Dimenzió #12

Mozaikok a nevelés történetéből

(Neveléstörténet)

                                 PUBLIKÁCIÓI

                           (1870-es 1880-as évek)

   Mint  fentebb  említettük, az 1870-es és 1880-as évekre volt tehető Gőbel
János György legtermékenyebb időszaka, publikációit és könyveit illetően is.
Szinnyei szerint 148-ra volt tehető Gőbel cikkeinek száma (Velinszky szerint
200-nál  több),  ezek  nagy  részét ebben a két évtizedben írta. Publikált a
Tanodai   Lapokban,  a  Néptanítók  Közlönyében,  az  Antonómiában,  a  Heti
postában,   a   Néptanítók   Lapjában   (1868-69;   1881;   1883;  1886),  a
Székesfejérvárban,  a Székesfejérvár és Vidékében, a Magyar Paedagógiában, a
Paedagógiai  Szemlében, az Iskolai Értesítőben stb. Kisebb terjedelmű cikkei
aláírásakor   általában   nem  a  saját  nevét  használta,  hanem  álneveket
(Bakonyszéli,    Székesfehérvári,    Gamma,   Adonyi,   Gajavölgyi,   Erdei,
Igazságszerető).  Amikor  azonban valamilyen fontos kérdésben kellett állást
foglalnia, véleményt nyilvánítania, akkor általában valódi nevét írta alá.

   Négy  önálló  munkája  is  megjelent,  melyek  témáját számos cikkében is
kifejtette, feldolgozta: A nevelésről a népiskolában (Székesfehérvár, 1879);
Az   iskolai   és   népkönyvtárak  (Székesfehérvár,  1879);  Az  iskolai  és
népkönyvtárak    (Székesfehérvár,    1879);    Janny    József    emlékezete
(Székesfehérvár, 1893).

   Gőbel  számos  cikke  szólt a  nemzetiségek magyarosításáról, pontosabban
arról, hogy Magyarországon minden ember ismerje a magyar nyelvet (is). Szólt
ezen  magyarosítás  pedagógiai  módszereiről  is,  -  óvodák  létesítésével,
gyermekcserével vélte ezt többek között elérhetőnek. Történelmünk értékelése
során  a  dualizmus-kori  erőszakolt magyarosítás az egyik legsötétebb pont.
Ezt  a  tényt  valóban  nem  lehet vitatni, ám azt, hogy ez mennyire káros a
nemzetiségi  népcsoportokra,  akkor,  az  adott  történelmi  helyzetben csak
nagyon  kevés  ember  ismerte  fel,  és  általában  ők  sem  adhattak hangot
kétkedéseiknek.  A  magyarosítás  hívei  azonban  nem gondolkodtak mindenben
azonos  módon.  Gőbel,  aki a kormányzatnak élete végéig a magyarosítást nem
mindenáron,  nem  drasztikus  célokkal  kívánta  elérni. Egy cikkében, 1876.
januárjában ezt írtja:

        "Idegen   ajku   községeink  tőszomszédságában  magyar  községek
     feküdvén a közös ügyekbeni gyakori találkozás, a többi tekintetbeni
     egymásra   szorulás,  közlekedés,  hatóságaink  magyar  nyelvezete,
     megyei  magyar  székvárosunk stb. mind olyan körülmények, melyeknek
     tiszta  felfogása  haladéktalanul  sürgeti  idegen  ajkú községeink
     magyarosodását.  (...)  Practicus  világban  élvén, practicus módok
     fognak bennünket leginkább czélhoz vezetni." [28]

   Gőbel a fokozatos magyarosítás mellett fontosnak tartotta a német kultúra
ápolását,  megőrzését  is. Nemcsak a németekre nézve tartotta kivánatosnak a
magyar  nyelv  és kultúra elsajátítását, megismerését, de fordítva is. Ezért
akart  gyermekcserét  magyar  és  német  nyelvű  családok  között,  és ezért
tanított  ő  maga  is  pályafutása  során  mindvégig  német nyelvet, illetve
tartotta  fontosnak  más  idegen nyelvek elsajátítását is. A magyarosítással
kapcsolatosan a Székesfejérvár című lapban 1876. februárjában vita is folyt,
melyet Gőbel fentebb idézett cike váltott ki. A vitához többen hozzászóltak,
a téma a gyermekcsere volt.

   Gőbel  tetteinek  súlypontját  nem a fentiek adták, jellemzőbb fáradozása
volt  a  gyermekek erkölcsi nevelése, korszerűbb oktatása terén, ezenkívül a
felnőttek  "művelésével"  is  sokat foglalkozott. Az egyik jelentős terület,
ahol Gőbel maradandót alkotott: az iskolai takarékpénztárak ügye volt.

   A  takarékpénztárak  megalakításának  gondolatát  Magyarországon Weisz B.
Ferenc  tette  fel  amint  ez  az  országos  pedagógiai  szaklapokban nyomon
követhető volt. Fejér megyében, és Székesfehérváron "Gőbel János György neve
az,  a  melyet  első  sorban  említenünk  kell,  mint  olyant,  a  melyhez a
székesfejérvári  iskola  takarékpénztárak  története szoros összeköttetésben
van." [29]

   Gőbel  így  írt  a  takarékpénztárakról  a  Székesfejérvár című lap 1876.
március 22-i számában:

        "Az  iskolai takarékpénztárak eszméje harczot keltett (...). Két
     tábor  alakult; az egyikben az új intézmény védői, a másikban annak
     ellenesei   foglaltak  helyet  (...)  Az  iskolai  takarékpénztárak
     szükségét   épen  azon  körülmény  kelti  joggal  életre,  mivel  a
     nevelkedő  gyermekek  a  nagyok  rosz  példájában csak pazarlást, a
     pénz-  s  vagyonnali  könnyelmű  bánást  stb.  látnak.  Az  iskolai
     takarékpénztáraknak    nem    czéljuk    a    nevezetesebb    tőkék
     letéteményezése,  hanem  a  filléreknek  későbbi szükséges dolgokra
     összegyűjtése   által  a  takarékosságnak  gyakorlati  alkalmazását
     előmozdítani." [30]

   Gőbel abban látta a tanítók ellenkezését a takarékpénztárak ügyében, hogy
maguk  is  rosszul éltek, családjukat a tanításért kapott fizetésből nehezen
tudták  eltartani, ezért nem örültek annak, hogy szabadidejükben - ahelyett,
hogy  valamilyen pénzkereseti formához nyúlhatnának - takarékpénztárokkal is
kellett    foglalatoskodniuk.   Cikke   további   részében   megcáfolta   az
ellenvéleményeket,   komoly   megfontolásra   buzdított.  Egy  másik,  ezzel
kapcsolatos cikkében így írt:

        "Kit  napjainkban takarékossá kivánunk nevelni, kell, hogy ideje
     korán  alkalmat  adjunk neki az abbani gyakorlatra, hogy az, hosszú
     megszokás  által  második  természetévé  legyen.  (...)  Az iskolai
     takarékpénztárak  czélja:  a gyermekben a takarékosság szép erényét
     felkelteni, edzeni, azt vérré változtatni, megtanitani őket vágyaik
     fölött uralkodni, - saját megtakaritott filléreiket nagyrabecsülni,
     -  azokon  nemesen  örülni, - azokkal hasznosan cselekedni tudni...
     elég  jókor  gondoskodván  így  egy egészséges, a nemzet szellemi s
     anyagi fennállását biztositani képes nemzedékről." [31]

   Velinszky  Ferenc  fentebb már idézett művében arról írt, hogy Kolossváry
Miklós  kir.  tanfelügyelő  már  1876. július 14-én írt az iskolaszéknek, az
iskolai    takarékpénztárak    meghonosítása   érdekében   és   módozatainak
megállapítására,  4  évig  azonban  nem  történt semmi érdemleges. Velinszky
szerint  azért,  mert  az  "eszme nem volt még elég érett". [32] Ekkor, 4 év
után  vette  kezébe Gőbel az ügyet, és

        "1880.  szeptember  19-én az iskolaszék engedelmével a belvárosi
     fiúiskola  II. osztályában megnyitotta az iskolai takarékpénztárat,
     s  annak állapotáról december 27-én részletes jelentést adott be az
     iskolaszékhez.  E  jelentés  közöltetett  a  tantestülettel,  s  az
     újságok  útján  a  nagy  közönséggel, és hatása nem is maradt el, a
     mennyiben   még   azon   tanévben  a  belvárosi  leányiskolában,  a
     palotavárosi  I.  kerületi,  a  fővárosi és az olajutcai iskolákban
     honosodott meg az iskolai takarékpénztár". [33]

   Láthatjuk  tehát,  hogy  Gőbel  tevékenysége  megmozgatta  az egész város
iskoláit,  ez  megfigyelhető  volt  életének  további  tetteinél is. Sok-sok
munkája  alapján  alkothatunk  róla teljes képet, mely kép megmutatja vezető
szerepét a város és megye dualizmus-kori oktatásügyében. Fontos szín ehhez a
képhez a takarékpénztárak megalapítása.

   1882.   február   22.   és   október   17.  között  a  városi  iskolaszék
tanácskozmányain gyakran foglalkozott az üggyel, Say Rudolf közreműködésével
Gőbel készítette el a szabályrendeletet, mely így hangzott:

        "1.  A  tanitó,  ki  iskolájánál  az   iskolai  takarékpénztárat
     felállitani  és  kezelni  kivánja,  erre nézve az igazgatóság útján
     felhatalmazást kér az iskolaszéktől.
         2.  Az  iskolai takarékpénztár  csak  a  rendes tanórákon kivül
     kezelhető,  de  mindenkor az iskola valamely alkalmas helyiségében.
     Az időt a kezelő tanitó szabja meg.
         3.  A  kezeléshez  szükséges nyomtatványokat  és  könyveket  az
     iskolaszék adja.
         4.  Betét gyanánt a legkisebb összeg (1 kr) is elfogadtatik.
         5.  A betett összeg bejegyeztetik a naplóba, a számozott betéti
     évbe és főkönyvbe.
         6.  Az iskolai takarékpénztárba begyűlt összeg, ha  az 1 frt-ot
     meghaladja,   a   napló   lezárása   mellett    hetenkint   egyszer
     elhelyeztetik a takarékpénztárba.
         7.  A    takarékpénztártól   nyert   betéti    könyvecskét    a
     kezelő-tanitó őrzi.
         8.  A  tőke  kamatai  az iskolaszéknek teendő előleges jelentés
     mellett   szegény   gyermekek   javára   (ezt  a  pontot   1883-ban
     módosították: a  kamatok hová-fordítását ettől kezdve az iskolaszék
     határozta  meg)  fordíttatnak.  A kamatok felhasználásáról a kezelő
     tanító okmányokkal igazolt jelentést tesz az iskolaszéknek.
         9.  Betett   pénzét  a  gyermek  csak  szüleitől  v.  gyámjától
     hozott irásbeli engedélylyel, s mindenkor a hét végén veheti ki.
        10.  A  tanév   végén  a   főkönyvben   minden   egyes   gyermek
     betétei összegeztetnek, s  igy a főkönyv alapján készitett számadás
     a  naplóval és  a főkönyvvel együtt  julius 15-ig beterjesztendő az
     iskolaszékhez.
        11.  Az  iskolaszék   a  beterjesztett  számadást  megvizsgálja,
     s ha rendben találja, a felmentvényt a kezelő-tanitónak megadja.
        12.  Az  iskolai  takarékpénztár  összes   vagyonáért  a  kezelő
     felelős.
        13.  Az   iskolai   takarékpénztár   állásáról   az   iskolaszék
     ellenőrzési fokánál és kötelességénél  fogva  évközben  is bármikor
     tudomást szerezhet magának.
        14.  Ha az iskolai  takarékpénztár kezelésétől  a tanitó bármely
     oknál fogva   vissza  akar  lépni,  ezt  az  igazgatóság  útján  az
     iskolaszéknél előlegesen bejelenti, s ha az a felmentést megnyerte,
     zárszámadásával együtt beterjeszti  a kezelésnél használt naplót és
     főkönyvet.
        15.  Ezen  szabályzat   minden  iskolának  megküldetik   egy-egy
     példányban." [34]

   A  szabályzat pontosan, alaposan átgondoltan fogalmazódott meg, vitatható
pontot  aligha találhatnánk benne. Az iskolaszéknek központi szerep jutott a
takarékpénztárak  működtetésében, így a szék - és tulajdonképpen maga Gőbel,
hiszen  ő  volt az elnöke -, biztosította magának azt, hogy az ügyet a saját
kezében foghassa össze.

   A  belvárosi  fiúiskola  betétállományáról  (itt  Gőbel  volt  az iskolai
takarékpénztár  kezelője)  szintén  Velinszky  közölt kimutatást: 1880/81-es
tanévben 64 volt a betevők száma, 210 forintot takarítottak meg, 1881/82-ben
56  betevő 138 frt-t, 1882/83-ban 62 betevő 169 frt-t, 1883/84-ben 34 betevő
86 frt-t (ebben az utolsó tanévben érthetetlen módon csökkent a lelkesedés).
Gőbel 1882-ben a Magyar Paedagógiai Szemlében számolt be "Nem várt eredmény"
címmel az iskolai takarékpénztárak elért eredményeiről városában.

   Az iskolai takarékpénztárak országos fejlődéséről adatokkal számolt be az
1886-os Paedagógiai Encyclopaedia:

        "Az   eszmék   megtisztulása   és  a  felső  köröknek  általános
     érdeklődése közepette a hazai népiskolákban is sűrűbben keletkeztek
     az  iskolai  takarékpénztárak, úgy, hogy még 1876-ban 13 helyen, 15
     iskolában  volt takarékpénztár 32 kezelővel, 2621 tanulóval, 13.337
     frt  megtakaritott összeggel, addig 1884 közepéig már 541 iskolában
     van  takarékpénztár,  melyeket  közel 900 tanitó kezel, úgy, hogy a
     megtakaritott pénzösszeg a 200.000 frt-t túlhaladja." [36]

   A  Magyar  Paedagógiai  Szemlében  Gőbel  üdvözölte a Hamburgban tartott,
német  tanítók  által  összehívott  gyűlés eredményét, mely szerint ifjúsági
(tehát  nem  iskolai)  takarékpénztárak  állítandók fel, és megengedik, hogy
ezeket a tanító is kezelhesse. [37]

   Gőbel  János  György  életének  másik  nagyon  fontos  ténykedése  volt a
könyvtárak  elterjesztése a megyében. Rengeteget dolgozott mind az ifjúsági,
mind  a  népkönyvtárak létrehozásáért. Hogy miért volt mindez annyira fontos
ügy,  világosabbá  válik,  ha  elolvasunk  egy  korabeli  írást Magyarország
műveltségi állapotairól:

        "A  népben  a  legelemibb  műveltség azon foka, mely magasabbnak
     megszerzésére   képesítene,   az  olvasni-írni  tudás  hiányzik;  a
     középosztályban  hiányzik  nagyrészt  a műveltség azon foka, mely a
     szükséges  ismeretek megszerzése iránt fogékonnyá s így fokozottabb
     keresetre  képessé  tehetné; a középen is kiváló osztályoknál végül
     szintén  hiányzik  vagy azon általános műveltség, melyet európainak
     nevezünk,  s  amely  egyedül  képes  oly  magaslatra  emelni,  hogy
     elfogultság nélkül tanulmányozhassük saját nemzeti viszonyainkat, s
     iparkodjunk  rajtuk  javítani;  vagy  ha  ez  európai műveltség mai
     alakjában  megvan, akkor hiányzik ismét a nemzeti nézőpont, a hazai
     ismeretek  azon  nélkülözhetetlen  mennyisége,  mely  nélkül Európa
     civilizált  polgárai  nagy tömegében ellehetünk s mozoghatunk ugyan
     hatványos  feltűnés  nélkül,  de  európai  műveltségű  magyar ember
     számára soha sort nem foghatunk..." [38]

   Keleti ezen írásából nyilvánvalóan kiderült, hogy szükség volt a könyvre,
szükség  volt  arra,  hogy  olvasson  (tanuljon meg olvasni) a magyar ember,
pótolva   így   hiányos   műveltségét,   azaz   a   műveltsége   hiányát.  A
műveltséggyarapítás  fontosságának  (így  az  olvasás,  a  könyvtárhasználat
jelentőségének)   felismerése  a  magyarországi  iparosréteg  kialakulásának
következménye  volt,  a  mind több és több ismeret-szakismeret a társadalmi-
gazdasági  haladásnak  égetőbb  feltétele lett, mint  bármikor  a történelem
során.  Szelle  béla azt írta tanulmányában a XIX. század első feléről, hogy
ekkor

        "a  tömegkönyv  jellege  alig  változott.  A  falusi köznép és a
     vidéki   nemesség   nagy   többsége   változatlanul  ponyvát  és  a
     kalendáriumot  forgatta,  amelynek  példányszáma  elérte az évi 150
     ezret,   szemben  a  legkiemelkedőbb  munkák  kimagaslónak  számító
     1-2000-es  példányszámával.  A köznép színvonalasabb olvasmányokkal
     való  ellátása  még  1848-ban  is  csak az óhajok megfogalmazásánál
     tartott." [39]

   Eötvös  második minisztersége alatt, 1867 után fokozatosan bontakozott ki
korszerű   könyvtárpolitikai   törvényjavaslatból  a  népiskolai  könyvtárak
felállításának  követelménye.  Nyilván  a körülmények számbavétele késztette
Eötvöst  arra,  hogy  ezt  kihagyja. Az iskolai könyvtárak alapítása ugyanis
szándékában  állt.  1868.  május  7-én  az  ő  beleegyezésével  jelent meg a
Néptanítók  lapjában  az "Alakítsunk iskolai könyvtárat" című felhívás. [40]
Szintén   Bényei   Miklós   írta  Eötvösről  tanulmányában,  hogy  már  első
minisztersége  idején foglalkoztatta a műveltségi szint emelésének gondolata
mindez  könyvtárak  elterjesztésével;  és 1870-ben is azzal állt a parlament
elé,  hogy  hamarosan  törvényjavaslatot  fog előterjeszteni a könyvtárakkal
kapcsolatosan, ezen igérete végrehajtásában azonban halála megakadályozta. A
népnevelési  egyleteknek  is  fontos  feladatul  szabta  meg  Eötvös iskolai
könyvtárak állítását. A közoktatási miniszter felhívására 1877. február 8-ig
várni  kellett,  ekkor hívta fel az iskolaszékeket (5412.sz./a.) az ifjúsági
könyvtárak  létesítésére.  Eddigre  azonban  a  könyvtárügy  már  mozgalommá
szélesedett.

        "Az  úttörő tanítók, a tanügy lelkes barátai s egy-két hírlapíró
     - erősen közművelődési szempontú - cikkei már a 70-es évek folyamán
     teret  kapnak  előbb  a  Pesti  Napló,  a  Hon,  a Néptanítók Lapja
     hasábjain,  néhány  évvel  később már a Család és Iskolában, majd a
     Magyar Paedagógiában is." [41]

        "A  Közoktatásügyi  Miniszter  rendelkezése  (1877)  legalább  a
     községi  iskolák  könyvtárai  számára, ha szerényebb keretek között
     is,  megteremtette  az  anyagi  alapot azzal, hogy az elemi iskolai
     tanulóktól  25,  a felső népiskolásoktól pedig 50 krajcár felvételi
     díjat szedett az iskola könyvtára javára"[42]

- írta Kovács Máté. Ez a rendelkezés Székesfehérvárott

        "az  e  célra  az  iskolaszékből  már  előbb  kiküldött  5  tagú
     bizottságot  már  munkában  találta.  E bizottságban tevékeny részt
     vett Gőbel János György." [43]

   Gőbel  tehát  már  a  rendelkezés meghozatala előtt is buzgón dolgozott a
könyvtárak  létrehozásán,  ezt  bizonyította még az egyik 1876-os vezércikke
is,  mely  a  Székesfejérvár  című  lapban  jelent  meg.  ebben a cikkében a
népkönyvtárak szervezéséről írt, méghozzá azokról az általános alapelvekről,
melyeket a fővárosban székelő bizottság dolgozott ki.

        "1.  A népkönyvtárak  felállítása  a népoktatási tanintézetekkel
     szerves  összeköttetésben  történjék;  ...  kezdésével  lehetőleg a
     községi népoktatási tanintézetnél működő tanító bizassék meg.
         2.  A népkönyvtárakat  népszerű  tudományos  előadásokkal  kell
     kapcsolatba hozni.
         3.  A népkönyvtárak  alkotásánál   a   felekezeti  s  politikai
     pártkülönbség szigorúan kerültessék.
         4.  A népkönyvtárak szorosabb értelemben véve tisztán  csak  az
     elemi népiskolát végzett felnőtt egyének számára állíttandók.
         5.  A   község   értelmisége   is   vegyen   részt  a  könyvtár
     vezetésében,  de  a  nép  inditványát  s  határozatait igyekezzenek
     érvényre juttatni, és semmit se erőszakoljanak  mindaddig, még azon
     eszme számára a közvéleményt meg nem nyerték." [44]

   Ezekkel  a Gőbel által összefoglalt alapelvekkel összecsengett az Iskolai
és Népkönyvtár című lap egyik vezércikke, mely azonban már két évvel később,
1878-ban  születettt. Ebben az utóbbi cikkben a fentiek azzal bővültek, hogy
a  tanító  kijelölt új kötelességét illetően jutalmazni is kell, hogy igazán
lelkesen végezze ezt a reá rótt újabb feladatot. [45]

   A   könyvtárkezelési   szabályzat   kidolgozását   Gőbel   János   györgy
szerkesztette  meg  Székesfehérváron, a fenti alapelvek figyelembevételével,
de  sokkal  részletesebben.  Amikor  1882.  október 9-én a köztörvényhatóság
elfogadta  az  ifjúsági  könyvtárak  eszméjét, a szabályzat már jóformán meg
volt szerkesztve. Az iskolaszék 1883. április 24-én fogadta el.

        "1.  Az ifjúsági könyvtárak az illető tanoda  vezető tanítójának
     felügyelete alatt állanak.
         2.  Az  egyes iskolakerületeknek tanítótestülete  kebeléből egy
     könyvtárnokot választ.
         3.  A könyvtár állapotáról elsősorban a könyvtáros felelős.
         4.  A könyvtár állapotáról a könyvtárnok  3  példányban leltárt
     készít, melynek egy példánya az iskolaszék irattárában,  a  második
     a vezetőtanító s a harmadik  példány  a  könyvtárnoknál  őriztetik.
     Ezen leltárokba minden új szerzemély időről-időre bejegyzendő, s az
     iskola pecsétjével lebélyegezendő.
         5.  Az  egyes  könyvtárak  könyveit  csakis  az  illető  tanoda
     tanulói használhatják.
         6.  A könyvek kiszolgáltatására alkalmas  napot  a  könyvtárnok
     ajánlatára az iskola tanítótestülete tűzi ki.
         7.  A könyvtár egy héten csak egyszer van nyitva.
         8.  A  könyvtárnok  a  kivett  könyvekről rendes  naplót vezet,
     mellyben   úgy  a   kivitel,  mint  a   behozatal  ideje   pontosan
     bejegyeztetik.
         9.  Ki-ki egyszerre csak egy munkát vehet ki a könyvtárból.
        10.  A kivett könyvek egy hét múlva visszahozandók.
        11.  Ha  egy  hét alatt a könyv be nem hozatik a kivivő tartozik
     arra a könyvtárnoknál meghosszabbitást kérni.
        12.  Mindenki     tartozik     a     könyvet   oly    állapotban
     visszaszármaztatni, a mint azt a könyvtárnok kezéből átvette.
        13.  Ha   valaki   az   átvett   könyvet   megcsonkitotta   vagy
     elvesztette, az okozott kárt megtériteni tartozik. Utóbbi két  pont
     kinyomtatva, minden könyvbe beragasztandó.
        14.  A  tanév  végén  a  vezető-tanitó közbejöttével,  könyvtári
     vizsgálat  tartandó,  s  ennek  eredményéről  a  tek. iskolaszékkel
     leendő közlés végett a legközelebbi  tanácskormányon  a könyvtárnok
     jelentést terjeszt be.
        Jelen 14 pontban elfogadott könyvtárkezelési szabályzat az egyes
     iskolakerületeknek megküldetni határoztatik." [46]

   A  szabályzat  elfogadásával korántsem hárult minden akadály a könyvtárak
alapításával  kapcsolatosan.  Az  iskolák mind könyvekben mind pedig pénzben
égető  hiányt  szenvedtek.  Sürgős  feladat  volt  tehát  ennek  a gondnak a
megoldása, mely a következőképpen történt:

        "... az öttagú bizottság ajánlatára kimondta az iskolaszék 1882.
     okt-ben,  hogy  a  kik tandijat fizetni kötelesek, e díjon kívül az
     ifjúsági  könyvtárak  javára  a  külvárosokban  10-10,  a belvárosi
     iskolákban  pedig  20-20 krajcárt tartoznak fizetni évenkint. (...)
     Ugyanez  év dec. 7-én kimondotta az iskolaszék azt is, hogy az első
     évi    bevételből   mindenekelőtt   alkalmas   könyvtári   szekrény
     szereztessék  be.  (...)  Későbbi  időben  a  büntetés  pénzek is a
     könyvtár javára fordíttattak, s ez így van ma is. Az erre vonatkozó
     első  iskolaszéki  határozat  1883.  febr.  27-én kelt. (...) Végre
     1885.  dec.  3-án  azon  határozatot  hozta  az  iskolaszék, hogy a
     takarékpénztárakból  ki  nem  vett  összegek  egy év leforgása után
     szintén a könyvtár birtokába mennek át." [47]

   Gőbel János György nemcsak kidolgozta, kigondolta a fenti pénzforrásokat,
hanem  személyesen  is támogatta anyagilag a könyvtárak szervezését. Szintén
Velinszkynél olvashatjuk, hogy Gőbel

        "...  1881.  júl.  22-én az iskolai takarékpénztár kamataiból 14
     frt-ot,  később ugyanez év dec. havának első napján ismét 25 frt-ot
     (melyet  az  Országos  Gazdasági  Egyesület  által a takarékpénztár
     kezeléséért  kisorsolt  jutalomdíj  gyanánt  nyert) adományozott az
     akkor   még  létesítendő  ifjúsági  könyvtár  céljaira,  s  ezáltal
     megvetette annak alapját a belvárosi fiúiskolában." [48]

   Az  ifjúsági  könyvtárak  létesítésére,  gyarapítására befolyt összegek a
következőek voltak:

                  1885/86. tanév  ----  272 frt  21 krajcár
                  1888/89. tanév  ----  264 frt  74 krajcár
                  1890-91. tanév  ----  268 frt   6 krajcár
                  1892/93. tanév  ----  257 frt  79 krajcár
                  1894/95. tanév  ----  226 frt  26 krajcár

   A könyvállomány számának alakulása:

                      1885/86. tanév  ----  1502 kötet
                      1888/89. tanév  ----  2433 kötet
                      1891/92. tanév  ----  3096 kötet
                      1892/93. tanév  ----  3229 kötet
                      1894/95. tanév  ----  3778 kötet
                      1895/96. tanév  ----  4107 kötet

   A   könyvtárlátogatók   számának  alakulására  három  tanévben  találtunk
utalást:

                    1885/86. tanév  ----  10.966 látogató
                    1894/95. tanév  ----   8.095 látogató
                    1895/96. tanév  ----   7.545 látogató

   (Ezen  csökkenések  oka valószínűleg az, hogy a kezelő tanítók a gyengébb
törekvésű  tanulókat  büntetésül s nagyobb szorgalomra bíztató ösztönzésül a
könyvtár használatában korlátozták.) [49]

   Az  iskolai könyvtárak elterjedésének országos méretekben volt egy nagyon
jelentős  akadálya,  mely  az  1870-es,  80-as  években  is  fennállt még: a
gyermek- és ifjúsági irodalom csekély mennyisége. Kovács Máté így írt erről:

        "A gyermek- és ifjúsági könyvek csoportja meglehetősen szegényes
     volt. Magyar nyelven pl. 1876-ban mindössze 23, 1890-ben még mindig
     csak 27 mű" [50] jelent  meg, ami a könyvkiadás egészében alig több
     1 %-nál.

   Szabóki Gyöngyi szerint:

        "A   világirodalom  már  klasszikussá  vált  néhány  jól-rosszul
     lefordított  alkotása  mellett  alig állt rendelkezésre szinvonalas
     hazai  mű.  (...)  (Léteztek  sorozatok)...  e  sorozatok nagyrészt
     direkt módon nevelgető, moralizáló elbeszélésekről álltak, melyek a
     pedagógia és a hétfejű sárkány összeházasításából származván - csak
     az unalmas részek átlapozására szoktatták rá a gyerekeket." [51]

   Az   "ifjúság   okítására"   szolgált   a  kormány  által  is  támogatott
ponyvairodalom,  ezen  típusú  művek  egyik  fő  gondviselője a már említett
Dolinay Gyula volt, aki

        "Novellákban,  mesékben  terjeszti a szirupos hazaszeretetet, az
     osztálybékét,  hirdeti  a derék mesteremberek, jószívű urak (akik a
     szegény  nép  atyjai)  dicsőségét,  elismeréssel  emlékezik  meg  a
     deklasszált dzsentriről, aki nem szégyell dolgozni." [52]

   Arra  vonatkozóan, hogy ilyen országos viszonyok közepette Fejér megyében
milyen   könyveket  olvastak  az  iskolai  könyvtárakban,  nincsenek  pontos
adataink  - bár néhány könyvjegyzék fennmaradt - ám illúzióink sem lehetnek.
Mindenesetre  bizonyos,  hogy  a  székesfehérvári  iskolák  által létesített
könyvtárakban  szép  számmal  megtalálhatóak  voltak  Petőfi,  Jókai, Arany,
Verne,  Xantus  munkái,  emellett  természetesen  a "ponyvairodalom" csekély
értékű   kötetei   is.   Gőbel  személyes  példával  járt  elől  az  értékes
ismeretterjesztő   könyvek  és  irodalmi  művek  elterjesztésében:  többször
adományozott   könyvtárának  (a  belvárosi  fiúiskolában)  könyveket,  és  a
megrendeléseiben   szereplő   könyvek  is  gondosan  voltak  összeválogatva.
Gyakorta ajánlott fel könyveket szorgalmas tanulók jutalmazására is.

   A  "Fejérmegyei  Tanítótestület"  is  alapított saját könyvtárat, melynek
szintén  Gőbel  János  György volt a lelke. E könyvtárban nemcsak pedagógiai
tárgyú  műveket  gyűjtöttek,  de  különféle  tankönyveket,  ismeretterjesztő
műveket, szépirodalmat is. Peres Sándor által közölt adat szerint (1896-ban)
a testület könyvtárában 1076 mű volt, 1000 frt értékben. [53]

   Gőbel  -  tisztségének  megfelelően  -  rendszeresen  ellenőrizte a város
könyvtárait,   és   a   testületi  tanácskozmányokon  többször  beszámolt  a
tapasztalatairól,  és  azokat  a  "könyvtárnokokat",  akiknek  a  munkájában
kifogásolnivalót  talált,  szigorú  szavakkal  marasztalta  el.  Így történt
például az 1886. március 24-i tanácskozmányon is, a jegyzőkönyv szerint:

        "62/6,   Sajnos   vétetik   tudomásul,  hogy  a  palotakülvárosi
     iskolánál  Greizinger  Ferencz  könyvtárnoksága  alatt  az ifjúsági
     könyvtárból 9 munka elveszett." [54]

   Gőbel  a  fentebb  már  említett  cselekedetein  kívül  mégegy módszerrel
próbált  olvasásra serkenteni, tanítótársai és az ifjúság figyelmét felhívni
a  könyvekre: rendszeresen könyvismertetéseket publikált a Székesfejérvár és
más   lapokban.   Például   idézhetjük  Tóth  József:  Népszerű  egészségtan
összefüggésben   az   embertannal  című  munkájáról  írt  ismertetőjét  azaz
kritikáját,   Gőbel  ugyanis  továbbment  a  könyv  egyszerű  bemutatásánál,
hozzátett, javított, javasolt a tartalmat illetően. [55]

   Fentieken   kívül  számos  más,  elméleti  és  gyakorlati  ténykedése  is
ismeretes  volt.  Cikkei bizonyítják, milyen nagy jelentőséget tulajdonított
Gőbel  pl.  annak, hogy az iskolások megtanulják a kertészkedés, méhészkedés
alapvető  gyakorlati  teendőit.  Idézzünk  fel  két cikket, melyeket erről a
témáról írt:

        "Figyelmet  érdemlő  dolog (...) Nézzük csak a városi hatóságunk
     által  évek  óta  gond,  fáradtság s tetemes költséggel előállitott
     faültetvényeinket! Valóban borzadás fut át, ha ugy a városban, mint
     ezenkivül  létrehozott  fasorok draszticus rombolásait szemléljük!!
     (...)  Itt  csak  jobb  nevelés-tanitás  fog  a  nyers  baj hatásos
     orvossága  lenni!  Hozzuk  népünket  s ennek nevelkedő gyermekeit a
     természet  szépségeihez  közelebb...  ismertessük  meg velük ezeket
     (...)  barátkoztassuk már a gyermekkorban meg a fanevelés, ápolás s
     nemesítéssel  (...) Elméleti oktatások önmagukban azonban korántsem
     elégségesek.  Tényleg kell bevezetni a gyermekeket a természet nagy
     templomába, s ott megtanítani örömet találni mind abban, mit nagyot
     s  szépet  a mindenség létesített. (...) Helyesen berendezett s jól
     kezelt városi gyümölcsfa-iskolákra van szükségünk!" [56]

   Gőbel  -  az  iskolaszék  élén - a kertészeti oktatáson kívül a méhészeti
oktatásra is nagy figyelmet fordított, amint erről Velinszky Ferenc ír. [57]

   Gőbel  - főleg nyugati tanulmányútjai tapasztalataként - helyesen ismerte
fel,  hogy  az  iskolákban  nemcsak  az elme, de a test kiművelése is fontos
feladat,  illetve  azzá  teendő. 1872-ben írt először erről a Székesfejérvár
című lapban.

        "... ha valamikor, úgy bizonyára most van szükség a tornászatra.
     Népiskoláink   ifjúsága   számos  tantárgyak  tanulásában  kifáradt
     szellemének  a  test-gyakorlásban talál felelevenitő tápot. A testi
     erők fejlesztése, az izmok erősítése által, a lélek munkahajlama is
     fokoztatik.  A  mint test és lélek együttvéve képeznek egészet, úgy
     kell,  hogy  neveléstanításunk  is  egész  lényében  karolja fel az
     embert,  egyik  részt  a  másik  rovására  elhanyagolni nem szabad.
     Szász-  és  Poroszországban  a  tornászás mindkét nembeli ifjúságra
     rendes,  kötelezett  tantárgy; (...) Magyar iskolatörvényünk szinte
     előírja   a   tornászatot   de   régibb   tanitóinknak  e  szakbani
     gyakorlatlanságánál fogva, egyenlőre nem sok történik." [58]

   E  cikkben  -  általunk  nem  idézett  részében  -  arról írt Gőbel, hogy
mennyire  hasznosnak  tartotta  azt  a  torna-tanfolyamot,  melyet a kormány
szervezett  néptanítók  részére,  s amelyen az ő székesfehérvári kollégái is
részt vettek. 3 évvel később egy újabb cikkében aztán fény derült arra, hogy
mekkora  haszonnal  járt az említett tanfolyam: Gőbel ismét kénytelen volt a
tornászat  ügyében  cikket  írni,  a  helyzet  ugyanis  1875-ben  is  szinte
változatlan maradt Székesfehérvárott.

        "...  A  testgyakorlat,  tornászat  az  életben  fontos szerepet
     játszik, ... mégis városunkban (...) alig forditanak rá oly mérvben
     figyelmet,   mint   kellene.  (...)  alakitsunk  egy  városi  torna
     egyletet.  (...)  Az  egylet  célja volna a tornászat-testgyakorlat
     minden ágának művelése. /1/ Iskolai tornázás, /2/ Lapdajátékok, /3/
     Vívás,  /4/  Ökölvívás,  /5/  Gyaloglás.  Az egylet a korcsolyázás,
     uszás és evezés kiművelésére is gondot fordítana." [59]

   1875.  januárjában  Gőbel  az iparostanoncok iskoláztatásáról írt feltáró
cikket,  melyben  bemutatta  az  új kezdeményezéseket is, melyek az áldatlan
állapotok megszüntetését célozták Székesfehérvárott.

        "... velem együtt, bizonyára minden gondolkodó fő beismeri, hogy
     iparosaink  csekélymérvű,  szűk  látókörű  képzettsége, ón-súlyként
     nehezedvén  reájuk,  bármely iránybani emelkedésökre, csak gátlólag
     hatnak.
        Ódon  állapotainkkal  tehát  szakítani  kell.  (...) A közel 300
     iparostanoncz  ezidőig  vasárnaponként d. u. 2-4-ig nyert oktatást.
     Ebből  egy  fél  óra  hitoktatásra,  1  1/2  pedig  egyéb tárgyakra
     fordíttatott." [60]

   Gőbel cikkében jól ismerte fel azt a tényt, hogy a műveletlen iparosréteg
a    társadalom    fejlődésének    kerékkötője,    a    tőkés    gazdálkodás
kibontakoztatásához  nem  elegendő  a szaktudás, az általános műveltség és a
kulturális  szint  is a további fejlődés záloga. (Mintha még napjainkban sem
lenne  ez  a  probléma  teljesen megoldva...?!) Gőbel cikkében üdvözölte Say
Rudolf  iskolaszéki  elnök  kezdeményezését,  az  iparostanoncok oktatásának
kiszélesítésére vonatkozóan.

   1876-ban   Gőbel   egy  más,  az  előbbiekhez  hasonlóan  fontos  témában
cikkezett: a leány-gyermekek iskolájáról.

        "A köznevelés terén eddig történt mozgalom főleg a fiú gyermekek
     részére  irányult,  mely  egyoldaluság  a  sikert  megakasztotta. A
     leánygyermekek  feltanítása akadálynak bizonyul. (...) A társadalom
     magának  neveli  jövőjét. A nőket családi életre, sőt nemzeti létre
     biztosításának  tekintheti,  mert elhárítja hátramaradása esélyeit.
     (...)" [61]

   Gőbel  ebben  az  esetben  is  jól  felismerte és elemezte cikkében, hogy
milyen  szorosan  függ  össze  az  ország  fejlődése  a műveltséggel - a nők
műveltségével  jelen  esetben -. Saját korának gondolkodásmódján azonban nem
tud  itt  túllépni,  a  lányok  iskoláztatását csak bizonyos korlátok között
képzelte  el,  szerinte  szó  sem  lehetett  arról, hogy nők kerüljenek be a
felsőoktatásba, és az idegen nyelvek tanítását is feleslegesnek vélte lányok
számára,  elegendőnek  tartotta  azt  a  tudást, melyet a jövő jobb iskolája
nyújt a leendő anyáknak - magyar nyelven.

   Nemcsak  a gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozott Gőbel, hanem a
néptanítók  életkörülményeinek  feltárásával  is.  (Fentiekben  már arról is
szóltunk,   milyen   nagy   jelentőséget   tulajdonított   önképzésüknek   -
képzésüknek.) A néptanító a kiegyezés illetve az 1868-as népoktatási törvény
bevezetése   után   is   a   korszak   folyamán   mindvégig   a   társadalom
erkölcsileg-anyagilag alábecsült tagja volt, és mindez annak ellenére is így
volt,  hogy  a fejlődés fontos mozgatórugójának tartotta az oktatás-nevelést
az egész társadalom. Ugyanakkor

        "a  tanítók  alacsony  életszinvonala,  az  egyházi és a községi
     hatóságokkal   szemben  kialakult  anyagi  és  erkölcsi  függőségük
     meghatározta     társadalmi     helyzetüket,    korlátot    szabott
     művelődésüknek, szakmai fejlődésüknek." [62]

   1868  után  a  néptanítókra  -  bár  még  mindig nem túl nagy mértékben -
ráirányult  a  kormány és a közvélemény figyelme. Ennek egyik első jele volt
az   az  országgyűlési  szavazás,  mely  tanügyi  célokra  150.000  forintot
szavazott meg. Gőbel így írt erről a Néptanítók Lapjában:

        "a  nagylelkűen  megszavazott  összeg felének tanitói jutalmakra
     fordított   elrendelése,   fölséges  gondolat  volt  a  közoktatási
     minisztertől, s annak legelsőbben is szegény, de szorgalmas tanítók
     közötti   kiosztása,   igen   méltányos  s  humanus  eljárás  volt.
     Szegénység  =  tanító,  egy s ugyanazon fogalom. Soraink közt nincs
     senki, kire ilyetén jutalmazás rá nem férne." [63]

   Az  említett  összeget  1018  tanítónak osztották ki, 100-80-60 forintnyi
bontásban.  Az újság szerkesztősége szükségesnek tartotta megjegyezni a cikk
végén, hogy Gőbel nem volt a jutalmazottak között.

   Szabolcs Ottó ezt írta a kiegyezés utáni magyar pedagógustársadalomról:

        "Elsősorban   anyagi   helyzetük   következtében   a   pedagógus
     társadalmon   belül   is   jelentős   rétegződés   ment   végbe.  A
     határvonalakat  egyrészt az egyes iskolatípusok közötti, másrészt a
     város  és  falu,  különösen  a főváros és a vidék közötti különbség
     határozta meg." [64]

   Ugyanő írta:

        "1870-től  10 évente tartottak népszámlálást. 1870-ben a 113.804
     értelmiségiből  27.221  a  tanító,  tanár,  tanítónő, azaz a magyar
     értelmiség kb. egynegyede, a világi értelmiségnek közel harmada, ha
     a  papokat  és  a  köztisztviselőket leszámítjuk, a tulajdonképpeni
     modern polgári értelmiség közel fele a pedagógusokból kerül ki."

        "A   pedagógusoknak   mintegy   90%-át   a   réteg  legsoványabb
     jövedelemmel   rendelkező,   az   értelmiségi   társadalom  legalsó
     létrafokán elhelyezkedő néptanítók képezik." [65]

   Az országos helyzet változása kiindulópontul szolgálhat ahhoz, hogy Fejér
megye néptanítóinak állapotára röviden fényt derítsünk.

        "1871-ben  egy  belvárosi (Székesfehérvár) tanitónak a következő
     fizetése volt:
                       /a/ rendes fizetés:     600 frt
                       /b/ ismétlő tanitásért: 100 frt
                       /c/ lakbér:             100 frt
                       /d/ faátalány:           60 frt
                       /e/ takaritási átalány:  30 frt
                       -------------------------------
                                               890 frt

        1873-tól    kezdve    a    belvárosi   tanitók   tanítottak   az
     iparosiskolában  is,  a  miért külön 100 frt fizetést húztak, s így
     összesen  990  frt  fizetése volt mindegyiknek, úgy, hogy 1876-ban,
     midőn  a  város  a  tanitói  fizetéseket  rendezte,  csak 10 frt-ot
     kellett  hozzáadni  a  belvárosi tanitók fizetéséhez, hogy 1000 frt
     legyen." [66] - írta Velinszky Ferenc.

   Ez  a  rövid kimutatás azt bizonyítja, hogy Székesfehérvár belvárosában a
tanítók  anyagi  helyzete  nagyon  jó  volt.  Ez  azonban  a  megyei tanítói
fizetéseknek   csak   a   csúcspontját  jelentette.  A  megyei  iskolatanács
évnegyedes  közgyűlésén közölte a megye oktatás ügyének statisztikáját 1876.
január  26-án  a  Székesfejérvár  és  Vidéke című lapban, ahol olvashatunk a
megye tanítóinak fizetésére vonatkozó adatokat is:

        "A  tanitók  fizetés  100  frt-nál  (!)  kevesebb  - Vasztélyen,
     100-200 frt - 15 tanitónak, 200-300 frt - 32 tanitónak, 300-400 frt
     - 85 tanitónak." [67]

   Ezzel  a felsorolással teljesebb képünk alakulhat, mint amilyet Velinszky
tárt  elénk.  A  pedagógusok életmódjáról szintén a Székesfejérvár és Vidéke
című  lapban jelent meg egy őszinte hangú, feltáró cikk, bizonyos S. R. írta
(Say Rudolf?).

        "A  római cath. tanitók nagy része, még jelenben is a harangozói
     hivatalt   is   -   nem  viseli,  de  rángatja.  Papját  öltözteti,
     vetkőzteti,  a temetési alkalmakkor ruháját hordja előtte, mellette
     vagy  utánna!  Mindezek  mellett kántor, és valljon van-e érte 1/10
     részin  az összes helyeknek ezen működéseért külön fizetése? Nincs.
     (...)  azt mondják, illetőleg követelik a tanitótól még, hogy télen
     (mert   nappal  még  úgy  sem  fáradt  ki)  éjjelenkint  tanitsa  a
     felnőtteket;  tanitsa tavasszal (mert rá ér) a kertészetet (ha van,
     ha  nincs  faiskola),  na, meg üres idejében valami kézműre oktassa
     tanitványait  -  pl. szalmafonás, kosárkötésre stb. hozzáadólag még
     legyen  tornász  (s ha a nyakát kitöri, ott a díj.) Mert nem ingyen
     tesz,  mert  kap  érte: 250, 300, 350 frt-ot. (Ezenkivül)... bizony
     mondom,   hogy   nem   embernek   való  lakás  az,  melyben  némely
     felebarátunk lakik." [68]

   Lassanként kirajzolódik előttünk a kép, hogyan is éltek, milyen anyagi és
erkölcsi  megbecsülésben  volt részük az 1870-es évek végén vizsgált megyénk
néptanítóinak.  Gőbel  János  György  (és  természetesen  mellette mások is)
minden   lehetséges  eszközt  próbált  megragadni  arra,  hogy  tanítótársai
helyzetén javítson, akár személyre szólóan, akár megyei viszonylatban. Gőbel
nemcsak  a  szónoklat  és  az  újságírás fegyvereivel harcolt a jobb anyagi,
erkölcsi  megbecsülésért,  de alapítványokat kezdeményezett; javaslatokat és
tervezeteket  dolgozott  ki  a  tanítók  fizetésével illetve nyugdíjazásával
kapcsolatosan.  Az  ő  tevékenységének  is  köszönhető, hogy székesfehérvári
városatyák  1876-ban,  még  a  tanév befejezése előtt véghezvitték a tanítói
fizetések emelését. (Mint erre Velinszky is utal fentebb idézett művében.)

   Időrendi   szempontokat   figyelembe  véve  dolgozatunk  későbbi  részébe
illeszkedne  az  a  nyugdíjtervezet,  melyet  Gőbel  dolgozott  ki 1889-ben,
tartalma  miatt  azonban  ehhez a gondolatsorhoz tartozónak véljük. Gőbelt a
tanítók  bízták  meg  a  tervezet  kidolgozásával,  miniszteri utasításra. A
tervezet így hangzott:

        "Az  idős  tanitók  alapfizetés  nélkül  lépnek a városi nyugdíj
     kötelékébe,  és  évi  díj  gyanánt csak az államnál biztosított 250
     frt-ot   meghaladó   fizetésük   után  2%-ot  tartanak  fizetni.  A
     nyugdíjjogosultság  itt  is  a  40  szolgálati  évtől  és a 65 éves
     életkortól  tétetik  függővé,  de  betegség esetén 30 évi szolgálat
     után is teljes fizetéssel mehetnek nyugdíjba.
        10   évi  működés  után  a  biztosított  állami  nyugdíjösszeget
     meghaladó  fizetéstöbbletnek 40%-át, utána pedig minden évre 1%-kal
     többet kapjon a nyugalmazott.
        Ifjabb   tanitók,  kik  300-400  frt-ra  vannak  biztosítva,  az
     állammal  szemben  továbbra  is  fenntartják  kötelességeiket,  s a
     400-300  frt-ot  meghaladó  nyugdíjtöbblet  után fizetik a városnál
     először  élvezett fizetésük 10%-át, emelkedési többlet után 20%-ot,
     azonkívül a rendes 2%-ot.
        Fiatalabb   tanítók,  a  kiknek  kívül  töltött  éveit  a  város
     beszámítja,  erre  az  időre is fizetik a 300 frt-nak 2%-át 36 havi
     részletekben. A tanítók csak 2 évi ideiglenes működés után vétetnek
     a nyugdíjkötelékbe. Az állam által nyerendő nyugdíjösszeget a város
     a   nyugdíjaztatásnál   beszámítja.   A  nyugdíjösszeg  kezelésének
     bizottságában egy tanító is foglaljon helyet." [69]

   A  kisebb  bizottság  a  javaslatot elfogadta, de a közgyűlés nem, mert a
városra  s  annak  többi  tisztviselőire  nézve  sérelmesnek  találták, írta
Velinszky   Ferenc.   E   problémát  véglegesen  csak  az  1891-es  országos
nyugdíjtörvény oldotta meg.

   Ez  a  gőbeli  tervezet  nemcsak  arra világított rá, hogy Gőbel mennyire
szívén  viselte  a  tanítók sorsát, de kitűnő példa volt sokoldalúságára is,
hiszen  nagyszerű  gazdasági tájékozottság és szakismeret kellett a javaslat
kidolgozásához.

   Az   1880.   évi  népszámlálás  szerint  a  néptanítói  fizetések  átlaga
országosan  évi  367  forint  volt,  ehhez  képest a Székesfehérvári tanítók
helyzete  jónak  volt  mondható. (Összehasonlításul az  árakról néhány adat:
az  élelmiszerárak  hazánk  agrárjellege  miatt  alacsonyak  voltak  - fehér
kenyér: 1 kg = 0,18 frt; tej: 1 l = 0,11 frt; disznóhús: 1 kg = 0,64 frt; de
az iparcikkek, ruházati cikkek aránytalanul drágák.) [70]
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2021
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.