Dr. Kéri Katalin:
TANÁROK A KÖZÉPKORI ISZLÁM VILÁGBAN
1. Az iszlám és a tudás
Nehezen lehet megérteni az iszlám vallás gyors terjedését, az iszlám
kultúra felfutását úgy, hogy nem vizsgáljuk a korabeli nevelés történetét,
az arabok tudáshoz, tudományokhoz való viszonyát. A 7. században, amikor
Mohamed próféta fellépett, a mindössze néhány jelentősebb városközponttal
rendelkező, elsősorban sivatagi nomád törzsekből álló arabságot kellett
egységbe kovácsolnia. Bár az egység megvalósítása politikai értelemben véve
sohasem sikerült maradéktalanul, a Korán és a prófétai hagyományok nyomán
meginduló iszlám hódítások magas szintre emelték a harcra szövetkezett
törzsek kultúráját. Alig 200 évnyi időre volt szükség ahhoz, hogy a perzsa,
szír, görög, indiai és egyéb népek jelentős tudósainak műveit arabra
fordítsák, a keleti bölcsesség cseppjeit felszívják és - számos esetben -
továbbfejlesszék a muzulmánok.
A kitartó tanulás, az állandó ismeretszerzés a vallásos érzés
kialakításának alapfeltétele (volt) az iszlám világban: minden hithű
muzulmánnak Mohamed útmutatásai alapján tanulnia kellett, hiszen a próféta
szavaival maga Allah nyilvánította ki akaratát. A Koránban számos helyen
olvasható a tudás, a tanulás, a tanítás méltatása. Például az alábbi
gondolatok:
"Allah annak adja a bölcsességet, akinek akarja. Akinek pedig
bölcsesség adatik, annak nagy jó adatott." (Korán 2, 296) és
"Hirdess Urad nevében, aki teremtett,
vérrögből teremtette az embert.
Hirdess! A te Urad a legnagylelkűbb,
aki írótollal tanított,
megtanította az embert arra, amit nem tudott."
(Korán 96, 1-5.)
Minden igazhitűnek tanulnia kellett az olvasást és betűvetést. A Korán
szavai összecsengtek a hadith részleteivel is, amelyek arról szóltak, hogyan
gondoskodott Mohamed arról, hogy követői megtanuljanak írni-olvasni.
(Vernet, 1993.) Ibn Jayr, aki Fahrasah című művében a tudásról, annak
kereséséről és terjesztéséről értekezett, szintén a hagyományokra alapozta
meglátásait. Úgy vélte, Allahnak semmi sem fontosabb, mint egy olyan ember,
aki megtanult egy tudományt (ta `allama `ilman), és azt megtanította
másoknak is. Egy muzulmán szerinte semmivel sem tudja jobban megajándékozni
testvérét, mint a bölcsesség szavával. A tudás hordozói (hamlah) a próféták
utódai ezen a földön, és megdicsőülnek a földi élet után. Ezért az
andalúziai szerző szerint nincs jobb ember a tudósoknál, akik másokat
tanítanak. (Chejne, 1993.)
2. Az első tanárok
Míg több nép és történeti korszak esetében a neveléstörténet forrásai azt
mutatják, hogy a tanárokat nem becsülték sokra, az iszlám kultúra kezdeti
időszaka ezzel ellentétes képet mutat. A legelső századokban a legkiválóbb,
legerkölcsösebb és szavahihető emberek voltak a tudás átadói, hiszen az
arabság szempontjából létfontosságú volt "Allah üzenetének" minél pontosabb
és hatékony átadása. Az iszlám első tanítói ezért azok a férfiak voltak,
akiket maga Mohamed bízott meg. Ibn Khaldún szerint később, amikor az iszlám
több nép körében is elterjedt, a nagy törzsek vezetői a birodalom hatalmának
biztosításával és fenntartásával foglalkoztak, és így másokra bízták a
tanítást. (Ibn Khaldún, 1994; Ribera y Tarragó, 1928.)
A legelső tanítómesterek életrajzi adatairól és tevékenységéről egy olyan
forrástípus bőséges bejegyzései tudósítanak, amely egyedülállónak mondható a
maga nemében, és fényt vet nem csupán a korabeli tudományos, de a
demográfiai viszonyokra is. A középkori iszlám világban rendszeresen
vezették azokat az életrajzi lexikonokat, amelyek lapjain több tízezer
személy életéről olvashatunk ma is. E művek keletkezésének magyarázata abban
áll, hogy az iszlám kialakulásának kezdeti időszakában szóban, nemzedékről
nemzedékre adták tovább a prófétai hagyományokat, és elengedhetetlenül
fontos volt, hogy azok valódiságához kétség se férjen. Az autentikus
hagyományok megőrzése érdekében nem mutatkozott más megfelelő eszköz, csak
az, hogy Mohamedig és segítőtársaiig visszavezetve feljegyezték minden ember
adatait, aki a hagyományőrzésben és a szövegek átörökítésében közreműködött.
Pontosan leírták, ki, mikor, kitől tanult, és mikor, kiket, mire tanított.
(Delgado, 1992. és Vernet, 1993.) Ez a lánc-módszer már a preiszlamikus
időkben is ismeretes volt, a költők így adták tovább költeményeiket,
szájról-szájra. Az életrajzi lexikonokban az egyes személyek neve mellé
leírták, hogy mely tudományban járatos, hogy a Korán, a hadith, az irodalom
vagy a nyelvészet volt-e a szakterülete. "Nagytudású"-nak, a "tudomány
tengeré"-nek nevezték a kiemelkedő mestereket. (Delgado, 1992. 188.o.)
Ezen lexikonokból kitűnik, hogy már az iszlám első időszakában is számos
ember foglalkozott társai tanításával, a 10. századra pedig mind a keleti,
mind a nyugati (al-andalúsziai) területeken csúcspontjára ért az oktatás
kiterjesztése. Bagdadtól Cordobáig virágzott az ókori tudományok eredményeit
átadó és továbbfejlesztő muzulmán kultúra.
3. Tanári "képesítés": az iyaza
Tanár tulajdonképpen bárki lehetett, aki elegendő ismeretekkel
rendelkezett a tanításhoz; a polgári hatóságok sem Keleten, sem Nyugaton nem
írtak elő semmiféle követelményeket. (León, Martin, 1994.) A tanítás
kiszélesedésével azonban együtt járt egy bizonyos fokozat, az iyaza
adományozása, amelyet nyugat-európai neveléstörténészek az európai egyetemek
licentiatusi fokozatához hasonlítanak, ám a két fogalom nem teljesen fedi
egymást. Az iyaza adományozásával egy-egy tanár elismerte, hogy a
dokumentumot elnyerő diákja teljesen elsajátította az általa tanított
könyvet (tananyagot), és képessé vált annak tanítására. Ezen iratokon
feltüntették a diák és tanár pontos nevét, a helyszínt és időpontot, amikor
a diák tudásáról számot adott, az eredményével, szorgalmával kapcsolatos
megjegyzéseket, a megtanult könyv szerzőjét, címét, fontosabb adatait (pl.
azt, hogy másolat-e vagy eredeti kézirata alkotójának), végezetül pedig azt,
hogy kik voltak a bizonyítvány tulajdonosának diáktársai. (Vajda, 1983.)
Cordobában már a 9. századtól általánossá vált ezen dokumentum adományozása.
Az iyaza kialakulása és elterjedése a bizonyítéka annak, hogy a tanári pálya
kezdett kiszélesedni - és valószínűleg felhígulni -, ezért szükségessé vált
ez a fajta biztosíték arra vonatkozóan, hogy valaki helyesen, megbízhatóan,
tanára nevében adja tovább a tudást.
Ezt alátámasztja az a tény is, hogy az egyre szaporodó könyvek másolását
a tanárok - ha lehetséges volt, akkor maguk a szerzők - minduntalan
ellenőrízték, javították, hiszen a szövegrontások, a hanyag szöveg-
felidézések (szóban és írásban) a prófétai hagyományok elferdítéséhez, a
Korán szúráinak megcsorbításához és félremagyarázásához vezettek volna.
4. Tanártípusok
Az oktatás különböző szintjein eltérő felkészültségű és műveltségű
emberek tanítottak, akik szülőföldjük tanítómesterein kívül általában keleti
tudósok iskoláit is felkeresték - ha máskor nem, mekkai zarándoklatuk során.
Az alap-, közép- és felső szint tanárai megnevezésükben is különböztek
egymástól. A gyerekek az alapiskolákban (vagy koranikus iskolákban - kuttab)
kezdték meg tanulmányaikat a tanár (mu'allim) irányítása alatt. A
tehetősebbek gyerekeikhez házitanítót (mu'addib) fogadtak.
A 10. századtól kezdve a madraszák váltak a közép- és felsőfokú képzés
színhelyévé, amely iskolák általában a (főbb) mecsethez tartoztak. Mudarris-
nak hívták a madraszákon belül a jog tanárát, muqri-nak az alacsonyabb
posztot betöltő, Korán-olvasást irányító személyt. A hagyományokat a
muhaddit magyarázta, az arab grammatikát és irodalmat pedig a nahwi. A
mufti-k tanították a vallásos tudományokat, és folyamodhattak a mudarris
címért. (Makdisi, 1977.)
5. A tanárok díjazása
Azoktól a századoktól, amikor az oktatás kiszélesedett, elterjedtek azok
a szerződések, amelyeket a tanulók szülei kötöttek a tanítóval, és abban
meghatározták azt, hogy pontosan milyen eredmény után jár fizetség. Nem volt
mérvadó az, hogy mennyi időt vesz igénybe a tanítás, az számított igazán,
hogy pontosan mi az, amit a gyermek megtanul. A szerződéseket 1 évre vagy
meghatározott számú hónapra kötötték, és akkor fizettek a szülők, ha a
gyerek elsajátította a Korán valamely részét. A 4. és 5. fejezet
elsajátítása különösen jelentős szakasz volt a tanulás folyamatában, ezért
ennek végén a tanárok általában nagyobb jótéteményben részesültek. Nem a
tanítási idő vagy az erőfeszítés számított tehát a fizetségnél, hanem a
valóban megtanult anyag - csakúgy, mint a preiszlamikus időkben. (Glassé,
1989.) Elterjedt szokás volt bizonyos ünnepeken ajándékokkal kedveskedni a
tanárnak, ám a törvénytudó férfiúk minduntalan kifejtették, hogy ezen
adományok nem kötelezőek. A szerződések betartása körül természetesen számos
vita, peres ügy keletkezett, így a tanárok körében szokássá vált, hogy
mielőtt elvállalták volna egy gyermek tanítását, előtte megpróbáltak
meggyőződni annak képességeiről, nehogy becsapódjanak. (Ribera y Tarrago,
1928.) A korabeli szerződésekből kiderül, hogy nem volt ritka eset az, hogy
egy tanár különböző tantárgyakat oktatott, így a diákoknak nem kellett több
tanárt látogatniuk képzettségük elérése érdekében. (Galino, 1968.)
A neves spanyol történész, Ribera y Tarrago 100 esztendővel ezelőtti,
Zaragozában tartott előadásában az al-Andalúszban élt tudós-tanárokról olyan
forrásokat idézett, amelyek azt mutatják, hogy a felsőfokúnak tekinthető
oktatás még kevésbé jelentette a meggazdagodás útját, mint az alapfokú.
Történeteket és anekdotákat idéz arra vonatkozóan, hogy a leghíresebb
spanyolországi tanárok csekély fizetségért, gyakorta ingyen tanítottak még a
10-11. században is. Olyan példákat is e mlít, amikor az ingyen oktató
tanárok házukban szállást és ételt nyújtottak - ellenszolgáltatás nélkül -
tanítványaiknak vagy vagyonukat szétosztották a szegények között. (Ribera y
Tarrago, 1928.)
6. Milyen a jó tanár?
Az iszlám világ neves tudósai számtalan alkalommal fejtették ki műveikben
azt, hogy milyen a jó tanár. E témáról való gondolataik vallásos
érzelmeikből és mindennapi tapasztalataikból egyaránt táplálkoztak. A jó
tanárral szemben elsődleges kritérium volt az, hogy legyen erős a hitben és
járatos a tudományokban. Ibn Hazm, a sokat üldözött cordobai polihisztor úgy
vélekedett, hogy időpazarlás és elítélendő vétség az, ha a tudást
tehetségtelen, tanítói szerepre alkalmatlan emberek terjesztik. Akik
hírnévre, gazdagságra, örömökre vágynak, nem lehetnek igazi tudósok.
Szerinte a tudással való fösvénykedés rosszabb, mint az anyagi javak
kuporgatása, az igazi tanár tehát szívesen és önzetlenül osztja meg tudását
másokkal. (Chejne, 1993.) Malic ben Anas, akinek követőit összefoglaló
névvel malikitáknak nevezik, úgy vélekedett, hogy vannak ugyan erkölcsös,
jámbor életű férfiak, de nem tanácsos tőlük tanulni, ha nem tudnak eleget.
(Ribera y Tarrago, 1928.) Mohamed szavait sokan idézték:
"A tudomány olyan, mint egy vallás: nézd meg, kitől kapod!".
Azokat a tanárokat értékelték tehát nagyra diákjaik, kortársaik, akik nagy
tudással rendelkeztek, és szívesen adták át ismereteiket tanítványaiknak. A
9. században Tha'lab, neves arab filozófus úgy emlékezett vissza Ibn Arabi
kurzusaira, hogy azalatt a mintegy 10 év alatt, amíg századmagával
törökülésben kuporgott a tudós-tanár lábai előtt, az mindig, minden kérdésre
türelmesen válaszolt, mégpedig anélkül, hogy valamilyen könyvekben
utánanézett volna a dolgoknak. (Elisséeff és mtsai, 1977.)
Al-Gazali (1058-1111), hírneves bagdadi tudós "Bevezetés a tudományokba"
(Ihya') című művében nem csupán tudományos, teológiai kérdésekről írt, hanem
pedagógiai témákat is érintett. Természetesen, hiszen azt vizsgálta
elsősorban, hogy hogyan lehet továbbadni a tudást. Úgy vélte, a próféták
után második helyen állnak azok a tudós emberek, akik társaikat tanítják,
hiszen ők segítik a többieket a tökéletesedésben, és így az Istenhez való
eljutáson munkálkodnak. Az általa megfogalmazott gondolatok szerint a tanár
szerény és kedves legyen, a diákjaival úgy bánjon, mint saját fiaival, és
tartsa szem előtt, hogy velük szemben súlyosabb kötelességei vannak, mint
egy apának, hiszen az atya fizikai jelenléte fontos, a tanár viszont
szellemi, örökkévaló létét nyújtja. Az önzetlenség és nagylelkűség
elengedhetetlen tanári tulajdonságok al-Gazali szerint, csakúgy, mint a
nyájasság és a türelem. Megszívlelendő és meggondolandó az a csaknem 1000
esztendőt megélt gondolat a Nizámijja bölcselőjének tollából, hogy a tanár
mindig tartsa távol magát attól, hogy lenézze azon tudományokat, amelyeket ő
maga nem művel, és igyekezzen tanítványai előtt minél szélesebb
tudáshorizontot feltárni; ügyelve arra, hogy az egyes tudományok
tudományrendszertani helyét is megmutassa. (Galino, 1968.)
Számos más forrásból is tükröződik, hogy a tanárok sok esetben
meglehetősen bensőséges kapcsolatot alakítottak ki diákjaikkal, lett légyen
tanítványuk Harun al-Rashid kalifa csemetéje vagy egy "névtelen" sevillai
polgár fia. Vallást, erkölcsöket, tudományt közvetíteni és átplántálni
elsősorban személyes példamutatással, rengeteg odafigyeléssel, a tanórákon
kívül ápolt kapcsolatok útján lehet - ezt sugallják és hirdetik az arab
források évszázadok távlatából.
A tanár családi állapotára, életkorára, nemére vonatkozóan is születtek
leírások. A sevillai Ibn 'Abdun szerint a tanár legyen családos ember, ne
legyen fiatalabb, hanem inkább koros férfi. (Vernet, 1993.) Bár nem szabták
meg semilyen szabályok az iszlám világban azt, hogy milyen életkorú legyen a
tanár, általában a tapasztaltabb, idősebb mesterek vonzottak több diákot. A
Keleten tett utazások és a hosszas tanulmányok miatt persze általában eleve
érettebb korúak voltak a tanítók, sőt, nem egy közülük egészen idős volt,
hiszen közéleti tevékenykedését befejezve, családja eltartásának
megalapozása után kezdett az ifjúság neveléséhez. (Ribera y Tarrago, 1928.)
Bár a tanítók túlnyomó többségükben férfiak voltak, nem zárták ki a nőket
sem eme hivatás gyakorlásából. A művelt muzulmán nők történetére vonatkozó
források rendkívül szűkösek, a fentebb már említett életrajzi lexikonokban
azonban elvétve róluk is találhatunk adatokat, egyes esetekben tanítással
foglalkozó asszonyokról is. (Lopez de la Plaza, 1996) Főként azoknak a
nőknek nyílott lehetőségük tanulásra, akik felsőbb (uralkodói) körből
származtak, városiak voltak és apjuk (férjük) is foglalkozott a
tudományokkal. Az óvatos becslések szerint a tanult nők kb. 30%-a szentelte
magát a tudás átadásának, főként az alapfokú oktatás szintjén. (Lopez de la
Plaza, 1996) Elsősorban családtagjaikat vagy privilegizált helyzetben levő
családok gyermekeit (leányait) tanították Korán-olvasásra ezek a hölgyek.
(Ávila, 1989.) Al-Andalúsziában a fennmaradt források szerint a 10.
században élt Ibnat Sa'id al-Balluti volt az első - berber családból
származott - tanítónő, aki nőket oktatott. Cordobában élt, és ő volt az
ottani kádi huga (Lopez de la Plaza, 1996) A tanítással foglalkozó nők
általában úgy tanultak és tanítottak - hacsak nem azonos neműekkel vagy
családtagjaikkal érintkeztek -, hogy függönnyel vagy ráccsal voltak
elválasztva tanáruktól illetve diákjaiktól. (Duby és mtsai, 1992.) Rafael
Valencia kutatásai során három neves sevillai tanítónő életrajzát tárta fel,
akik a 9-11. század során tevékenykedtek, és az alábbi következtetéseket
vonta le: mindhárom nő arab családból származott és szabad státuszú volt;
kettőjük felmenői is tanítással foglalkoztak; ők is mindhárman ugyanolyan
tanulmányokat folytattak, mint koruk művelt férfiai. (Valencia, 1989.) A női
tanítók tevékenykedése azonban úgy Nyugaton mint Keleten inkább ritkaságnak
számított, és nem általános jelenségnek; a források szűkössége pedig
gyakorta hipotézisek felállítására kényszeríti a kutatókat.
Az iszlám történetében kiemelkedő szerep jutott a tudásgyarapításnak, a
tudás átadásának. "A tudás legyen gazdagságod, a nevelés a te díszed" - írta
Ibn 'Abd Rabbihi, az al-'Iqd al-farid című művében, megfogalmazva azt az
általános véleményt hogy a tanultság és a jólneveltség hithű muzulmánhoz
méltó, Allahnak tetsző tulajdonság. A tanítás, a tanári hivatás - különösen
az iszlám kialakulásának és fénykorának idejében - nagyra becsült volt. A
muszlimok olyan elvárásokat fogalmaztak meg a tanárokkal szemben, amelyek ma
is kiindulópontok lehetnek ezen szakma erkölcsi, pszichológiai, tudományos
oldalainak megvilágításához. Az andalúziai tudós, Sa'id a népeket aszerint
ítélte meg, hogy milyen kultúráltsági fokon állnak. (Sa'id, 1991.) Az
arabság gyors és káprázatos középkori felemelkedésének egyik kulcsa pedig
éppen nagyszerű tanáraikban rejlett. Neves és névtelen tudósok (tanárok)
sora kellett ahhoz, hogy széles területeken elterjedjen az iszlám hit és
kultúra, hogy összegyűjtsék és továbbadják az ókori kultúrkincs színe-javát,
amelyeken szárba szökkent a középkori európai kultúra is.
JEGYZETEK
Ávila, María Luisa: Las mujeres «sabias» en al-Andalus. In: Viguera, María
J. (ed.): La mujer en al-Andalus - Reflejos históricos de su actividad y
categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer - ediciones de la
UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 1989., 139-184. o.
Chejne, Anwar G.: Historia de Espa¤a musulmana. Catedra, Madrid, 1993.
Delgado, Buenaventura (ed.): Historia de la educación en Espa¤a y América I.
La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación Santa María,
Morata, Madrid, 1992.
Duby, Georges - Perrot, M. (ed.): Historia de las mujeres en Occidente II.
La Edad Media dir.: Klapisch-Zuber, Christiane - Pastor Reyna. Taurus,
Madrid, 1992.
Elisséeff, Vadime - Naudon, Jean - Wiet, Gaston - Wolff, Philippe (ed.):
Historia de la Humanidad IV., Las grandes civilizaciones mediavales II.
Planeta, Barcelona, 1977.
Galino, María Ángeles: Historia de la educación I. Edades antigua y media.
Gredos, S. A., Madrid, 1968.
Glassé, Cyril: Dictionnaire encyclopedique de l'Islam. Bordas, Londres,
1989., Paris, 1991.
Ibn Khaldún: Bevezetés a világtörténelembe. Osiris-Századvég, Bp., 1994.
Korán - Ford.: Simon Róbert, Helikon, Bp. 1994.
León, Esteban - Martín, Ramón Lopez: Historia de la ense¤anza y de la
escuela. Tirant lo Blanch, Valencia, 1994.
Lopez de la Plaza, Gloria: Mujeres educadas/ mujeres cultas - regla o libre
elección en el islam andalusi. In: Grai¤o, Cristina Segura (ed.): La voz
del silencio I. Fuentes directas para la historia de las mujeres (siglos
VIII-XVIII). Asoci ación Cultural Al-Mudayna, Madrid, 1996.
Makdisi, George: Interaction between Islam and the West. In: Medieval
Education in Islam and the West, International Colloquia of la Napoule,
Librairie Orientaliste P. Geuthner, Paris, 1977. 287-309. o.
Ribera y Tarrago, Julián : Discurso - leido en la Universidad de Zaragoza:
La ense¤anza entre los musulmanes espa¤oles. Zaragoza, 1893.
Sa'id, al-Andalusi: Science in the Medieval World - "Book of the Categories
of Nations". Univ. of Texas Press, Austin, 1991.
Vajda, Georges: La transmission du savoir en Islam (VIIe-XVIIIe siècles).
ed.: Cottart, Nicole. Variorum Reprints, London, 1983.
Valencia, Rafael: Tres maestras sevillanas de la época del califato Omeya.
In: Viguera, María J. (ed.): La mujer en al-Andalus - Reflejos históricos
de su actividad y categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer
- ediciones de la UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 1989., 185-190. o.
Vernet, Juan: El islam en Espa¤a. Mapfre, Madrid, 1993.