyagiak lehetővé
tették), életkortól függetlenül. Sőt a hivatalos rendeletek nemegyszer
buzdítottak 70-80 éves öreg embereket, akik unokáikkal együtt szorgalmasan
tanulták az írásjegyeket, olvasták a szövegeket, és arra törekedtek, hogy
letegyék a hivatali vizsgákat. Magától értetődik, az ilyen éltes emberek
komolyan nem számíthattak arra, hogy sikerrel leteszik a vizsgákat, és
elnyerhetnek egy hivatalt. Ez azonban nem tartotta vissza őket. Hiszen a
közvélemény szemében már magának a tanulásnak, az írás-olvasás
elsajátításának, a műveltség megszerzésének is olyan nagy jelentősége volt,
hogy hallatlan mértékben megemelte a tanult ember társadalmi státusát. Az
írástudó ember s még inkább az írástudó idős ember már pusztán a tanulás és
a vizsgázás miatt (még ha sikertelenül vizsgázott is) környezete
megbecsülését élvezte, és hírnevet, általános tiszteletet vívott ki
magának. [3]
Így tehát a konfuciánus Kínában az írástudás és a műveltség kultuszát
különböző - részint történelmi, részint társadalmi, részint kulturális -
tényezők váltották ki. De e kultusz kialakulásának egyik alapvető oka a
dolog technikai oldala volt. Magára a szóra, a nyelvre, az írásjegyekre
gondolunk. Kínában ugyanis az írott nyelv nem volt a megismerés egyszerű
eszköze, mint a betűírással rendelkező országokban általában, azaz nem olyan
eszköz volt, amelynek segítségével könnyű lett volna leírni és elolvasni a
különféle témájú könyveket. Ez az írott nyelv Kínában az írásjegyek fejlett
rendszerének használatával gyakorlatilag majdhogynem akadályt jelentett a
megismerés felé vezető úton. Az ősi írásjegyek rendkívül bonyolult és az
egyszerű emberek számára érthetetlen rendszerének, s az ezzel rögzített
írott nyelvnek alig volt köze a beszélt nyelvhez. Ezt a bonyodalmas és
rendkívül nehezen elsajátítható nyelvet istenítették tudós ismerőinek
kasztjában, féltékenyen őrizve előjogaikat, és egyáltalán nem is gondolva az
írás egyszerűsítésére.
Mivel az írott nyelv megcsontosodott ókori kifejezésformái évszázadokon
át szinte semmit sem változtak, ezért egy kínainak csaknem olyan
nehézségeket okozott a tanulmányozásuk, mint egy idegennek. [4] Sokan
gyakorlatilag írástudatlanok maradtak akkor is, amikor már megtanultak
néhány száz írásjegyet, mivel képtelenek voltak megtanulni az írás
művészetét, és egyetlen sort sem tudtak leírni. Csak hosszú évek fárasztó
munkája és már-már valódi tehetség adta meg az embernek a lehetőséget e
nyelv olyan elsajátítására, hogy folyékonyan olvasson, értse és írja e
szövegeket, azaz valóban írástudó és képzett ember legyen. Az ilyen, első
tekintetre tisztán technikainak tűnő nehézségek is igen lényeges társadalmi
gátat jelentettek a gyakorlatban, és ezt korántsem mindenki tudta leküzdeni.
Ez viszont újra csak elősegítette, hogy az országban fennmaradjon az
írástudók valóságos kultusza, az írásbeliség és a feliratok, a könyvek és a
könyvolvasók s a klasszikus műveltség kultikus tisztelete.
Az iskola és az oktatási rendszer
A középkori Kínában az írástudás és a műveltség kultusza teremtette meg a
feltételeit az iskola, az oktatás, a felvilágosítás iránt tanúsított nagy
figyelemnek. Az oktatás hatékonysága mégis jelentéktelen volt [5], ez pedig
a technikai és anyagi nehézségekre vezethető vissza, amelyek azzal függtek
össze, hogy hosszú ideig kellett tanulni és fizetni a tandíjat.
Az elemi iskolák hálózatának megteremtése az országban rendszerint magán-
vagy helyi kezdeményezés eredménye volt. Az iskolákat vagy egyes személyek,
többnyire maguk a tanítók hozták létre, vagy egész falvak és járások,
amelyek szerződéses alapon fogadtak fel tanítókat. Az iskolák gyakran a
templomokban vagy egyes különálló kis épületekben kaptak helyet. A tanítás
nem osztályokban folyt: a különböző életkorú és különböző ideje tanuló
tanítványok mind együtt foglalkoztak az anyaggal, egyazon tanító vezetése
alatt. Az iskolákat néha azokból a jövedelmekből tartották fenn, amelyeket
az iskolának juttatott föld adott, néha bizonyos összegű dotációt kaptak, de
az iskola és a tanító egyetlen jövedelmi forrása többnyire mégiscsak a
tandíj volt. Az iskolában csak fiúk tanultak. A vagyonosabb családok
leánygyermekeit a legjobb esetben házitanító oktatta.
Egy-egy iskola megnyitását rendszerint az újévi ünnepségek idejére
tették. Az ünnepek utáni első napon eljöttek a tanulók az iskola
helyiségébe, általában egy fülledt, szűk és rosszul megvilágított szobába,
helyet foglaltak a kis asztaloknál, padoknál, és attól fogva teljesen a
tanító rendelkezett velük. A tanító rendszerint nagyon szigorú volt,
bambuszpálcája - szinte alapvető "termelési eszköze" - sohasem tétlenkedett.
A szigor és a büntetés elválhatatlanul kísérte a tanítást az első iskolai
napoktól kezdve. Szigorúan tilos volt mindennemű csintalanság, futkosás,
mulatság, hangos vita vagy nem iskolai témáról folytatott beszélgetés. Az
iskolában egész évben folyt a tanítás, az ünnepnapok és az újévi szünet
kivételével. A tanítás általában reggel 7 órakor kezdődött és este 6 órakor
fejeződött be, közben 12 és 2 óra között ebédszünetet tartottak. Ebben az
iskolában nem voltak sem tanórák, sem óraközi szünetek: a tanulók egész nap
a helyükön ültek, és szorgalmasan dolgozniok kellett. A helyiséget csak a
tanító engedélyével és csak egyenként hagyhatták el.
A kínai iskola szigorú rendje és feszített tempójú tanítási módja
elsősorban az oktatási folyamat szervezésével és tartalmával függött össze.
Ez röviden a következőkben foglalható össze. A kisfiút 5-6 éves korában
elvitték az iskolába, ahol több ízben meghajolt Konfuciusz képe és a tanító
előtt, megkapta a tanítótól új, iskolai nevét, és elkezdett tanulni. Az
iskolások az első 7-8 évben csak a nyelvet tanulták. Eleinte a tanító szavai
nyomán kívülről megtanulták a Három írás jegyes klasszikust (Szan ce csing)
- ez olyan verssorok gyűjteménye volt, ahol minden sor három szóból, azaz
három írásjegyből állt, és egészében egyfajta didaktikus enciklopédiát
alkotott: megadta a szükséges kifejezéseket és bevezetést az alapvető
tantárgyakba. A tanulók lelkiismeretesen bemagolták a szöveget, még anélkül,
hogy értelmét felfogták volna, azután tanulták meg a bemagolt szavak
írásjegyeit, méghozzá naponta négy-hat írásjegyet. Ezeket az írásjegyeket
félig áttetsző papírra sablon alapján írták, vagy az írásjegyek előrajzolt
kontúrjait töltötték ki ecsettel a kontúr mellé rajzolt minta szerint.
Ugyancsak gyakorlásra szolgáltak a lakkozott fehér táblácskák bekarcolt
négyzethálóval, ezekre a táblácskákra tussal írtak (majd vízzel lemosták).
Miután a tanulók túljutottak a Három írásjegyes klasszikuson, áttértek a
következő tanulnivalóra, az Ezer írásjegyes szövegre (Csien ce ven) és A
száz családnévre (Paj csia hszing) (a családnevet jelölő írásjegyek
jegyzéke), s ezeket ugyanilyen módszerrel tanulták meg. Majd e kb. két-három
ezer írásjegy megismerése után sokan itt be is fejezték a tanulást és
szétszéledtek. Csak akik sikeresen letették az alapvizsgát a külön kijelölt
felügyelő előtt, folytathatták a tanulást a járási vagy a tartományi
iskolában. Ezeknek a tanintézeteknek a többsége is, amelyek városokban,
nagyobb településeken működtek, magánkézben volt, bár működtek állami
intézetek is. A tizenéves koru fiúk oktatása ezekben az iskolákban a Négy
könyv és az Öt kánon klasszikus szövegeinek kívülről való megtanulásával
kezdődött. Először alaposan bemagolták a kilenc könyv szövegét, egyiket a
másik után. Azután kezdtek hozzá az írásjegyek megtanulásához. És csupán
mindezek után "fordította le" a tanító a kommentárok segítségével a még
mindig érthetetlen ókori szövegeket a beszélt kínai nyelvre, s magyarázta
meg a tanulóknak. Néhány év alatt túljutottak mind a kilenc könyvön, s ekkor
a nagyobb tanulók stilisztikát, verstani alapokat kezdtek tanulni,
kalligráfiával - szépírással foglalkoztak, s az önálló fogalmazásban és a
klasszikusok magyarázatában gyakorolták magukat. Az ókori szövegek alapos
ismerete, a bölcsek műveiből vett idézetek és mondások szabad felhasználása
és a csúcspont: saját fogalmazványok megírásának készsége, amelyekben a
régiek bölcsességét saját szavaival mondja el a tanuló; tulajdonképpen ennyi
volt az egész oktatás célja. Ezt a célt korántsem érte el mindenki. Csupán a
legtehetségesebb és legkitartóbb tanulók tudták elsajátítani az összes
szükséges ismeretet, s készültek fel kellőképpen arra, hogy letehessék a
vizsgát a hsziu-caj fokozatért; ez volt a legalacsonyabb vizsgafokozat,
amely utat nyitott a további karrier felé.
Más szóval: az egész iskolai oktatási rendszert (a tantárgyak körét, a
szövegtanulás módszerét, az ismeretek egészét, az iskolai tanítás
célirányosságát) a konfuciánus elvek és hagyományok szolgálatába állították.
A konfuciánusok a Han-kortól kezdve kezükbe kaparintották a népművelés egész
rendszerét, és azt oly ügyesen igazították saját céljaikhoz, hogy a kínai
iskola hosszú évszázadok és évezredek során elsősorban azt tanította meg a
gyermekeknek, ami összhangban volt a konfucianizmus politikájával,
erkölcstanával és egyéb elveivel. A konfucianizmus elméletével és
gyakorlatával szoros összhangban a kínai iskola nemzedékek hosszú során át a
tanulókat nem tanította meg sem gondolkodni, sem mérlegelni, sem elemezni.
Bár rendszerint a legtehetségesebb tanulókkal foglalkozott ez az
iskolarendszer, de fő módszertani elvei - a magolás és az emlékezetbe vésés
- csak az emlékezőképesség edzését, befogadóképességének növelését
segítették elő azzal, hogy igyekeztek kora gyermekkortól fogva minél több
kész és kipróbált bölcsességet sulykolni a tanulók fejébe, csupa olyan
dolgot, amelyet vakon el kellett fogadni és el kellett hinni. Ez a rendszer
a tanulókat abban a szellemben nevelte, hogy ellenvetés nélkül
engedelmeskedjenek a konfuciánus szabályoknak, hogy tiszteletet érezzenek a
múlt tekintélyei iránt. Miután szorgalmasan végigtanulták a régi szent
könyveket, és századszor is, ezredszer is végigskandálták a bemagolt
közhelyeket, a kínai iskola végzett növendékei, ezek a nagyon tanult és a
maguk módján jól képzett emberek fokozatosan elteltek azzal a hittel, hogy a
beléjük plántált életelvek és gondolkodásmód megrendíthetetlen és abszolút
tökéletes. Öntelt könyvmollyá váltak, nagyképűen tudomást sem vettek a
gyakorlatról, a tapasztalatról, az életről, és a kétkedésnek még árnyéka sem
férkőzött hozzájuk abban a kérdésben, hogy csak ők ismerik a teljes
bölcsességet, csak ők jogosultak az ország kormányzására.
A hagyományos konfuciánus oktatási rendszer, amely gyakorlatilag
kirekesztette az összes nem humán tudományágat, és kivétel nélkül
mindenkinek teljesen azonos előképzettséget adott (a tantárgyak és a
műveltség jellegének vonatkozásában), gyakran váltotta ki a legértelmesebb
és leginkább előrelátó politikusok és főhivatalnokok tiltakozását. Ez
teljesen érthető, hiszen még a konfuciánus állam feltételei között is, annak
minden egyoldalú kulturális és etikai beállítottsága ellenére is az
adminisztrációs rendszernek mindig szüksége volt szakemberekre a
legkülönfélébb szakterületeken. Ezért nem véletlen, hogy a középkori Kína
egyik legkiemelkedőbb államférfija és reformere, Vang An-si (1021-1086) a
császárhoz intézett beadványaiban sürgette az oktatási rendszer
megreformálását, mert szerinte az nem neveli a tehetségeket, hanem
"pusztítja őket". Vang An-si élesen bírálta azt a rendet, amelyben az
emberek az ókori irodalom tanulmányozásával nyernek jogot a hivatali
szolgálatra, s bírónak, kincstárnoknak, katonai parancsnoknak stb. nevezik
ki őket. Szorgalmazta a szakosított oktatás bevezetését: "A tehetség csak a
maga szakterületén fejlődhet, és sorvad, ha szét kell szóródnia."
Úgy tűnhet, ez a követelés teljesen ésszerű, és pusztán azt szolgálja,
hogy megerősítse azt a konfuciánus állami és társadalmi rendet, amelyet oly
féltve őriztek a hatalmon levők. S mégis, a középkori Kína különféle
hivatalnokainak és minisztereinek sok más reformjavaslathoz hasonlóan ez is
határozott ellenállást váltott ki a konzervatívan gondolkodó konfuciánusok
körében, akik minden ilyesféle javaslatban merényletet láttak az ősök
akaratából kialakult rend ellen. [6] Persze, nem kis szerepe volt ebben
annak a félelemnek, hogy elveszítik hatalmi monopóliumukat, ha valamilyen
hasonló reform megnyitja az utat felfelé a konfuciánus régiségek ismerőin
kívül még mások előtt is.
Az állami vizsgarendszer
A hatalmat gyakorló tudósok kasztja, miután teljességében elsajátította a
skolasztikus bölcsességet, őszintén hitte, hogy ez a bölcsesség a
civilizáció csúcsa, és e tekintetben minden kétkedést elutasított. Csak
ennek a bölcsességnek a megtanulása, csak az egyszer már kimondott, a próbát
már kiállt gondolatok elsajátítása adott jogot az embereknek, hogy fontos
posztot töltsenek be abban az állami és társadalmi rendszerben, amelyet a
konfuciánusok hoztak létre. Ezt a jogot a hivatali vizsgák után váltották
valóra.
Az ókorba nyúlnak vissza annak a rendszernek gyökerei, amelyben vizsgák
útján választják ki a legrátermettebbeket, s alkalmazzák őket állami
szolgálatban. A modern kutatások eredményei arra engednek következtetni,
hogy a hivatalnoki vizsgák és pályázatok ötlete már a korai legistáknál (Sen
Pu-haj) felbukkan, és a konfuciánusok csak később vették át ezt az ötletet.
Arról legalábbis tudomásunk van, hogy a hivatalnokok kiválogatásának
intézménye a Csin-korban már működött.
Míg azonban a legisták azt a célt tűzték maguk elé, hogy a hivatalnokok
kiválasztásával az uralkodó legfelsőbb ellenőrzését biztosítsák az
országban, a konfuciánusok egészen más tartalommal töltötték meg ezt az
intézményt. Először is a kiválasztás módszerét már a Han-korban
versenyvizsgákkal váltották fel: ezek eredményei objektív képet adtak, a
jelöltek tényleges felkészültségét, tudását és képességeit mutatták meg.
Ezáltal igen szűk korlátok közé szorították az önkényeskedés lehetőségét, a
személyes kapcsolatok szerepét stb. a jelöltek megítélésében. Másodszor, a
vizsgákat a konfuciánusok ténylegesen a szolgálati, és a társadalmi
felemelkedés eszközévé tették, sőt idővel, a Szung-kortól kezdve ez lett a
fő és szinte egyetlen lehetőség a karrierre. Ennek következtében jelentős
mértékben megnőtt a vizsgák jelentősége és társadalmi szerepe. Az országban
fokozatosan kialakult valamiféle vizsgakultusz, a sikeresen letett vizsgák
elismeréséül kapott fokozat, a rang tisztelete. Harmadszor: a vizsgák
programja, a pályázók felkészültségének jellege, egész ismeretanyaguk, a
számukra kötelezően előírt könyvek jegyzéke, a tanítói és vizsgáztató
állomány stb. - most már mindez konfuciánus szellemű volt, és igen szorosan
összekapcsolódott a konfuciánus alapelvekkel, hagyományokkal, szabályokkal
és kultuszokkal. [7] Így a rendszer, amelyet annak idején a legisták
ajánlottak a tehetséges hivatalnokok kiválasztására, a konfuciánusok kezében
saját uralmuk megszilárdításának egyik legfontosabb eszközévé vált, s
megbízható záloga lett a konfuciánus elmélet és gyakorlat
nélkülözhetetlénségének, annak, hogy ez az elmélet és gyakorlat semmi mással
nem cserélhető fel a kormányzás kínai szervezetében.
A kínai forrásokban első ízben i. e. 165-ben említenek ilyen jellegű
vizsgákat. Han Ven-ti császár parancsára s legközelebbi tanácsosának, a
konfuciánus Csia Jinek tevékeny közreműködésével folytatták le a vizsgákat.
Azonban a Han-korban és a következő évszázadok során, amikor meggyengült a
központi hatalom (s következésképpen a konfucianizmus szerepe is az
országban) ez a vizsgarendszer nem fejlődött tovább. Gondosan kidolgozott
több fokozatú rendszerré csupán a Tang-korban vált, amikor megszilárdult az
egyesített birodalom, megerősödött a konfuciánus állam kormányzásának
bürokratikus gépezete, és napirendre került az a kérdés, hogyan szervezzék
meg a tudós hivatalnokok képzésének és hivatalba állításának rendszerét. A
Tang-kortól kezdve lényegében a következőképpen nézett ki ez a rendszer.
A pályázók kiválogatása három fokozatban ment végbe. Mindazok, akik
sikeresen helytálltak az alapfokú vizsgán, elnyerték a legalsó
vizsgafokozatot, és sengjüan (hsziu-caj) lett belőlük. Ezzel formálisan
jogot nyertek arra, hogy a kiválasztott elithez, azaz a konfuciánusoknak
ahhoz a rétegéhez tartozzanak, amelyik az országot igazgatta. Igaz, ezzel
még nem nyertek jogot arra, hogy pályázati úton betölthető (magasabb) vagy
akár kiválasztás útján betöltendő (közepes) hivatali posztot foglaljanak el.
A konfuciánus írástudók e legalsó és egyben legnépesebb rétege, az alapfokú
vizsgákon helytálltak népes tábora képezte a valóságban az egész
bürokratikus kormányzás bázisát és tartalékát. Ennek a fokozatnak a
birtokosai nem kevés egészen reális társadalmi és gazdasági előjogot
nyertek. A hatóságok velük szemben kötelesek voltak betartani bizonyos
szabályokat, felmentették őket a testi fenyítés, és a személyi adó alól,
jogosultak voltak pénzbeli (állami) támogatásra a további vizsgákra való
felkészüléshez, s jogot nyertek arra is, hogy bizonyos szertartásokat
levezessenek, például Konfuciusz templomában. De az alsó vizsgafokozat
birtokosainak státusában a legfontosabb és legvonzóbb mégis az a jog volt,
hogy vizsgázhattak a következő fokozat elnyeréséért.
A középkori Kína különböző időszakaiban mások és mások voltak a
feltételek, hogy valaki megszerezze mindhárom tudományos fokozatot, vagy
akár csak az első elnyeréséért is vizsgát tegyen. Bizonyos adatok alapján,
úgy látszik, hogy a vizsgarendszer fennállásának kezdeti szakaszában ezek a
feltételek, jóval enyhébbek voltak: a szerencsésebb tanulók mindhárom
fokozatot meg tudták szerezni, és szinte egyetlen évtized leforgása alatt a
legmagasabb rangú állami hivatalnokok sorába kerülhettek. Később, ahogyan a
rendszer megszilárdult s jelentőségét mindinkább elismerték, valamint
ahogyan gyarapodott a népesség, s ezzel együtt nőtt a feltörekvők száma is,
mind nehezebbé vált még az alsó fokozat elnyerése is. Csang Csung-li
tanulmánya szerint a XIX. században ahhoz, hogy valakinek joga legyen a
hsziu-caj fokozat elnyeréséért vizsgát tenni, előzőleg már valamifajta félig
kiválogatás, félig vizsga két fordulóján kellett átesnie, s a felkészülés
ezekre újabb éveket vett el. S maga a verseny ugyanakkor meglehetősen kemény
volt. Míg a Szung-kori Kínában a pályázóknak általában 1-10 százaléka
megkapta a fokozatot, s ez a százalékarány a vizsga helyétől függően
változott (a fővároshoz közelebb élesebb volt a versengés), addig a Csing-
kori Kínában, a XIX. században a két előkészítő fordulón sikeresen
túljutottaknak csupán 1-2 százalékát engedték részt venni az alapfokú
vizsgán, megadván ezzel nekik a jogot, hogy esetleg elnyerjék a
legalacsonyabb fokozatot.
Formailag nem követeltek sokat ahhoz, hogy valakit az alapfokú vizsgára
bocsássanak. A konfuciánus könyvek alapos ismeretén kívül, amelyre több éves
tanulás során lehetett szert tenni, a pályázónak be kellett mutatnia a
szomszédok vagy a helyi hatóságok igazolását arról, hogy megbízható,
kifogástalan jó hírű személy, és nemzetségében - legalábbis három nemzedékig
visszamenően - nem voltak "alantas" foglalkozásúak (rabszolgák, szolgák,
prostituáltak, színészek). A vizsgák a megyei vagy járási központokban
folytak le a helyi hatóságok felügyelete alatt, rendszerint évente egy
alkalommal. Szigorúan rögzítették azoknak a számát, akik egy-egy alkalommal
a sikeresen letett vizsga eredményeképpen elnyerhették az első
vizsgafokozatot. A XIX. században a vizsgára bocsátott jelölteknek általában
3-5 százaléka tette le a vizsgát a jelöltek számától függően.
A vizsgákat külön erre a célra berendezett helyiségben bonyolították le,
ahol minden jelölt szigorú felügyelet alatt, a külvilágtól teljesen elzárva,
a számára kijelölt egyszemélyes fülkében írta két-három napon át a
vizsgadolgozatát. Csak írásbeli vizsga volt. Az első (legalacsonyabb)
fokozat, a hsziu-caj elnyeréséhez kellett írni egy verset, amely hatvan
szóból állt, azután soronként 5 vagy 7 írásjeggyel egy fogalmazványt
valamilyen ókori eseményről, valamint egy értekezést megadott témából, a
klasszikus szent könyvekből kijelölt idézetek felhasználásával. A témákat
nem ismertették előre a jelöltekkel. Bármiféle segédletet vagy puskát
használni szigorúan tilos volt, s ennek az előírásnak a megszegését
szokatlanul keményen büntették. A visszaélésen kapott vétkeseket nemcsak
nyilvánosan megszégyenítették, hogy "elvesztették arcukat", és nemcsak
mindörökre eltiltották őket a hivatalviseléstől, hanem gyakran kemény testi
büntetésre is ítélték. Kínában mindig nagyon komolyan vették a vizsgákat:
hiszen igen szomorú, sőt a számukra katasztrofális következményekhez
vezethetett volna egy olyan fontos ügynek a profanizálása, mint a
konfuciánus elit sorainak feltöltése a vizsgarendszer révén.
Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy nem voltak visszaélések.
Különösen gyakran fordult ilyesmi elő a későbbi időkben, a Csing-korban. De
minden egyes ilyen eset leleplezése mindig szigorú büntetést vont maga után,
és figyelmeztetésül szolgált a többiek számára. Meg kell jegyeznünk, hogy
bár a korrupció és a megvesztegetés jellemző volt a kínai bürokratikus
rendszerre csakúgy, mint más hasonló rendszerekre, de a hivatalnoki vizsgák
körül, az egész rendszer e "legszentebb" területén még a XIX. században sem
tekinthetjük általánosnak az ilyen jellegű visszaéléseket, noha akkor
gyakrabban fordultak elő, mint korábban. Általában azok nyerték el a hsziu-
caj fokozatot, akik sikeresebben adtak tanúbizonyságot a konfucianizmus
ismeretéről.
Az igazság kedvéért meg kell említenünk: azoknak is megengedték, hogy
vizsgázzanak a második fokozat elnyeréséért, akik úgy vásárolták az első
fokozatot, vagy különleges, személyre szóló kitüntetésként a császártól
kapták. A fokozat megvásárlása rendszerint nem volt olcsó mulatság, s csak
gazdag kereskedők, vagy földbirtokosok gyermekei engedhették meg maguknak.
Kitüntetésként is csak kevesen kaptak fokozatot, rendszerint a legismertebb
és legérdemesebb nemzetségek fiai. S ami különösen fontos: a vizsgaeljárás
nélkül fokozathoz jutottak száma elenyésző része volt e fokozat
birtokosaiénak, emellett mindig másodrendűeknek tekintették őket a fokozat
birtokosai között, ami gyakorlatilag egész további karrierjükre kihatott.
A második fokozat vizsgáit általában a tartományi székhelyeken rendezték
meg két-három évenként. A jelöltekkel szemben itt szigorúbb követelményeket
támasztottak, nehezebb feladatokat adtak nekik, bár a feltett kérdések és
általában az ismeretek köre ugyanaz volt, mint az első vizsgánál. Viszont
akik ezt a vizsgát sikerrel letették s elnyerték a második fokozatot,
azonnal privilegizált helyzetbe kerültek. Mindenekelőtt most már ők is a
társadalom legfelsőbb, legbefolyásosabb rétegéhez tartoztak, s ide már
korántsem mindenkinek adatott meg bejutnia, még az írástudó hivatalnokok
vagy a társadalom más vagyonos rétegének családjából sem. A csü-zsen
fokozatot Kínában igen ritkán árulták, csak rendkívüli esetekben, külön
császári parancsra, leginkább a kincstár feltöltése érdekében, ugyanis ez a
fokozat hallatlanul drága volt. Az előkelő és kiemelkedő érdemekkel
rendelkező családokból is csak nagyon kevesen kapták meg ezt a fokozatot
császári kitüntetésként (magától értetődően mind a fokozat megvásárlóinak,
mind kitüntetettjeinek már rendelkezniök kellett az első, alsóbb
fokozattal).
A második vizsgafokozat birtokosai jelöltekként jöhettek számba a második
osztályú hivatali állások (a főhivatalnokok helyetteseinek, segítőinek
posztjai) betöltésénél. Mégis, számukra az volt a legfontosabb, hogy jogot
kaptak a harmadik, a legmagasabb (csin-si) fokozat elnyéréséért teendő
vizsgára. A harmadik fokozat vizsgái kizárólag a fővárosban folytak, két-
három évenként egyszer, és egészen sajátos kategóriát jelentettek. Ezt a
fokozatot nem lehetett sem érdemekért, sem rokonság alapján megkapni, sem
pénzért megvásárolni. A konfucianizmus legjobb ismerői közül is csak a
legjobbak (számuk évente húsz és kétszáz között ingadozott az országban a
vizsgarendszer egész fennállásának idején) szerezhették meg e fokozatot,
aztán szinte automatikusan nyerték el az adminisztráció szervezetében a
legmagasabb hivatali állásokat. S az eredményesen vizsgázók legjobbjai, a
listavezetők tagjai lettek a konfuciánus Kína legbefolyásosabb
szervezeteinek, elsősorban a Han-lin akadémiának és a cenzorátusnak. [8]
Ezenkívül ősi szokás szerint az abszolút vizsgaelsőnek (csuang jüan) arra is
megvolt a joga, hogy a császár veje lehessen. [9]
A maga egészében ez a háromlépcsős vizsgarendszer igen sikeresen és
hatékonyan működött. Persze, nem mindig minden eleme volt kellően
megbízható, történtek visszaélések is, megtették a magukét az
összeköttetések, a császári kegy stb. Pénzért meg lehetett néha szerezni az
első, nagy ritkán a második fokozatot is. Ám a vizsgarendszer egésze mégis
igazolta rendeltetését, meghozta a várt eredményeket: e meglehetősen
bonyolult és jól átgondolt háromlépcsős akadály megbízható garanciául
szolgált arra, hogy a legmagasabb funkciókba csak a maguk mesterségének
valóban minden ága-bogát ismerő konfuciánusok jussanak.
A Kína életében közel két évezreden át oly jelentős szerepet betöltő
vizsgarendszer hozzájárult ahhoz, hogy az országban kialakuljon az írástudás
és a műveltség már említett kultusza, a klasszikus művek és általában az
írásbeliség kultikus tisztelete. S emellett a vizsgarendszer - az összes
többi, vele összefüggő más konfuciánus intézménnyel és kultusszal együtt -
döntő szerepet játszott abban, hogy Kínában kialakuljon még egy kultusz - az
írástudó tudós hivatalnokok (az "értelmiségi" sen-si réteg [10] kultikus
tisztelete, azaz mindazoké, akik tanultak, helytálltak a vizsgákon,
fokozatot és hivatalt nyertek, taníthattak másokat, s az írástudás, az
ismeretek, a könyvek, a tudomány papjaivá válhattak.
JEGYZETEK
[1] A kínai rokonsági rendszerben, amely még jóval Konfuciusz előtt alakult
ki, s amelyet később a konfucianizmus konzervált, igen nagy szerephez
jutott a nemzedékek közötti különbségtétel. Nemcsak az apák és a fiak
nemzedéke közötti különbségről van szó; ez vitathatatlan, s rögzíti a
Szertartások feljegyzései című szertartáskönyv. De nagy jelentősége
volt a fiatalabb és idősebb testvérek közti különbségnek is. Nem
véletlen, hogy a kínai erkölcstanban állandóan ismétlődő kifejezés az
"atyák és bátyák", valamint a "fiak és öcsök". A rokonok e két
csoportjának szembeállítása még az őskorba nyúlik vissza.
[2] A jó kívánságot vagy aforizmát tartalmazó feliratok megbecsülése
Kínában mindig elválaszthatatlanul összekapcsolódott az írásjegyek
írásának-megrajzolásának művészetével, a kalligráfiával, amelyet
Kínában ősidőktől fogva napjainkig a képzőművészet egyik önállónak
elismert és igen nagyra becsült műfajának tekintettek teljes joggal.
Egy-egy szépen leírt írásjegy vagy kifejezés, amelyet harmonikusan
helyeztek el a szövegben, a képtekercsen vagy a szalagon mindez
ugyancsak beletartozott az írástudás már említett kultuszába.
[3] A késő középkorban, többek között a Csing-korban (XVII-XIX. század)
egyes különösen élemedett korú személyeknek, mivel többször is
kísérletet tettek, hogy levizsgázzanak, szorgalmuk és kitartásuk
elismeréseképpen külön császári rendeletekkel adományoztak
tiszteletbeli vizsgafokozatot.
[4] A nehézség tehát kettős volt. A klasszikus írásbeliség alkotásait -
történeti műveket, szent könyveket és a szépirodalom többségét -
klasszikus kínai írott (irodalmi) nyelven (ven jen) formálták meg. Ezt
a rendkívül tömör, jobbára csak írott formában érthető nyelvet sohasem
választotta ugyan el éles határ az élő, beszélt nyelvtől (paj hua), de
mindig nagyon erősen eltért tőle, s a különbség az idők múltával, a
beszélt nyelv gyorsabb változásával tovább növekedett. Ennek az írott
nyelvnek rögzítésére, a művek, gondolatok megörökítésére alkalmas volt
a bonyolult, hieroglifikus írásrendszer (egy-egy írásjegye közvetlenül
utal egy - egytagú - szó jelentésére, és többé-kevésbé - közvetve -
jelzi a szó kiejtését). Annak tehát, aki a régi Kínában művelt emberré
akart válni, hosszú évek munkájával el kellett sajátítania az
írásrendszert, de ezen túl meg kellett tanulnia az írott nyelv
kifejezésformáit, s a szent könyvek és a régi írásbeliség nyelvét is.
Napjaink gyakorlatára vonatkozólag ez azt jelenti, hogy noha az írás
megreformálása, egyszerűsítése Kínában elengedhetetlen az
írástudatlanság felszámolásához, de ennek révén egyáltalán nem lehet
közkinccsé tenni a kínai kulturális örökségnek korunk számára értékes
részeit: nemcsak mindent át kellene írni egyszerűsített írásjegyekkel
vagy betűírással, hanem mindent le kell fordítani mai, beszélt nyelvre.
(A Kínai Népköztársaságban mintegy húsz évvel ezelőtt a fokozatosan
megvalósítandó írásreform első lépéseként egyszerűsítették az
írásjegyek rajzát. Ez megkönnyíti az írás elsajátítását és használatát
a mindennapi életben. De ha valaki csak az egyszerűsített írásjegyeket
ismeri, akkor a tartalomtól függetlenül egyetlen olyan szöveget sem
érthet meg pontosan, amelyet a reform előtt nyomtattak vagy írtak
le.) - F. M.
[5] A XIX. század végén Kínában egyes adatok szerint a férfiaknak
körülbelül 4, a nőknek 0,1 százaléka volt írástudó.
[6] Ismeretes, hogy az első mai típusú iskolák Kínában csak az ópiumháború
utáni időkben, a külföldi tőke kínai térhódítását követően, körülbelül
1861-től kezdtek megjelenni.
[7] A középkori Kína történelmének csupán egyes - akkor is rendkívül rövid
- szakaszaiban iktattak a vizsgaprogramba egyes taoista műveket.
[8] Tkp. Han-lin hivatal, a császárkor végéig fennállt nagy tekintélyű
testület, fő feladata a császári rendeletek megszövegezése és
kalligrafálása volt; a cenzorátus pedig a hivatalok és a hivatalnokok
ellenőrzésével megbízott, csak a császárnak felelős nagy hatalmú
hivatal volt. - F. M.
[9] A császárok általában szívesen éltek e hagyománnyal, és számos
lánygyermekük egyikét egy-egy ilyen szerencsefihoz adták feleségül. Ha
valahogy mégsem akadt megfelelő korú császárleány, akkor a birodalom
legmagasabb rangú urainak és előkelőinek leányai közül választottak a
vizsgaelső számára feleséget, és őt a császár hivatalosan leányává
fogadta.
[10] Sen-si (szó szerint: felövezett nemes) a hivatalt viselő, módos
írástudó réteg összefoglaló neve kínaiul. Európai nyelvekre szokták
dzsentrinek is fordítani. - F. M.
Fordította: Kovács Zoltán
----------
L. Sz. Vasziljev: Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában
(Gondolat, Bp., 1977.) 122-124., 161-172. o.