[102] DEWEY: A NEVELÉS FOGALMA
Vallom, hogy a nevelés csak akkor hatékony, ha a személyiség részese
lehet a társadalmi öntudatnak. A nevelés folyamata már a születés
pillanatában megkezdődik, folyamatosan fejleszti az egyén szellemi erőit,
átitatja az ember öntudatát, alakítja szokásait és nézeteit, felkelti
érzéseit és érzelmeit. Az egyén ezen az öntudatlan nevelési folyamaton
keresztül fokozatosan részesül az emberiség által eddig felhalmozott
szellemi és erkölcsi javakból. Örököse lesz a civilizáció befektetett
tőkéjének. A legjobban szervezett intézményes nevelés sem tud teljes
mértékben elszakadni ettől az általános folyamattól, csak annak
megszervezésére, illetve differenciálására vállalkozhat.
Vallom, hogy az egyedüli igaz nevelés akkor valósul meg, ha a gyermek
szellemi erőit annak a társadalmi környezetnek az igényei formálják,
amelyben él. Ezek az igények ösztönzik arra, hogy a közösség tagjaként
cselekedjen, s magát abból a szempontból ítélje meg, hogy mennyire van
hasznára a közösségnek. A cselekvései által kiváltott reakciókból tudja meg,
hogy ezeknek a cselekedeteknek mi a társadalmi jelentőségük. A bennük rejlő
érték visszatükröződik magukra a cselekedetekre. Például a gyermek ösztönös
gagyogására a felnőtt értelmes szavakkal reagál, s ebből a gyermek megérti,
hogy gagyogása valójában mit jelent, megismerkedik a nyelv által kifejezhető
érzelmek és fogalmak gazdagságával.
Vallom, hogy ennek a nevelési folyamatnak két oldala van: pszichológiai
és szociológiai. Egyiket sem hagyhatjuk el vagy rendelhetjük alá a másiknak
káros következmények nélkül. A kettő közül a pszichológiai oldal az
alapvető. A nevelés anyagát, kiindulópontját a gyermek ösztöneiben és
erőiben találjuk. Ha a nevelő szándékai nincsenek összhangban a gyermek
ösztönös tevékenységével, a nevelés csupán külső kényszer. Így is el lehet
érni bizonyos eredményeket, de ez nem nevelés. Ha nem ismerjük az egyén
pszichológiai alkatát és tevékenységét, akkor a nevelési folyamat csak
esetleges és önkényes. Ha véletlenül összhangba kerül a gyermek
tevékenységével, akkor a nevelés feszültséget okoz, sőt a gyermeki fejlődés
akadálya lesz.
Vallom, hogy a társadalom és a civilizáció jelenlegi helyzetének ismerete
szükséges ahhoz, hogy helyesen értelmezzük a gyermek szellemi erőit. A
gyermeknek saját ösztönei és törekvései vannak, melyeket csak akkor
érthetünk meg, ha rátalálunk a társadalmi megfelelőjükre. Vissza kell
tudnunk vezetni azokat, hogy meglássuk, mire vezetnek. Előbbi példánkra
visszatérve, arról van szó, hogy képesek legyünk a gyermek gagyogásában
felismerni a majdan kialakuló társadalmi érintkezés, a beszéd igéretét és
lehetőségét, mert csakis e felismerés birtokában tudunk ezzel az ösztönnel
megfelelően bánni.
Vallom, hogy a nevelési folyamat társadalmi és pszichológiai oldalai
szervesen összetartoznak. A nevelés azonban nem tekinthető a kettő
kompromisszumának, egyik oldal sincs alárendelve a másiknak. A nevelés
pszichológiai meghatározása formális és tartalmatlan, vagyis csak az értelmi
erők fejlesztésének elvét tartja fontosnak, és nem szól arról, hogy miként
használhatók ezek az erők. A társadalom-szempontú meghatározás - egyre
szorosabban illeszkedve a civilizáció fogalmához - a nevelést erőltetett és
külsődleges folyamatnak fogja fel, a személyiség szabadságát alárendeli az
előre meghatározott társadalmi és politikai helyzetnek. Vallom, hogy ezek az
ellenvetések helyesek, mikor a két oldal merev szétválasztása ellen szólnak.
A szellemi erőket akkor tudjuk megítélni, ha ismerjük céljukat, hasznukat,
funkciójukat, ezt azonban csakis abban az esetben tehetjük meg, amennyiben
az egyént a társadalmi viszonyok aktív részesének tekintjük. Ugyanakkor
azonban a gyermeknek a társadalomba való beilleszkedését a jelenlegi
feltételek között azzal segíthetjük elő, hogy maximálisan fejlesztjük erőit.
A demokrácia és a modern termelési feltételek kialakulása miatt nem tudjuk
pontosan megjósolni, hogy milyen lesz a civilizáció húsz év múlva. Ezért
lehetetlen a gyermeket adott helyzetekre felkészíteni. Csak úgy lehet őt a
jővőre felkészíteni, ha megtanítjuk arra, hogy ura legyen önmagának, vagyis
olyan képzést adunk neki, hogy tehetségeit gyorsan és teljes mértékben
alkalmazni tudja; szeme, füle és keze parancsra váró szerszámok legyenek;
tudja megitélni a körülményeket, gazdaságos és hatékony cselekvésekre legyen
képes. Az ilyenfajta beilleszkedést csak akkor érhetjük el, ha állandóan
szem előtt tartjuk az egyén szellemi erőit, ízlését és érdeklődését, tehát a
nevelés fogalmát állandóan pszichológiai kifejezésekkel kell
helyettesítenünk.
Vallom tehát, hogy az egyén, akit nevelni akarunk, társadalmi lény; a
társadalom az egyének organikus közössége. Ha a társadalmi tényezőt hagyjuk
figyelmen kívül, a gyermek nevelése puszta absztrakció. Ha az egyéni
tényezőt hagyjuk ki a ne
velésből, akkor csak érzéketlen, élettelen tömeget kapunk. A nevelés tehát a
gyermek tehetségének, érdeklődésének, szokásainak alapos megfigyelésével
kezdődik. Ezeket a fentiekre való hivatkozással ellenőrizni kell. A szellemi
erőket, szokásokat, érdeklődést folytonosan értelmezni kell; tudnunk kell,
hogy mit jelentenek. A társadalmi megfelelőjük nyelvére fordítsuk le ezeket,
s akkor megtudjuk, mennyire hasznosak a társadalom szempontjából.
Fordította: Szabolcs Éva és Vácz Judit
-----------------
Dewey: A nevelés jellege és folyamata
(Szerkesztete: Vág Ottó, Tankönykiadó, Bp. 1976.) 97-99. o.