Wojtilla Gyula:
NEVELÉS INDIÁBAN, A VÉDIKUS KORSZAK
Korszakunkban (t. i. a védikus korszakban - i. e. 1500-560) az ind
társadalomban két speciálisan indiai rendezőerővel kell számolnunk. Az egyik
a varnarendszer, a másik az ásramák, vagyis az "életkorok" rendje.
A varna szó jelentése "szín"; ez valamilyen utalás lehetett az emberek
bőrszínére, és elsősorban a világos bőrű árják és a sötét bőrű más népek
különbségét volt hivatott hangsúlyozni. Az európai társadalmi fejlődésből
ismert fogalmakat felhasználva a varna leginkább "rend"-nek fordítható.
A négy varna a következő: bráhmana - a papi rend, az ideológia és a
szellemi foglalkozások letéteményese, a szent szanszkrit nyelv tudója és
ápolója; ksatrija (itt rádzsanja) - a harcosok rendje, ahova a király is
tartozott; vaisják - a vegyes foglalkozásúak, és súdrák - a felsőbb varnák
szolgálatát végzők. Az első három rend együttesen alkotja a "kétszer
születettek" rétegét. Ők voltak feljogosítva bizonyos szent zsinór
viselésére, s a szertartáskönyvekben található bonyolult előírások csak
rájuk vonatkoztak. A varnák kialakulása i. e. 1300-900 között ment végbe. A
varnák közötti különbségek nem voltak még olyan merevek, mint a későbbi,
ebből kinövő dzsáti- (kaszt-) rendszerben, ami az i. sz. I. évezred terméke.
(Erről később még bővebben szólunk.) A varnák közötti házasság megengedett
volt. Ugyanakkor csakhamar észrevehető a három felső varna közötti
versengés. A bráhmanák igyekeztek felsőbbségüket biztosítani még a
ksatrijákkal szemben is. Ez a késő védikus korszakban nagyrészt sikerült. A
vaisják, akiknek elnevezése a vis, "törzs" szóból származik, egyértelműen a
harmadik helyre kerülnek, foglalkozásként az állattenyésztés, a kereskedelem
és részben a földművelés hárul rájuk. A bráhmana rend formálódásában
bizonyos szerepe volt az árják előtti népesség megfelelő papi rétegeinek is,
ami egyben egy sor ideológiai jelenség asszimilációját jelentette. A késő
védikus korszak úgy zárult, hogy az áldozatokat bemutató bráhmana rend
befolyása megingathatatlannak látszott, és ezt kénytelenek voltak elismerni
a ksatrija királyok is.
Az ásramák a kétszer születettek életében a négy egymást követő
életkorhoz kötött állapotot jelentik. Az első szakasz a brahmacsárja. A
fiúgyermeket 7-9 éves kora között egy speciális beavatási rítussal vezetik
be a tanulóéveket jelentő életszakaszba. A gyermek megkapja a szent zsinórt,
és szülőapja mellé egy szellemi atyát (guru) kap, ki megismerteti egy
bizonyos szent szöveggel (mantra), amelyet senkinek sem árulhat el egész
életében. A tanulás éveit az ifjú rendszerint otthonától távol tölti.
Huszonegynéhány éves korában hazatér, és családot alapít. Ezzel kezdetét
veszi a grihasztha (házban tartózkodó), vagyis "háziúr, családfő" életmód.
Gyermekei felnőttével egy bizonyos életkorban azonban fokozatosan lemond a
gyakorlati dolgok irányításáról, ha lehet, egy erdei remetelakba tér, ahol
vallási tanulmányoknak él, vánaprasztha, "erdőben lakó" lesz. Végül a
halálra és a túlvilági életre való felkészülés időszaka következik, amelyet
szent helyeken töltöttek el. Ennek neve szannjásza, "letevés", és az ebben a
periódusban tartó egyén szannjászin, aki "leteszi" a világi dolgokat.
A védikus társadalom legkisebb egysége a nagycsalád volt, élén a
családfővel, akinek neve kulapa, grihapati. Hatalma a klasszikus ókorból
ismert pater familiasszal vethető egybe. A családon belül a nők és a
gyermekek alávetett helyzetben éltek, habár a nők ott lehettek a gyűléseken,
tanulmányozhatták a szent nyelvet (ez később szigorúan tilos volt
számukra!), és korlátozott mértékben közreműködhettek az áldozatok
bemutatásában. A bibliabeli Izsák feláldozásához hasonló történet
rekonstruálható a védikus szövegekből. Sunahsépát apja az áldozati cölöphöz
köti, és fel kívánja áldozni, de isteni beavatkozás folytán nem kerül sor
erre (vö. Aitaréjabráhmana VII, 13-18). Mindez azt jelzi, hogy a családfő a
gyermekeket tulajdonában lévő tárgyaknak tekintette. A családokból épült fel
a nemzetség (gótra). A gótrák alkották a törzset (vis). A törzsek
fokozatosan törzsi királysággá fejlődtek.
----------
Wojtilla Gyula: A mesés India
(Gondolat, Bp., 1988.) 37., 45-48. o.