PUBLIKÁCIÓI
(1870-es 1880-as évek)
Mint fentebb említettük, az 1870-es és 1880-as évekre volt tehető Gőbel
János György legtermékenyebb időszaka, publikációit és könyveit illetően is.
Szinnyei szerint 148-ra volt tehető Gőbel cikkeinek száma (Velinszky szerint
200-nál több), ezek nagy részét ebben a két évtizedben írta. Publikált a
Tanodai Lapokban, a Néptanítók Közlönyében, az Antonómiában, a Heti
postában, a Néptanítók Lapjában (1868-69; 1881; 1883; 1886), a
Székesfejérvárban, a Székesfejérvár és Vidékében, a Magyar Paedagógiában, a
Paedagógiai Szemlében, az Iskolai Értesítőben stb. Kisebb terjedelmű cikkei
aláírásakor általában nem a saját nevét használta, hanem álneveket
(Bakonyszéli, Székesfehérvári, Gamma, Adonyi, Gajavölgyi, Erdei,
Igazságszerető). Amikor azonban valamilyen fontos kérdésben kellett állást
foglalnia, véleményt nyilvánítania, akkor általában valódi nevét írta alá.
Négy önálló munkája is megjelent, melyek témáját számos cikkében is
kifejtette, feldolgozta: A nevelésről a népiskolában (Székesfehérvár, 1879);
Az iskolai és népkönyvtárak (Székesfehérvár, 1879); Az iskolai és
népkönyvtárak (Székesfehérvár, 1879); Janny József emlékezete
(Székesfehérvár, 1893).
Gőbel számos cikke szólt a nemzetiségek magyarosításáról, pontosabban
arról, hogy Magyarországon minden ember ismerje a magyar nyelvet (is). Szólt
ezen magyarosítás pedagógiai módszereiről is, - óvodák létesítésével,
gyermekcserével vélte ezt többek között elérhetőnek. Történelmünk értékelése
során a dualizmus-kori erőszakolt magyarosítás az egyik legsötétebb pont.
Ezt a tényt valóban nem lehet vitatni, ám azt, hogy ez mennyire káros a
nemzetiségi népcsoportokra, akkor, az adott történelmi helyzetben csak
nagyon kevés ember ismerte fel, és általában ők sem adhattak hangot
kétkedéseiknek. A magyarosítás hívei azonban nem gondolkodtak mindenben
azonos módon. Gőbel, aki a kormányzatnak élete végéig a magyarosítást nem
mindenáron, nem drasztikus célokkal kívánta elérni. Egy cikkében, 1876.
januárjában ezt írtja:
"Idegen ajku községeink tőszomszédságában magyar községek
feküdvén a közös ügyekbeni gyakori találkozás, a többi tekintetbeni
egymásra szorulás, közlekedés, hatóságaink magyar nyelvezete,
megyei magyar székvárosunk stb. mind olyan körülmények, melyeknek
tiszta felfogása haladéktalanul sürgeti idegen ajkú községeink
magyarosodását. (...) Practicus világban élvén, practicus módok
fognak bennünket leginkább czélhoz vezetni." [28]
Gőbel a fokozatos magyarosítás mellett fontosnak tartotta a német kultúra
ápolását, megőrzését is. Nemcsak a németekre nézve tartotta kivánatosnak a
magyar nyelv és kultúra elsajátítását, megismerését, de fordítva is. Ezért
akart gyermekcserét magyar és német nyelvű családok között, és ezért
tanított ő maga is pályafutása során mindvégig német nyelvet, illetve
tartotta fontosnak más idegen nyelvek elsajátítását is. A magyarosítással
kapcsolatosan a Székesfejérvár című lapban 1876. februárjában vita is folyt,
melyet Gőbel fentebb idézett cike váltott ki. A vitához többen hozzászóltak,
a téma a gyermekcsere volt.
Gőbel tetteinek súlypontját nem a fentiek adták, jellemzőbb fáradozása
volt a gyermekek erkölcsi nevelése, korszerűbb oktatása terén, ezenkívül a
felnőttek "művelésével" is sokat foglalkozott. Az egyik jelentős terület,
ahol Gőbel maradandót alkotott: az iskolai takarékpénztárak ügye volt.
A takarékpénztárak megalakításának gondolatát Magyarországon Weisz B.
Ferenc tette fel amint ez az országos pedagógiai szaklapokban nyomon
követhető volt. Fejér megyében, és Székesfehérváron "Gőbel János György neve
az, a melyet első sorban említenünk kell, mint olyant, a melyhez a
székesfejérvári iskola takarékpénztárak története szoros összeköttetésben
van." [29]
Gőbel így írt a takarékpénztárakról a Székesfejérvár című lap 1876.
március 22-i számában:
"Az iskolai takarékpénztárak eszméje harczot keltett (...). Két
tábor alakult; az egyikben az új intézmény védői, a másikban annak
ellenesei foglaltak helyet (...) Az iskolai takarékpénztárak
szükségét épen azon körülmény kelti joggal életre, mivel a
nevelkedő gyermekek a nagyok rosz példájában csak pazarlást, a
pénz- s vagyonnali könnyelmű bánást stb. látnak. Az iskolai
takarékpénztáraknak nem czéljuk a nevezetesebb tőkék
letéteményezése, hanem a filléreknek későbbi szükséges dolgokra
összegyűjtése által a takarékosságnak gyakorlati alkalmazását
előmozdítani." [30]
Gőbel abban látta a tanítók ellenkezését a takarékpénztárak ügyében, hogy
maguk is rosszul éltek, családjukat a tanításért kapott fizetésből nehezen
tudták eltartani, ezért nem örültek annak, hogy szabadidejükben - ahelyett,
hogy valamilyen pénzkereseti formához nyúlhatnának - takarékpénztárokkal is
kellett foglalatoskodniuk. Cikke további részében megcáfolta az
ellenvéleményeket, komoly megfontolásra buzdított. Egy másik, ezzel
kapcsolatos cikkében így írt:
"Kit napjainkban takarékossá kivánunk nevelni, kell, hogy ideje
korán alkalmat adjunk neki az abbani gyakorlatra, hogy az, hosszú
megszokás által második természetévé legyen. (...) Az iskolai
takarékpénztárak czélja: a gyermekben a takarékosság szép erényét
felkelteni, edzeni, azt vérré változtatni, megtanitani őket vágyaik
fölött uralkodni, - saját megtakaritott filléreiket nagyrabecsülni,
- azokon nemesen örülni, - azokkal hasznosan cselekedni tudni...
elég jókor gondoskodván így egy egészséges, a nemzet szellemi s
anyagi fennállását biztositani képes nemzedékről." [31]
Velinszky Ferenc fentebb már idézett művében arról írt, hogy Kolossváry
Miklós kir. tanfelügyelő már 1876. július 14-én írt az iskolaszéknek, az
iskolai takarékpénztárak meghonosítása érdekében és módozatainak
megállapítására, 4 évig azonban nem történt semmi érdemleges. Velinszky
szerint azért, mert az "eszme nem volt még elég érett". [32] Ekkor, 4 év
után vette kezébe Gőbel az ügyet, és
"1880. szeptember 19-én az iskolaszék engedelmével a belvárosi
fiúiskola II. osztályában megnyitotta az iskolai takarékpénztárat,
s annak állapotáról december 27-én részletes jelentést adott be az
iskolaszékhez. E jelentés közöltetett a tantestülettel, s az
újságok útján a nagy közönséggel, és hatása nem is maradt el, a
mennyiben még azon tanévben a belvárosi leányiskolában, a
palotavárosi I. kerületi, a fővárosi és az olajutcai iskolákban
honosodott meg az iskolai takarékpénztár". [33]
Láthatjuk tehát, hogy Gőbel tevékenysége megmozgatta az egész város
iskoláit, ez megfigyelhető volt életének további tetteinél is. Sok-sok
munkája alapján alkothatunk róla teljes képet, mely kép megmutatja vezető
szerepét a város és megye dualizmus-kori oktatásügyében. Fontos szín ehhez a
képhez a takarékpénztárak megalapítása.
1882. február 22. és október 17. között a városi iskolaszék
tanácskozmányain gyakran foglalkozott az üggyel, Say Rudolf közreműködésével
Gőbel készítette el a szabályrendeletet, mely így hangzott:
"1. A tanitó, ki iskolájánál az iskolai takarékpénztárat
felállitani és kezelni kivánja, erre nézve az igazgatóság útján
felhatalmazást kér az iskolaszéktől.
2. Az iskolai takarékpénztár csak a rendes tanórákon kivül
kezelhető, de mindenkor az iskola valamely alkalmas helyiségében.
Az időt a kezelő tanitó szabja meg.
3. A kezeléshez szükséges nyomtatványokat és könyveket az
iskolaszék adja.
4. Betét gyanánt a legkisebb összeg (1 kr) is elfogadtatik.
5. A betett összeg bejegyeztetik a naplóba, a számozott betéti
évbe és főkönyvbe.
6. Az iskolai takarékpénztárba begyűlt összeg, ha az 1 frt-ot
meghaladja, a napló lezárása mellett hetenkint egyszer
elhelyeztetik a takarékpénztárba.
7. A takarékpénztártól nyert betéti könyvecskét a
kezelő-tanitó őrzi.
8. A tőke kamatai az iskolaszéknek teendő előleges jelentés
mellett szegény gyermekek javára (ezt a pontot 1883-ban
módosították: a kamatok hová-fordítását ettől kezdve az iskolaszék
határozta meg) fordíttatnak. A kamatok felhasználásáról a kezelő
tanító okmányokkal igazolt jelentést tesz az iskolaszéknek.
9. Betett pénzét a gyermek csak szüleitől v. gyámjától
hozott irásbeli engedélylyel, s mindenkor a hét végén veheti ki.
10. A tanév végén a főkönyvben minden egyes gyermek
betétei összegeztetnek, s igy a főkönyv alapján készitett számadás
a naplóval és a főkönyvvel együtt julius 15-ig beterjesztendő az
iskolaszékhez.
11. Az iskolaszék a beterjesztett számadást megvizsgálja,
s ha rendben találja, a felmentvényt a kezelő-tanitónak megadja.
12. Az iskolai takarékpénztár összes vagyonáért a kezelő
felelős.
13. Az iskolai takarékpénztár állásáról az iskolaszék
ellenőrzési fokánál és kötelességénél fogva évközben is bármikor
tudomást szerezhet magának.
14. Ha az iskolai takarékpénztár kezelésétől a tanitó bármely
oknál fogva vissza akar lépni, ezt az igazgatóság útján az
iskolaszéknél előlegesen bejelenti, s ha az a felmentést megnyerte,
zárszámadásával együtt beterjeszti a kezelésnél használt naplót és
főkönyvet.
15. Ezen szabályzat minden iskolának megküldetik egy-egy
példányban." [34]
A szabályzat pontosan, alaposan átgondoltan fogalmazódott meg, vitatható
pontot aligha találhatnánk benne. Az iskolaszéknek központi szerep jutott a
takarékpénztárak működtetésében, így a szék - és tulajdonképpen maga Gőbel,
hiszen ő volt az elnöke -, biztosította magának azt, hogy az ügyet a saját
kezében foghassa össze.
A belvárosi fiúiskola betétállományáról (itt Gőbel volt az iskolai
takarékpénztár kezelője) szintén Velinszky közölt kimutatást: 1880/81-es
tanévben 64 volt a betevők száma, 210 forintot takarítottak meg, 1881/82-ben
56 betevő 138 frt-t, 1882/83-ban 62 betevő 169 frt-t, 1883/84-ben 34 betevő
86 frt-t (ebben az utolsó tanévben érthetetlen módon csökkent a lelkesedés).
Gőbel 1882-ben a Magyar Paedagógiai Szemlében számolt be "Nem várt eredmény"
címmel az iskolai takarékpénztárak elért eredményeiről városában.
Az iskolai takarékpénztárak országos fejlődéséről adatokkal számolt be az
1886-os Paedagógiai Encyclopaedia:
"Az eszmék megtisztulása és a felső köröknek általános
érdeklődése közepette a hazai népiskolákban is sűrűbben keletkeztek
az iskolai takarékpénztárak, úgy, hogy még 1876-ban 13 helyen, 15
iskolában volt takarékpénztár 32 kezelővel, 2621 tanulóval, 13.337
frt megtakaritott összeggel, addig 1884 közepéig már 541 iskolában
van takarékpénztár, melyeket közel 900 tanitó kezel, úgy, hogy a
megtakaritott pénzösszeg a 200.000 frt-t túlhaladja." [36]
A Magyar Paedagógiai Szemlében Gőbel üdvözölte a Hamburgban tartott,
német tanítók által összehívott gyűlés eredményét, mely szerint ifjúsági
(tehát nem iskolai) takarékpénztárak állítandók fel, és megengedik, hogy
ezeket a tanító is kezelhesse. [37]
Gőbel János György életének másik nagyon fontos ténykedése volt a
könyvtárak elterjesztése a megyében. Rengeteget dolgozott mind az ifjúsági,
mind a népkönyvtárak létrehozásáért. Hogy miért volt mindez annyira fontos
ügy, világosabbá válik, ha elolvasunk egy korabeli írást Magyarország
műveltségi állapotairól:
"A népben a legelemibb műveltség azon foka, mely magasabbnak
megszerzésére képesítene, az olvasni-írni tudás hiányzik; a
középosztályban hiányzik nagyrészt a műveltség azon foka, mely a
szükséges ismeretek megszerzése iránt fogékonnyá s így fokozottabb
keresetre képessé tehetné; a középen is kiváló osztályoknál végül
szintén hiányzik vagy azon általános műveltség, melyet európainak
nevezünk, s amely egyedül képes oly magaslatra emelni, hogy
elfogultság nélkül tanulmányozhassük saját nemzeti viszonyainkat, s
iparkodjunk rajtuk javítani; vagy ha ez európai műveltség mai
alakjában megvan, akkor hiányzik ismét a nemzeti nézőpont, a hazai
ismeretek azon nélkülözhetetlen mennyisége, mely nélkül Európa
civilizált polgárai nagy tömegében ellehetünk s mozoghatunk ugyan
hatványos feltűnés nélkül, de európai műveltségű magyar ember
számára soha sort nem foghatunk..." [38]
Keleti ezen írásából nyilvánvalóan kiderült, hogy szükség volt a könyvre,
szükség volt arra, hogy olvasson (tanuljon meg olvasni) a magyar ember,
pótolva így hiányos műveltségét, azaz a műveltsége hiányát. A
műveltséggyarapítás fontosságának (így az olvasás, a könyvtárhasználat
jelentőségének) felismerése a magyarországi iparosréteg kialakulásának
következménye volt, a mind több és több ismeret-szakismeret a társadalmi-
gazdasági haladásnak égetőbb feltétele lett, mint bármikor a történelem
során. Szelle béla azt írta tanulmányában a XIX. század első feléről, hogy
ekkor
"a tömegkönyv jellege alig változott. A falusi köznép és a
vidéki nemesség nagy többsége változatlanul ponyvát és a
kalendáriumot forgatta, amelynek példányszáma elérte az évi 150
ezret, szemben a legkiemelkedőbb munkák kimagaslónak számító
1-2000-es példányszámával. A köznép színvonalasabb olvasmányokkal
való ellátása még 1848-ban is csak az óhajok megfogalmazásánál
tartott." [39]
Eötvös második minisztersége alatt, 1867 után fokozatosan bontakozott ki
korszerű könyvtárpolitikai törvényjavaslatból a népiskolai könyvtárak
felállításának követelménye. Nyilván a körülmények számbavétele késztette
Eötvöst arra, hogy ezt kihagyja. Az iskolai könyvtárak alapítása ugyanis
szándékában állt. 1868. május 7-én az ő beleegyezésével jelent meg a
Néptanítók lapjában az "Alakítsunk iskolai könyvtárat" című felhívás. [40]
Szintén Bényei Miklós írta Eötvösről tanulmányában, hogy már első
minisztersége idején foglalkoztatta a műveltségi szint emelésének gondolata
mindez könyvtárak elterjesztésével; és 1870-ben is azzal állt a parlament
elé, hogy hamarosan törvényjavaslatot fog előterjeszteni a könyvtárakkal
kapcsolatosan, ezen igérete végrehajtásában azonban halála megakadályozta. A
népnevelési egyleteknek is fontos feladatul szabta meg Eötvös iskolai
könyvtárak állítását. A közoktatási miniszter felhívására 1877. február 8-ig
várni kellett, ekkor hívta fel az iskolaszékeket (5412.sz./a.) az ifjúsági
könyvtárak létesítésére. Eddigre azonban a könyvtárügy már mozgalommá
szélesedett.
"Az úttörő tanítók, a tanügy lelkes barátai s egy-két hírlapíró
- erősen közművelődési szempontú - cikkei már a 70-es évek folyamán
teret kapnak előbb a Pesti Napló, a Hon, a Néptanítók Lapja
hasábjain, néhány évvel később már a Család és Iskolában, majd a
Magyar Paedagógiában is." [41]
"A Közoktatásügyi Miniszter rendelkezése (1877) legalább a
községi iskolák könyvtárai számára, ha szerényebb keretek között
is, megteremtette az anyagi alapot azzal, hogy az elemi iskolai
tanulóktól 25, a felső népiskolásoktól pedig 50 krajcár felvételi
díjat szedett az iskola könyvtára javára"[42]
- írta Kovács Máté. Ez a rendelkezés Székesfehérvárott
"az e célra az iskolaszékből már előbb kiküldött 5 tagú
bizottságot már munkában találta. E bizottságban tevékeny részt
vett Gőbel János György." [43]
Gőbel tehát már a rendelkezés meghozatala előtt is buzgón dolgozott a
könyvtárak létrehozásán, ezt bizonyította még az egyik 1876-os vezércikke
is, mely a Székesfejérvár című lapban jelent meg. ebben a cikkében a
népkönyvtárak szervezéséről írt, méghozzá azokról az általános alapelvekről,
melyeket a fővárosban székelő bizottság dolgozott ki.
"1. A népkönyvtárak felállítása a népoktatási tanintézetekkel
szerves összeköttetésben történjék; ... kezdésével lehetőleg a
községi népoktatási tanintézetnél működő tanító bizassék meg.
2. A népkönyvtárakat népszerű tudományos előadásokkal kell
kapcsolatba hozni.
3. A népkönyvtárak alkotásánál a felekezeti s politikai
pártkülönbség szigorúan kerültessék.
4. A népkönyvtárak szorosabb értelemben véve tisztán csak az
elemi népiskolát végzett felnőtt egyének számára állíttandók.
5. A község értelmisége is vegyen részt a könyvtár
vezetésében, de a nép inditványát s határozatait igyekezzenek
érvényre juttatni, és semmit se erőszakoljanak mindaddig, még azon
eszme számára a közvéleményt meg nem nyerték." [44]
Ezekkel a Gőbel által összefoglalt alapelvekkel összecsengett az Iskolai
és Népkönyvtár című lap egyik vezércikke, mely azonban már két évvel később,
1878-ban születettt. Ebben az utóbbi cikkben a fentiek azzal bővültek, hogy
a tanító kijelölt új kötelességét illetően jutalmazni is kell, hogy igazán
lelkesen végezze ezt a reá rótt újabb feladatot. [45]
A könyvtárkezelési szabályzat kidolgozását Gőbel János györgy
szerkesztette meg Székesfehérváron, a fenti alapelvek figyelembevételével,
de sokkal részletesebben. Amikor 1882. október 9-én a köztörvényhatóság
elfogadta az ifjúsági könyvtárak eszméjét, a szabályzat már jóformán meg
volt szerkesztve. Az iskolaszék 1883. április 24-én fogadta el.
"1. Az ifjúsági könyvtárak az illető tanoda vezető tanítójának
felügyelete alatt állanak.
2. Az egyes iskolakerületeknek tanítótestülete kebeléből egy
könyvtárnokot választ.
3. A könyvtár állapotáról elsősorban a könyvtáros felelős.
4. A könyvtár állapotáról a könyvtárnok 3 példányban leltárt
készít, melynek egy példánya az iskolaszék irattárában, a második
a vezetőtanító s a harmadik példány a könyvtárnoknál őriztetik.
Ezen leltárokba minden új szerzemély időről-időre bejegyzendő, s az
iskola pecsétjével lebélyegezendő.
5. Az egyes könyvtárak könyveit csakis az illető tanoda
tanulói használhatják.
6. A könyvek kiszolgáltatására alkalmas napot a könyvtárnok
ajánlatára az iskola tanítótestülete tűzi ki.
7. A könyvtár egy héten csak egyszer van nyitva.
8. A könyvtárnok a kivett könyvekről rendes naplót vezet,
mellyben úgy a kivitel, mint a behozatal ideje pontosan
bejegyeztetik.
9. Ki-ki egyszerre csak egy munkát vehet ki a könyvtárból.
10. A kivett könyvek egy hét múlva visszahozandók.
11. Ha egy hét alatt a könyv be nem hozatik a kivivő tartozik
arra a könyvtárnoknál meghosszabbitást kérni.
12. Mindenki tartozik a könyvet oly állapotban
visszaszármaztatni, a mint azt a könyvtárnok kezéből átvette.
13. Ha valaki az átvett könyvet megcsonkitotta vagy
elvesztette, az okozott kárt megtériteni tartozik. Utóbbi két pont
kinyomtatva, minden könyvbe beragasztandó.
14. A tanév végén a vezető-tanitó közbejöttével, könyvtári
vizsgálat tartandó, s ennek eredményéről a tek. iskolaszékkel
leendő közlés végett a legközelebbi tanácskormányon a könyvtárnok
jelentést terjeszt be.
Jelen 14 pontban elfogadott könyvtárkezelési szabályzat az egyes
iskolakerületeknek megküldetni határoztatik." [46]
A szabályzat elfogadásával korántsem hárult minden akadály a könyvtárak
alapításával kapcsolatosan. Az iskolák mind könyvekben mind pedig pénzben
égető hiányt szenvedtek. Sürgős feladat volt tehát ennek a gondnak a
megoldása, mely a következőképpen történt:
"... az öttagú bizottság ajánlatára kimondta az iskolaszék 1882.
okt-ben, hogy a kik tandijat fizetni kötelesek, e díjon kívül az
ifjúsági könyvtárak javára a külvárosokban 10-10, a belvárosi
iskolákban pedig 20-20 krajcárt tartoznak fizetni évenkint. (...)
Ugyanez év dec. 7-én kimondotta az iskolaszék azt is, hogy az első
évi bevételből mindenekelőtt alkalmas könyvtári szekrény
szereztessék be. (...) Későbbi időben a büntetés pénzek is a
könyvtár javára fordíttattak, s ez így van ma is. Az erre vonatkozó
első iskolaszéki határozat 1883. febr. 27-én kelt. (...) Végre
1885. dec. 3-án azon határozatot hozta az iskolaszék, hogy a
takarékpénztárakból ki nem vett összegek egy év leforgása után
szintén a könyvtár birtokába mennek át." [47]
Gőbel János György nemcsak kidolgozta, kigondolta a fenti pénzforrásokat,
hanem személyesen is támogatta anyagilag a könyvtárak szervezését. Szintén
Velinszkynél olvashatjuk, hogy Gőbel
"... 1881. júl. 22-én az iskolai takarékpénztár kamataiból 14
frt-ot, később ugyanez év dec. havának első napján ismét 25 frt-ot
(melyet az Országos Gazdasági Egyesület által a takarékpénztár
kezeléséért kisorsolt jutalomdíj gyanánt nyert) adományozott az
akkor még létesítendő ifjúsági könyvtár céljaira, s ezáltal
megvetette annak alapját a belvárosi fiúiskolában." [48]
Az ifjúsági könyvtárak létesítésére, gyarapítására befolyt összegek a
következőek voltak:
1885/86. tanév ---- 272 frt 21 krajcár
1888/89. tanév ---- 264 frt 74 krajcár
1890-91. tanév ---- 268 frt 6 krajcár
1892/93. tanév ---- 257 frt 79 krajcár
1894/95. tanév ---- 226 frt 26 krajcár
A könyvállomány számának alakulása:
1885/86. tanév ---- 1502 kötet
1888/89. tanév ---- 2433 kötet
1891/92. tanév ---- 3096 kötet
1892/93. tanév ---- 3229 kötet
1894/95. tanév ---- 3778 kötet
1895/96. tanév ---- 4107 kötet
A könyvtárlátogatók számának alakulására három tanévben találtunk
utalást:
1885/86. tanév ---- 10.966 látogató
1894/95. tanév ---- 8.095 látogató
1895/96. tanév ---- 7.545 látogató
(Ezen csökkenések oka valószínűleg az, hogy a kezelő tanítók a gyengébb
törekvésű tanulókat büntetésül s nagyobb szorgalomra bíztató ösztönzésül a
könyvtár használatában korlátozták.) [49]
Az iskolai könyvtárak elterjedésének országos méretekben volt egy nagyon
jelentős akadálya, mely az 1870-es, 80-as években is fennállt még: a
gyermek- és ifjúsági irodalom csekély mennyisége. Kovács Máté így írt erről:
"A gyermek- és ifjúsági könyvek csoportja meglehetősen szegényes
volt. Magyar nyelven pl. 1876-ban mindössze 23, 1890-ben még mindig
csak 27 mű" [50] jelent meg, ami a könyvkiadás egészében alig több
1 %-nál.
Szabóki Gyöngyi szerint:
"A világirodalom már klasszikussá vált néhány jól-rosszul
lefordított alkotása mellett alig állt rendelkezésre szinvonalas
hazai mű. (...) (Léteztek sorozatok)... e sorozatok nagyrészt
direkt módon nevelgető, moralizáló elbeszélésekről álltak, melyek a
pedagógia és a hétfejű sárkány összeházasításából származván - csak
az unalmas részek átlapozására szoktatták rá a gyerekeket." [51]
Az "ifjúság okítására" szolgált a kormány által is támogatott
ponyvairodalom, ezen típusú művek egyik fő gondviselője a már említett
Dolinay Gyula volt, aki
"Novellákban, mesékben terjeszti a szirupos hazaszeretetet, az
osztálybékét, hirdeti a derék mesteremberek, jószívű urak (akik a
szegény nép atyjai) dicsőségét, elismeréssel emlékezik meg a
deklasszált dzsentriről, aki nem szégyell dolgozni." [52]
Arra vonatkozóan, hogy ilyen országos viszonyok közepette Fejér megyében
milyen könyveket olvastak az iskolai könyvtárakban, nincsenek pontos
adataink - bár néhány könyvjegyzék fennmaradt - ám illúzióink sem lehetnek.
Mindenesetre bizonyos, hogy a székesfehérvári iskolák által létesített
könyvtárakban szép számmal megtalálhatóak voltak Petőfi, Jókai, Arany,
Verne, Xantus munkái, emellett természetesen a "ponyvairodalom" csekély
értékű kötetei is. Gőbel személyes példával járt elől az értékes
ismeretterjesztő könyvek és irodalmi művek elterjesztésében: többször
adományozott könyvtárának (a belvárosi fiúiskolában) könyveket, és a
megrendeléseiben szereplő könyvek is gondosan voltak összeválogatva.
Gyakorta ajánlott fel könyveket szorgalmas tanulók jutalmazására is.
A "Fejérmegyei Tanítótestület" is alapított saját könyvtárat, melynek
szintén Gőbel János György volt a lelke. E könyvtárban nemcsak pedagógiai
tárgyú műveket gyűjtöttek, de különféle tankönyveket, ismeretterjesztő
műveket, szépirodalmat is. Peres Sándor által közölt adat szerint (1896-ban)
a testület könyvtárában 1076 mű volt, 1000 frt értékben. [53]
Gőbel - tisztségének megfelelően - rendszeresen ellenőrizte a város
könyvtárait, és a testületi tanácskozmányokon többször beszámolt a
tapasztalatairól, és azokat a "könyvtárnokokat", akiknek a munkájában
kifogásolnivalót talált, szigorú szavakkal marasztalta el. Így történt
például az 1886. március 24-i tanácskozmányon is, a jegyzőkönyv szerint:
"62/6, Sajnos vétetik tudomásul, hogy a palotakülvárosi
iskolánál Greizinger Ferencz könyvtárnoksága alatt az ifjúsági
könyvtárból 9 munka elveszett." [54]
Gőbel a fentebb már említett cselekedetein kívül mégegy módszerrel
próbált olvasásra serkenteni, tanítótársai és az ifjúság figyelmét felhívni
a könyvekre: rendszeresen könyvismertetéseket publikált a Székesfejérvár és
más lapokban. Például idézhetjük Tóth József: Népszerű egészségtan
összefüggésben az embertannal című munkájáról írt ismertetőjét azaz
kritikáját, Gőbel ugyanis továbbment a könyv egyszerű bemutatásánál,
hozzátett, javított, javasolt a tartalmat illetően. [55]
Fentieken kívül számos más, elméleti és gyakorlati ténykedése is
ismeretes volt. Cikkei bizonyítják, milyen nagy jelentőséget tulajdonított
Gőbel pl. annak, hogy az iskolások megtanulják a kertészkedés, méhészkedés
alapvető gyakorlati teendőit. Idézzünk fel két cikket, melyeket erről a
témáról írt:
"Figyelmet érdemlő dolog (...) Nézzük csak a városi hatóságunk
által évek óta gond, fáradtság s tetemes költséggel előállitott
faültetvényeinket! Valóban borzadás fut át, ha ugy a városban, mint
ezenkivül létrehozott fasorok draszticus rombolásait szemléljük!!
(...) Itt csak jobb nevelés-tanitás fog a nyers baj hatásos
orvossága lenni! Hozzuk népünket s ennek nevelkedő gyermekeit a
természet szépségeihez közelebb... ismertessük meg velük ezeket
(...) barátkoztassuk már a gyermekkorban meg a fanevelés, ápolás s
nemesítéssel (...) Elméleti oktatások önmagukban azonban korántsem
elégségesek. Tényleg kell bevezetni a gyermekeket a természet nagy
templomába, s ott megtanítani örömet találni mind abban, mit nagyot
s szépet a mindenség létesített. (...) Helyesen berendezett s jól
kezelt városi gyümölcsfa-iskolákra van szükségünk!" [56]
Gőbel - az iskolaszék élén - a kertészeti oktatáson kívül a méhészeti
oktatásra is nagy figyelmet fordított, amint erről Velinszky Ferenc ír. [57]
Gőbel - főleg nyugati tanulmányútjai tapasztalataként - helyesen ismerte
fel, hogy az iskolákban nemcsak az elme, de a test kiművelése is fontos
feladat, illetve azzá teendő. 1872-ben írt először erről a Székesfejérvár
című lapban.
"... ha valamikor, úgy bizonyára most van szükség a tornászatra.
Népiskoláink ifjúsága számos tantárgyak tanulásában kifáradt
szellemének a test-gyakorlásban talál felelevenitő tápot. A testi
erők fejlesztése, az izmok erősítése által, a lélek munkahajlama is
fokoztatik. A mint test és lélek együttvéve képeznek egészet, úgy
kell, hogy neveléstanításunk is egész lényében karolja fel az
embert, egyik részt a másik rovására elhanyagolni nem szabad.
Szász- és Poroszországban a tornászás mindkét nembeli ifjúságra
rendes, kötelezett tantárgy; (...) Magyar iskolatörvényünk szinte
előírja a tornászatot de régibb tanitóinknak e szakbani
gyakorlatlanságánál fogva, egyenlőre nem sok történik." [58]
E cikkben - általunk nem idézett részében - arról írt Gőbel, hogy
mennyire hasznosnak tartotta azt a torna-tanfolyamot, melyet a kormány
szervezett néptanítók részére, s amelyen az ő székesfehérvári kollégái is
részt vettek. 3 évvel később egy újabb cikkében aztán fény derült arra, hogy
mekkora haszonnal járt az említett tanfolyam: Gőbel ismét kénytelen volt a
tornászat ügyében cikket írni, a helyzet ugyanis 1875-ben is szinte
változatlan maradt Székesfehérvárott.
"... A testgyakorlat, tornászat az életben fontos szerepet
játszik, ... mégis városunkban (...) alig forditanak rá oly mérvben
figyelmet, mint kellene. (...) alakitsunk egy városi torna
egyletet. (...) Az egylet célja volna a tornászat-testgyakorlat
minden ágának művelése. /1/ Iskolai tornázás, /2/ Lapdajátékok, /3/
Vívás, /4/ Ökölvívás, /5/ Gyaloglás. Az egylet a korcsolyázás,
uszás és evezés kiművelésére is gondot fordítana." [59]
1875. januárjában Gőbel az iparostanoncok iskoláztatásáról írt feltáró
cikket, melyben bemutatta az új kezdeményezéseket is, melyek az áldatlan
állapotok megszüntetését célozták Székesfehérvárott.
"... velem együtt, bizonyára minden gondolkodó fő beismeri, hogy
iparosaink csekélymérvű, szűk látókörű képzettsége, ón-súlyként
nehezedvén reájuk, bármely iránybani emelkedésökre, csak gátlólag
hatnak.
Ódon állapotainkkal tehát szakítani kell. (...) A közel 300
iparostanoncz ezidőig vasárnaponként d. u. 2-4-ig nyert oktatást.
Ebből egy fél óra hitoktatásra, 1 1/2 pedig egyéb tárgyakra
fordíttatott." [60]
Gőbel cikkében jól ismerte fel azt a tényt, hogy a műveletlen iparosréteg
a társadalom fejlődésének kerékkötője, a tőkés gazdálkodás
kibontakoztatásához nem elegendő a szaktudás, az általános műveltség és a
kulturális szint is a további fejlődés záloga. (Mintha még napjainkban sem
lenne ez a probléma teljesen megoldva...?!) Gőbel cikkében üdvözölte Say
Rudolf iskolaszéki elnök kezdeményezését, az iparostanoncok oktatásának
kiszélesítésére vonatkozóan.
1876-ban Gőbel egy más, az előbbiekhez hasonlóan fontos témában
cikkezett: a leány-gyermekek iskolájáról.
"A köznevelés terén eddig történt mozgalom főleg a fiú gyermekek
részére irányult, mely egyoldaluság a sikert megakasztotta. A
leánygyermekek feltanítása akadálynak bizonyul. (...) A társadalom
magának neveli jövőjét. A nőket családi életre, sőt nemzeti létre
biztosításának tekintheti, mert elhárítja hátramaradása esélyeit.
(...)" [61]
Gőbel ebben az esetben is jól felismerte és elemezte cikkében, hogy
milyen szorosan függ össze az ország fejlődése a műveltséggel - a nők
műveltségével jelen esetben -. Saját korának gondolkodásmódján azonban nem
tud itt túllépni, a lányok iskoláztatását csak bizonyos korlátok között
képzelte el, szerinte szó sem lehetett arról, hogy nők kerüljenek be a
felsőoktatásba, és az idegen nyelvek tanítását is feleslegesnek vélte lányok
számára, elegendőnek tartotta azt a tudást, melyet a jövő jobb iskolája
nyújt a leendő anyáknak - magyar nyelven.
Nemcsak a gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozott Gőbel, hanem a
néptanítók életkörülményeinek feltárásával is. (Fentiekben már arról is
szóltunk, milyen nagy jelentőséget tulajdonított önképzésüknek -
képzésüknek.) A néptanító a kiegyezés illetve az 1868-as népoktatási törvény
bevezetése után is a korszak folyamán mindvégig a társadalom
erkölcsileg-anyagilag alábecsült tagja volt, és mindez annak ellenére is így
volt, hogy a fejlődés fontos mozgatórugójának tartotta az oktatás-nevelést
az egész társadalom. Ugyanakkor
"a tanítók alacsony életszinvonala, az egyházi és a községi
hatóságokkal szemben kialakult anyagi és erkölcsi függőségük
meghatározta társadalmi helyzetüket, korlátot szabott
művelődésüknek, szakmai fejlődésüknek." [62]
1868 után a néptanítókra - bár még mindig nem túl nagy mértékben -
ráirányult a kormány és a közvélemény figyelme. Ennek egyik első jele volt
az az országgyűlési szavazás, mely tanügyi célokra 150.000 forintot
szavazott meg. Gőbel így írt erről a Néptanítók Lapjában:
"a nagylelkűen megszavazott összeg felének tanitói jutalmakra
fordított elrendelése, fölséges gondolat volt a közoktatási
minisztertől, s annak legelsőbben is szegény, de szorgalmas tanítók
közötti kiosztása, igen méltányos s humanus eljárás volt.
Szegénység = tanító, egy s ugyanazon fogalom. Soraink közt nincs
senki, kire ilyetén jutalmazás rá nem férne." [63]
Az említett összeget 1018 tanítónak osztották ki, 100-80-60 forintnyi
bontásban. Az újság szerkesztősége szükségesnek tartotta megjegyezni a cikk
végén, hogy Gőbel nem volt a jutalmazottak között.
Szabolcs Ottó ezt írta a kiegyezés utáni magyar pedagógustársadalomról:
"Elsősorban anyagi helyzetük következtében a pedagógus
társadalmon belül is jelentős rétegződés ment végbe. A
határvonalakat egyrészt az egyes iskolatípusok közötti, másrészt a
város és falu, különösen a főváros és a vidék közötti különbség
határozta meg." [64]
Ugyanő írta:
"1870-től 10 évente tartottak népszámlálást. 1870-ben a 113.804
értelmiségiből 27.221 a tanító, tanár, tanítónő, azaz a magyar
értelmiség kb. egynegyede, a világi értelmiségnek közel harmada, ha
a papokat és a köztisztviselőket leszámítjuk, a tulajdonképpeni
modern polgári értelmiség közel fele a pedagógusokból kerül ki."
"A pedagógusoknak mintegy 90%-át a réteg legsoványabb
jövedelemmel rendelkező, az értelmiségi társadalom legalsó
létrafokán elhelyezkedő néptanítók képezik." [65]
Az országos helyzet változása kiindulópontul szolgálhat ahhoz, hogy Fejér
megye néptanítóinak állapotára röviden fényt derítsünk.
"1871-ben egy belvárosi (Székesfehérvár) tanitónak a következő
fizetése volt:
/a/ rendes fizetés: 600 frt
/b/ ismétlő tanitásért: 100 frt
/c/ lakbér: 100 frt
/d/ faátalány: 60 frt
/e/ takaritási átalány: 30 frt
-------------------------------
890 frt
1873-tól kezdve a belvárosi tanitók tanítottak az
iparosiskolában is, a miért külön 100 frt fizetést húztak, s így
összesen 990 frt fizetése volt mindegyiknek, úgy, hogy 1876-ban,
midőn a város a tanitói fizetéseket rendezte, csak 10 frt-ot
kellett hozzáadni a belvárosi tanitók fizetéséhez, hogy 1000 frt
legyen." [66] - írta Velinszky Ferenc.
Ez a rövid kimutatás azt bizonyítja, hogy Székesfehérvár belvárosában a
tanítók anyagi helyzete nagyon jó volt. Ez azonban a megyei tanítói
fizetéseknek csak a csúcspontját jelentette. A megyei iskolatanács
évnegyedes közgyűlésén közölte a megye oktatás ügyének statisztikáját 1876.
január 26-án a Székesfejérvár és Vidéke című lapban, ahol olvashatunk a
megye tanítóinak fizetésére vonatkozó adatokat is:
"A tanitók fizetés 100 frt-nál (!) kevesebb - Vasztélyen,
100-200 frt - 15 tanitónak, 200-300 frt - 32 tanitónak, 300-400 frt
- 85 tanitónak." [67]
Ezzel a felsorolással teljesebb képünk alakulhat, mint amilyet Velinszky
tárt elénk. A pedagógusok életmódjáról szintén a Székesfejérvár és Vidéke
című lapban jelent meg egy őszinte hangú, feltáró cikk, bizonyos S. R. írta
(Say Rudolf?).
"A római cath. tanitók nagy része, még jelenben is a harangozói
hivatalt is - nem viseli, de rángatja. Papját öltözteti,
vetkőzteti, a temetési alkalmakkor ruháját hordja előtte, mellette
vagy utánna! Mindezek mellett kántor, és valljon van-e érte 1/10
részin az összes helyeknek ezen működéseért külön fizetése? Nincs.
(...) azt mondják, illetőleg követelik a tanitótól még, hogy télen
(mert nappal még úgy sem fáradt ki) éjjelenkint tanitsa a
felnőtteket; tanitsa tavasszal (mert rá ér) a kertészetet (ha van,
ha nincs faiskola), na, meg üres idejében valami kézműre oktassa
tanitványait - pl. szalmafonás, kosárkötésre stb. hozzáadólag még
legyen tornász (s ha a nyakát kitöri, ott a díj.) Mert nem ingyen
tesz, mert kap érte: 250, 300, 350 frt-ot. (Ezenkivül)... bizony
mondom, hogy nem embernek való lakás az, melyben némely
felebarátunk lakik." [68]
Lassanként kirajzolódik előttünk a kép, hogyan is éltek, milyen anyagi és
erkölcsi megbecsülésben volt részük az 1870-es évek végén vizsgált megyénk
néptanítóinak. Gőbel János György (és természetesen mellette mások is)
minden lehetséges eszközt próbált megragadni arra, hogy tanítótársai
helyzetén javítson, akár személyre szólóan, akár megyei viszonylatban. Gőbel
nemcsak a szónoklat és az újságírás fegyvereivel harcolt a jobb anyagi,
erkölcsi megbecsülésért, de alapítványokat kezdeményezett; javaslatokat és
tervezeteket dolgozott ki a tanítók fizetésével illetve nyugdíjazásával
kapcsolatosan. Az ő tevékenységének is köszönhető, hogy székesfehérvári
városatyák 1876-ban, még a tanév befejezése előtt véghezvitték a tanítói
fizetések emelését. (Mint erre Velinszky is utal fentebb idézett művében.)
Időrendi szempontokat figyelembe véve dolgozatunk későbbi részébe
illeszkedne az a nyugdíjtervezet, melyet Gőbel dolgozott ki 1889-ben,
tartalma miatt azonban ehhez a gondolatsorhoz tartozónak véljük. Gőbelt a
tanítók bízták meg a tervezet kidolgozásával, miniszteri utasításra. A
tervezet így hangzott:
"Az idős tanitók alapfizetés nélkül lépnek a városi nyugdíj
kötelékébe, és évi díj gyanánt csak az államnál biztosított 250
frt-ot meghaladó fizetésük után 2%-ot tartanak fizetni. A
nyugdíjjogosultság itt is a 40 szolgálati évtől és a 65 éves
életkortól tétetik függővé, de betegség esetén 30 évi szolgálat
után is teljes fizetéssel mehetnek nyugdíjba.
10 évi működés után a biztosított állami nyugdíjösszeget
meghaladó fizetéstöbbletnek 40%-át, utána pedig minden évre 1%-kal
többet kapjon a nyugalmazott.
Ifjabb tanitók, kik 300-400 frt-ra vannak biztosítva, az
állammal szemben továbbra is fenntartják kötelességeiket, s a
400-300 frt-ot meghaladó nyugdíjtöbblet után fizetik a városnál
először élvezett fizetésük 10%-át, emelkedési többlet után 20%-ot,
azonkívül a rendes 2%-ot.
Fiatalabb tanítók, a kiknek kívül töltött éveit a város
beszámítja, erre az időre is fizetik a 300 frt-nak 2%-át 36 havi
részletekben. A tanítók csak 2 évi ideiglenes működés után vétetnek
a nyugdíjkötelékbe. Az állam által nyerendő nyugdíjösszeget a város
a nyugdíjaztatásnál beszámítja. A nyugdíjösszeg kezelésének
bizottságában egy tanító is foglaljon helyet." [69]
A kisebb bizottság a javaslatot elfogadta, de a közgyűlés nem, mert a
városra s annak többi tisztviselőire nézve sérelmesnek találták, írta
Velinszky Ferenc. E problémát véglegesen csak az 1891-es országos
nyugdíjtörvény oldotta meg.
Ez a gőbeli tervezet nemcsak arra világított rá, hogy Gőbel mennyire
szívén viselte a tanítók sorsát, de kitűnő példa volt sokoldalúságára is,
hiszen nagyszerű gazdasági tájékozottság és szakismeret kellett a javaslat
kidolgozásához.
Az 1880. évi népszámlálás szerint a néptanítói fizetések átlaga
országosan évi 367 forint volt, ehhez képest a Székesfehérvári tanítók
helyzete jónak volt mondható. (Összehasonlításul az árakról néhány adat:
az élelmiszerárak hazánk agrárjellege miatt alacsonyak voltak - fehér
kenyér: 1 kg = 0,18 frt; tej: 1 l = 0,11 frt; disznóhús: 1 kg = 0,64 frt; de
az iparcikkek, ruházati cikkek aránytalanul drágák.) [70]