A. Rosalie David:
A KIRÁLY ÉS A KÖZNÉP
Oktatás
Az ókori Egyiptom oktatási rendszere, akárcsak a mindennapi élet sok más
mozzanata, nem tárul fel teljes egészében egyik papiruszból sem. A különféle
forrásokból azonban annyi mégis nyilvánvaló, hogy a fiatalok nevelésére nagy
figyelmet fordítottak, és hogy az olvasás és írás ismeretét az iskolai
teljesítmények csúcspontjának tartották, amely megnyitotta a hatalomhoz és a
tekintélyhez vezető utat: "Add át szívedet a tanulásnak, és szeresd, mint
anyádat, mivel semmi sincs, ami oly becses" - így hangzott az egyiptomi
fiúgyermekeknek adott tanács.
A gyermekeket anyjuk gondozta, valószínűleg mintegy négyéves korukig. A
gazdag házak és a paloták gyermekei a nők lakrészében éltek. Kétségkívül itt
sajátították el a jó modor és viselkedés elemi szabályait; a nevelésnek erre
a részterületére az egyiptomiak nagy súlyt fektettek. Az anya iránti
tiszteletadás fontosságát az ókori szövegek különösen hangsúlyozzák. Az
egyik bölcs, Ani, akinek maximái (életszabályai) ránk maradtak, így írt
erről: "Emlékezz rá, hogyan hozott világra anyád, és milyen szerető gonddal
ápolt. Soha ne adj neki okot arra, hogy szemrehányást tegyen neked és az
istenek felé emelje kezét, helytelenítve viselkedésed, és soha ne adj az
istennek okot rá, hogy felfigyeljen anyád panaszára."
A fiúk négyesztendős korukban kezdték meg tanulmányaikat. Egy pap,
Bakenhonszu pályafutásából tudjuk, hogy iskoláztatása igen hosszadalmas
volt. Tizenkét évig, négytől tizenhat éves koráig tartott, ekkor kezdte meg
templomi szolgálatát mint italáldozatokat bemutató pap.
A különböző társadalmi csoportok gyermekeit eltérő módon oktatták. A
királyi család gyermekeit, akik gyakran elég sokan voltak, magántanárok
tanították a palotában. Gyakran csatlakoztak hozzájuk az előkelő
nagycsaládok fiai is, és így létrejött az "elitképző" palotai iskola. Ez
szoros köteléket teremtett a trónörökös és leendő legbefolyásosabb
alattvalói között, amely egész életükön át tartott, és biztosította a király
iránti hűségüket. Egyes esetekben a hercegnők, sőt még az előkelők leányai
is látogathatták ezeket az iskolákat.
Egyiptomban a legkapósabb foglalkozás az írnokoké volt. Irnoki
képzettséggel az ember elhelyezkedhetett a templomokban, a főbb
államigazgatási központokban vagy a börtönökben. Ezenkívül egyes előkelők
személyi írnokokat alkalmaztak, hogy közreműködjenek nagy birtokaik
igazgatásában. Nem meglepő tehát, hogy a fiúkat így biztatták: "Láss neki a
munkának, és légy írnok, akkor te leszel az emberek vezetője." Egyedül az
írnokokat tekintették függetlennek minden gazdától. A legnagyobb tekintélyük
azoknak a tudós írnokoknak volt, akik a templomokban a többieket tanították.
A fiúk rendszerint apjuk mesterségét folytatták, bár egyes esetekben talán
rá tudták beszélni apjukat, engedje meg nekik, hogy ők maguk választhassák
meg, milyen pályára mennek.
Az írnoki, orvosi vagy jogászi pályát választó fiúk, a jelek szerint a
templomok mellett működő és a papok által irányított iskolákban tanultak,
ahol azután a bennlakó papi szakemberek oktatták őket, illetve az apjukat
alkalmazó állami hivatalok mellett működő iskolákba jártak.
Milyen képzést kaptak ezek a kiváltságos gyermekek? A legfontosabb
tantárgy az olvasás és az írás volt. A fiúk írópalettával és nádecsettel
felszerelve megtanultak hieroglif írással (az ókori Egyiptom szent nyelvén)
írni, majd elsajátították ennek kurzív származékát, a hieratikus írást,
amelyet a mindennapi életben használtak. Minden egyetemi hallgató, aki már
megpróbálta lemásolni a hieroglif írás bonyolult jeleit, együtt fog érezni
azzal a kisfiúval, aki több ezer évvel ezelőtt kijelentette: "A leckeórák
örökké tartanak, mint a hegyek!" A fiúk lassanként megtanulták, hogyan kell
leírni a jeleket, és fokozatosan kibővítették szókincsüket. Tanítójuk
diktálása után szövegeket másoltak, nem drága papiruszra, hanem
osztrakonokra (törött cserepekre és mészkődarabokra), amelyeket később a
városok és falvak hulladékai között mindenütt meg lehetett találni.
Az oktatás, a jelek szerint, szóbelileg történt. Fennmaradtak az ókori
történetek gyerekek készítette másolatai, és olykor ezek az illető szöveg
egyedüli forrásai. Az iskolai "füzetek" szélét irkafirkák, néha állatok
hevenyészett rajzai díszítik. A fiúk végül eljutottak a fogalmazásig, ami
lehetővé tette számukra, hogy különféle tárgyú leveleket írjanak.
Szakismeretüket egyesek kenyérkeresetre használták fel: kérvényeket
szerkesztő írnokok lettek, akiket effajta fogalmazványok írására
alkalmaztak. A hieroglifákat, amelyeket igen korán felváltott a mindennapi
életben a hieratikus, később pedig a démotikus írás, ezekben az iskolákban
valószínűleg klasszikus alapozásnak és az elme fejlesztőjének szánták,
ugyanúgy, mint az európai iskolákban a latint. A tanulókat történetek
kántálása és fennhangon elmondott szövegek segítségével arra is
megtanították, hogyan olvassanak. Az egyiptomiak olvasási és írásbeli
feladataik során közvetve számos más tárggyal - történelemmel, irodalommal,
földrajzzal, erkölcstannal - is megismerkedtek. A számtan csaknem bizonyosan
szintén része volt a tananyagnak. A bonyolult adózási rendszer miatt a
számtan gyakorlati ismerete az állami szolgálatban álló írnokok számára
fontos szaktudás volt.
Egyiptom, különösen az Újbirodalom idején, az ókori Közel-Kelet sok
országával létesített kapcsolatot. Eszmék és emberek cseréjére került sor,
és a hivatalos udvari ügyek egy részét idegen nyelveken kellett intézni.
Az Újbirodalom korában a diplomáciai körök lingua franc…-ja az akkád
volt. Az egyiptomi udvarban bizonyára alkalmaztak olyan szakembereket, akik
tudtak írni és olvasni ezen a nyelven, és erre a feladatra valószínűleg még
az iskolában képezték ki őket.
Az egyiptomiak szilárdan hittek abban, hogy a tudás és az erény együtt
jár. Az ókori népek, például a görögök, gyakran emlegették az egyiptomiak
bölcsességét és jó modorát. Hérodotoszra, a görög történetíróra mély
benyomást tett az egyiptomi kamaszok udvariassága, és feltűnt neki az is,
mennyire tisztelik az idősebbeket. A gyermekektől megkövetelték, hogy az
öregek jelenlétében felálljanak, és hogy étkezéskor uralkodjanak mohó
étvágyukon. A hazugságot, az indulatosságot, a tiszteletlenséget és
udvariatlanságot, a lustaságot és a folytonos fecsegést súlyos hibának
tekintették; a kíváncsiskodást, mely szerintük egyet jelentett az idősebbek
és elöljáróik nézeteinek kétségbevonásával, szintén szigorúan
helytelenítették. Ezeket az eszményeket bizonyára otthon sajátították el, a
szülők példamutatása és dorgálása révén.
Az iskolában azonban rendszeresebb oktatást is kaptak. Különböző
bölcseknek tulajdonított erkölcsi "törvényeket" állítottak össze tanulmányi
célokra, melyeket apáról fiúra hagyományozott előírások formájában
tanítottak. Ezek hangsúlyozták az erényeket, az üzenetek hűséges
továbbítását, azt, hogy az ember tudja tartani a nyelvét - "az ember vesztét
nyelve okozza" -, más házába csak akkor lépjen, ha meghívást kap, és akkor
se bámulja meg az illető értéktárgyait leplezetlen kíváncsisággal. Az
"intelmek", mindent összevéve, megfelelő viselkedésmódot ajánlottak csaknem
minden helyzetre, amelybe a fiatalemberek kerülhettek, és igyekeztek
gondoskodni róla, hogy képesek legyenek megtalálni helyüket a társaságban,
akár feletteseik, akár a velük egyenlők, akár a náluk alacsonyabb rangúak
körében. Amikor pedig mindezeket az ismereteket már elsajátították, akkor
óva intették őket a kevélységtől, "tanuljanak a tudatlanoktól éppúgy, mint a
bölcsektől, mivel a művészet számára nem lehet határokat kijelölni. Nincs
olyan művész, aki elérheti a tökéletességet".
Hogyan vésték bele ezeket a magas viselkedési normákat a tanítványok
emlékezetébe? A gyermekeket bizonyosan büntették: "A fiú füle a hátán van:
akkor figyel, ha verik!" - fogalmazza meg ez a szállóige. Az egyiptomiak
szerették gyermekeiket, de nem találtak semmi rosszat a testi fenyítésben,
sőt a fegyelmezés szükséges eszközének tekintették. Az ifjú embert a fiatal
állathoz hasonlították, amelynek idomításra és fenyítésre van szüksége:
"Egyetlen napot se tölts lustálkodással, vagy megkorbácsolnak!" - mondják az
ősi szövegek. "Sorokat" (bizonyos számú sort) megtanulni az egyiptomi
gyerekek számára is megszokott büntetés volt. Ezeknek a fáradságosan másolt
szövegeknek egy része máig fennmaradt. A mai diákok ókori társaikban
ugyanazokat a gyarlóságokat fedezhetik fel, mint magukban: képtelenek korán
felkelni a leckeórákra, és hajlamosak az álmodozásra.
Azok a fiúk, akik a szokásos tananyagon kívül az orvostudományban, a
jogban vagy a vallási szertartástanban óhajtottak szakismereteket szerezni,
idejük egy részét talán ezek alapismeretei elsajátításának szentelték, de a
tulajdonképpeni szakképzésre csak akkor került sor, amikor tanulmányaikban
már magasabb fokra jutottak.
A fiúk részt vettek különféle játékokban és sportokban, amilyen például
az úszás, csónakázás, labdajátékok, birkózás, és elkísérhették apjukat a
vadászatokra és madarászatokra is. Egyértelmű azonban, hogy az egyiptomiak
úgy gondolták: a jellemfejlesztés főként a fegyelmezett írástanulással,
valamint az erkölcsi és etikai oktatással érhető el.
Úgy látszik, a fiúkat, legalábbis a későbbi időkig, nem fenyegette számos
mai diák réme: a vizsgarendszer. Az oktatási központokként működő iskolák, a
jelek szerint, csak napközben foglalkoztatták a tanulókat, bár később
megkövetelték tőlük, hogy egyes időszakokra benn lakjanak a templomokban. A
leckeórák korán reggel kezdődtek, és délben - a hőség miatt - véget értek. A
gyermekek türelmetlenül várták anyjuk megérkezését, "három cipóból és két
kancsó árpaborból" álló ebédjükkel. Az oktatás valószínűleg nem volt
ingyenes, a családok földjük terméséből természetben fizettek a templomnak
vagy az államnak.
Azok számára, akik valamely tartományban specializálódni kívántak, az
oktatás magasabb szinten folytatódott a választott életpályájukra felkészítő
tárgyakban. Tanulmányi idejüket a templomokban vagy az állami központokban
kellett tölteniük, ahol olyan emberek (többnyire saját apjuk is közéjük
tartozott) mellett tevékenykedtek, akik átadták nekik szakismereteiket és
tudásukat. Az ókori szövegekből azonban kitűnik, hogy a diákok már akkor is
ugyanannyi gondot és aggodalmat okoztak szakvezetőiknek, mint a legújabb
időkben. Helytelen viselkedésükre egy idős írnok meglepő észrevételt tesz,
amely napjainkban is megállná a helyét: "Azt mondották nekem, hogy
elhanyagolod tanulmányaid, és teljesen az élvezeteknek szenteled magad.
Utcáról utcára botorkálsz, közben bűzlesz a sörtől. A sör kivetkőztet az
emberségből, megzavarja elméd, és most olyan vagy, mint egy törött
kormánylapát, amely már semmire sem jó... Látták, hogy egy fal tetején
egyensúlyoztál. Bár ismernéd fel, hogy a bor milyen undorító; bárcsak
lemondanál a szeszes italról, és valami mással is törődnél, nemcsak a
söröskorsókkal!"
Az alsóbb osztályokhoz tartozók fiai intézményes oktatásban csak
legelemibb szinten részesültek. Pályaválasztásuk nem azon múlott, hogy
művészek, aranyművesek vagy földművelők akartak-e lenni, sem azon, hogy
elárultak-e valamilyen sajátos tehetséget. Azért űzték egyik vagy másik
mesterséget, mert apjuk is azzal foglalkozott. A kézművesek és mesteremberek
fiaikat a templomba vagy állami műhelybe adták inasnak, ahol alighanem
közvetlenül saját apjuktól sajátíthatták el a szakismereteket. Az apa
valószínűleg már négyéves korában átvette feleségétől fia nevelését, hogy
megtanítsa azokra az ismeretekre, amelyekre élete során szüksége lesz,
mielőtt még a gyereket hivatalosan egy kézművesmesterhez adták inaskodni
valamelyik műhelybe. A parasztok fiai hasonlóképpen igen fiatal korukban
csatlakoztak apjukhoz a szántóföldeken.
Eddig kevés szó esett a lányok oktatásáról. Úgy látszik, az egyiptomi
lányok többsége nem kapott olyan képzést, mint fiútestvérei. Kevés "pálya"
állott nyitva a nők számára, viszont apjuk foglalkozását, szakmáját az
asszonyok "átörökíthették" fiaikra. Nagyon valószínű, hogy - amint már
említettük - egyes királyi hercegnők, sőt még az előkelők lányai közül is
némelyek, részt vettek a palotában tartott tanórákon, és megtanultak olvasni
és írni. Az egyiptomi történelemből nem hiányoznak az intelligens és ravasz
királynék, akik, ha alkalom adódott magukhoz ragadták sok udvari ügy
intézését. A lányok többségének azonban be kellett érnie az anya és a
feleség szerepével, és ehhez a háztartás vezetését saját anyjuktól tanulták
meg.
A nők egy része más úton haladt. A templomi táncosok és énekesek gyakorta
közülük kerültek ki, és az ő templomi képzésük is igen fiatal korban
kezdődött. A lakomákon a vendégeket szórakoztató táncosok bizonyára szintén
gyermekkoruktól gyakorolták művészetüket. Nőket alkalmaztak hivatásos
siratóasszonyokként is, és a sírfestményekből kiderül, hogy ezeknek a
lányoknak is megvolt a "tanulóidejük", amelynek során gyakorlott
előadóművészektől sajátították el a mesterség fogásait.
Minden közösségben mindenkor szükség volt bábákra. Azok a nők, akik
Egyiptomban ezt a feladatot ellátták, valószínűleg nem részesültek
intézményes oktatásban, hanem tudásukat ismét csak nemzedékről nemzedékre
adták tovább. Más nők a nagybirtokok és templomok központi szövödéiben és
pékségeiben dolgoztak fizetség ellenében. Bizonyára őket is munkahelyükön
képezték ki.
Az egyiptomi oktatási rendszer arra az alapelvre épült, hogy a fiúk apjuk
foglalkozását követik, legyen az akár hivatás, akár mesterség. A hangsúlyt a
példamutatással való tanításra helyezték. Egyes esetekben azonban alacsony
sorból származó fiúk számára is lehetőség nyílt, hogy pusztán képességeik
révén befolyásos és nagy hatalommal járó, magas pozíciókba jussanak az
országban. A rendszernek tehát elég rugalmasnak kellett lennie ahhoz, hogy a
kiváló tehetségű egyének helyet kapjanak benne. Továbbá, annak ellenére,
hogy a fiúknak nem volt bőséges pályaválasztási lehetőségük, az egyiptomiak
orvosi, írnoki és művészi teljesítményeiből úgy tűnik, hogy sokan ösztönös
tehetséget, néha egyenesen zsenialitást árultak el azon a területen, amelyet
kiválasztottak számukra.
A rendszernek voltak hibái is. Nem volt esélyegyenlőség, és csak kevesen
remélhették, hogy az életben nekik jutott hely lényegesen különbözni fog
elődeikétől. A nők minden bizonnyal nem kaptak elegendő ismeretet ahhoz,
hogy a férfiakhoz hasonlóan gyakorolják hivatásukat vagy mesterségüket, és
csupán azok, akiknek királyi származásuk tekintélyt és hatalmat adott,
voltak képesek néhanapján bebizonyítani hozzáértésüket, akár nyíltan, mint
Hatsepszut, akár ravaszabb módon, mint Teje és Nofertiti. Az oktatási
rendszer azonban elismerést érdemel azért, mert megpróbált "teljes"
embereket formálni, akik nemcsak a kellő tudományos ismereteket vagy a
kézügyességet sajátították el, hanem egyúttal megtanulták tisztelni az ősök
hagyományait, megfogadni a kapott tanácsokat és mértéktartást tanúsítani
minden dologban. Az egyiptomi gyermekek a hivatalos tananyagon kívül
megtanulták a társadalmi együttélés szabályait is: miképpen viselkedjenek
mások jelenlétében; hogyan uralkodjanak magukon és használják józan eszüket.
Arra azonban nem tanították meg őket, hogy kételkedjenek a dolgok fennálló
rendjében. Némi joggal mondották, hogy az egyiptomiak mindig azt a kérdést
tették fel: "Hogyan?", a görögök viszont azt: "Miért?"
Az egyiptomi tudomány és bölcsesség a későbbi civilizációk számára
közmondásossá lett. Oktatási rendszerük, úgy látszik, olyan embereket
teremtett, akik tisztában voltak önmagukkal és a társadalomban elfoglalt
viszonylagos helyzetükkel, és akik - ezen felül - elégedettek voltak. Annak,
hogy az egyiptomi civilizáció oly sok évszázadon át szilárd maradt, talán az
egyik oka ebben, a személyiség egészének kiművelésében rejlik.
Fordította: Pálvölgyi Endre
----------
A. Rosalie David: Az egyiptomi birodalmak
(Helikon, Bp., 1986.) 114-117. o.