[101] DEWEY: AZ ISKOLA MINT TÁRSADALMI INTÉZMÉNY
A korábban elmondottakból következik, hogy az iskola alapvetően
társadalmi intézmény, a közösségi élet egyik módja, amely saját
tapasztalatokkal, értékekkel bír, létének igazolását önmagában hordja. Ezt a
lényeges szempontot kell szem előtt tartanunk akkor is, amikor a fegyelem,
az igazgatás, a tananyag, a tantárgyak, a módszer kérdéseivel foglalkozunk.
Nem értünk egyet azzal a nézettel, mely szerint az iskola csak egy adott
hely, melynek tevékenysége arra korlátozódik, hogy az iskolán kívüli élet
céljainak megvalósításához eszközként szolgáljon. Az iskola olyan belső
értékkel bírjon a tanulók és a pedagógusok számára egyaránt, mint
amilyenekkel a családi élet rendelkezik, s amilyet a későbbiekben a
munkahely biztosít. Persze erről szó sem lehet, ha az iskolát olyan
intézménynek tekintik, ahová az ember azért jár, hogy oktassák, hogy órákat
vegyen. A mi elképzelésünk csak akkor valósul meg, ha kellő fontosságot
tulajdonítanak az emberi - a tanuló és a tanár közötti - kapcsolatoknak, s
ha mindenki számára érezhető, hogy az iskolában szerzett életismeret és
tapasztalatok megfelelően és teljes mértékben igazolják az iskola létezését.
Cardinal Newman The Idea of the University című könyvében egy igen
meglepő részt találunk. Azt állítja, hogy ha választania kellene két egyetem
között - az elsőben oktatás folyik, tankönyveket használnak, előadások
folynak stb., vizsgákkal állapítják meg az egyén tudását, s a vizsgaeredmény
alapján sorolják be osztályokba, a másik egyetemen viszont nincs oktatás,
különböző ízlésű, de előítéletektől mentes fiatal emberek kerülnek össze,
kicserélik nézeteiket -, akkor az utóbbi mellett döntene. Newman szerint az
emberek együttlétéből származó megállapodásoknak, az ebből következő
beilleszkedésnek sokkal nagyobb a nevelőereje, mint a hagyományos oktatás
során egy adott egyénhez való igazodásnak.
Az adott résznek csak a lényegét emeltem ki, szenvedélyes hangját nem
tudtam visszaadni. Newman véleménye nemcsak az egyetemi oktatásra érvényes,
hanem általában a nevelésre. Persze ezen nem azt értem, hogy a két oldalt el
kellene választani egymástól, vagy a kettő között választásra kényszerülünk,
ellenben arra gondolok, hogy az emberi, a társadalmi elemek és kapcsolatok a
fontosak és irányadóak; a rend és fegyelem, a tananyag, a tanítási módszerek
kérdéseinek megvitatásában csakis ez lehet a legfőbb mérce és kritérium. Az
iskolai élet szerves egész.
Ha ezt a szempontot az iskola igazgatására, az iskolai rendre és
fegyelemre vonatkoztatjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy nincsenek speciális
"iskolai erények". Az iskola irányításával foglalkozó szakkönyvek időnként
csak az iskolára jellemző "erényként" tüntetik fel a pontosságot, az
engedelmességet, a csendet. Amennyiben ezek valóban csak iskolai "erények",
akkor az iskolán kívüli életben nincs rájuk szükség: látszólag az iskola
mint szervezet vagy intézmény minden mástól elkülönül. A gyermek az iskolán
belül és az iskolán kívül két különböző lény.
A rendnek és a fegyelemnek az iskola intézmény voltából kell következnie,
s csupán az iskolában folyó élet megszervezésének a kérdése. Amennyiben a
szervezetnek csendre, gyorsaságra vagy engedelmességre van szüksége,
annyiban ezek természetesen erények, de nem iskolai erények, nem csupán az
iskola kizárólagos tulajdonságai. Bármely intézmény fegyelmének kérdésében
arról van szó, hogy a leghatékonyabb szervezéssel lehet elérni a kitűzött
célok megvalósítását. Felfoghatjuk az iskolát a társadalmi élet egyik
sajátos, de mégis közös céllal és érdekekkel bíró formájának, melyben
mindenki az együttműködés alapján tevékenykedik; ilyen felfogásban a
fegyelem a közösségi élet legjobb megszervezésének a biztosítéka. Egészen
más következtetésre jutunk, ha olyan különleges célokat tűztünk ki, mint
például a leckék megtanulása, vagy ha az iskolai rendről merev képet
alkotunk, s e merev koncepció alapján elválasztjuk a fegyelmet a közösségi
élet legtökéletesebb megszervezésétől.
A városi iskolák tanfelügyelője többek között a következő kérdést tette
fel a tanároknak: "Szükség esetén éppen olyan kötetlenül és természetesen
segítik-e egymást a gyerekek az iskolában, mint például a játszótéren?" Nem
tudom, hogy vajon az irónia kedvéért szónoki kérdésnek szánta-e ezt, de
bennem az hagyott mély nyomot, hogy milyen iszony ült ki a tanárok arcára e
feltételezés hallatán, hiszen ez az elképzelés a jelenlegi iskolai
gyakorlattal összeegyeztethetetlen. Ugyanis akkor a gyermekeknek szabadon
kellene mozogniuk, beszélgetniük, sok mindent kötetlenül csinálnának,
közösséget alkothatnának, ahelyett, hogy a helyükön ülnek, míg meg nem
tanulták a leckét, s készen állnak a felelésre. A legtöbb iskolában már maga
a tanterem elrendezése, az egy tanárra jutó tanulólétszám gyakorlatilag
lehetetlenné teszi ennek az elképzelésnek a megvalósítását. Az iskola egész
atmoszféráját, a tanulás és a felelés által irányított oktatást kellene
teljesen megváltoztatni és helyette a közösségi életet megteremteni.
Lássunk egy további példát, a tanórát. Itt is kétféle nézet uralkodik: az
egyik szerint a tanóra során lehet megállapítani, hogy a gyermek milyen
alaposan és pontosan tanulta meg a tananyagot, és esetleg ki lehet javítani
az előforduló hibákat, jobban kiugranak a problémák, s így a gyermek még
jobban tud tanulni a továbbiakban. A másik nézet viszont azt hangsúlyozza,
hogy a tanóra kollektív munka, melyben a tanár és a diák a saját
tapasztalataival vesz részt, a felmerülő problémákból származó információk
mindkét fél számára hasznosak. Ha a tanóra csak a tankönyvből megtanult
anyag mérésére szolgál, akkor világos, hogy szükségszerűen az individualista
szellem dominál, nem pedig a közösségi. Az már előre bizonyos, hogy a tanár
jobban tudja a leckét, hiszen a tankönyv ő előtte fekszik, s különben is
ismeri az anyagot. A diáknak nincs indítéka, hogy elmagyarázza a tananyagot
a pedagógusnak vagy bárki másnak. A tanóra csupán összehasonlítási alap,
vetélkedő, hogy ki tudja jobban elmondani az adott leckét. Azt már nehéz
lenne megállapítani, hogy vajon az életben a későbbiek során tapasztalható
mértéktelen vetélkedés, az egymás fölé kerekedés ösztönös vágya az iskolai
tanóra rendszerének, legalábbis az óra individualista szemléletének
köszönhető-e. Nem csupán filozófiai probléma, hanem gyakorlati kérdés, hogy
a tanórát a közösség, az osztály szempontjából ítéljük-e meg vagy pedig
abból az elvont intellektuális szempontból, hogy az egyén mennyi ismeretet
sajátított el, s ennek során milyen önfegyelemre tett szert.
Fordította: Molnár Magda
-----------------
Dewey: A nevelés jellege és folyamata
(Szerkesztette: Vág Ottó, Tankönykiadó, Bp. 1976.) 90-93.