[95] SUÁREZ Y ROMERO A FEGYELMEZÉSRŐL
Midőn a gyerekek testén minduntalan a büntetés gyalázatos nyomai
látszottak, sok szülő jóhiszeműen úgy vélte, hogy ez az egyedüli módja a
nevelésüknek. Majd miután a civilizáció fölemelte szavát a kegyetlen
fenyítések ellen, természetszerűen számosan akadtak olyanok, akik szerint
gyerekeik soha, semminemű tanulói dorgálást nem érdemelnek. A tanulók
szemében tekintélyüket vesztett nevelők - a gyerekek ugyanis gyakran hallják
a szülőktől, hogy nem azért fizetik a tandíjat, hogy csemetéik cserébe
szidalmakat kapjanak - időnként a gyerekek játékszereivé válnak, akik
tudják, hogy a szülők meg fogják hallgatni panaszaikat, és rendszerint
igazat is adnak nekik, aminek aztán vagy az lesz az eredménye, hogy alaposan
összerúgják a port az intézet igazgatójával, vagy nyomban átviszik őket
másik iskolába. (...)
Lássatok hát egy könnyed vázlatot bizonyos intézetekről, az említett
szemszögből. Világosan látni fogjátok belőle, mennyire messzi vagyunk tőle,
hogy számon kérjük bizonyos nevelőktől fegyelmezési módszerüket; holott az
ilyeneknek, akik kellő bölcsesség híján nem fogják föl, hogy nincs szükség
verésre és sértő szavakra a gyermekek irányításához, nem volna szabad
betölteniök a tisztes és nehéz tanítói állást, hanem szégyenkezve odébb
kellene állniok, hogy más módon keressék meg kenyerüket; nem kellene galádul
tönkretenniök az ország reménységeit, sem gúnyt űzniök a szülők mindenkor
szentséges bizalmából.
Ezek a sötét agyú, romlott és nemes szándék nélküli nevelők, akik csak az
orrukig látnak, akik csak azért magyarázzák el a leckét, mert hallják az
arany csöngését, akik nem szeretik azokat a teremtéseket, akiknek a sorsa
reájuk van bízva, akik nehéz hivatásukat, melyet azért választottak, hogy
nyomorúságukon enyhítsenek, mindenütt és mindenkor gyalázkodó szavakkal
illetik, akik meggondolatlan szavaikkal és tetteikkel a tantermekben, és
talán kicsapongó társadalmi és magánéletükkel az alantas érzelmek magvát
hintik el az ártatlan lelkekben, azért kapnak olyan sokáig helyt az oktatási
intézményekben, mert, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, nem nézünk utána
azoknak az embereknek, akikre a gyermekeink nevelését bízzuk, és mert
jellemünkből vagy szokásainkból eredendően csupáncsak panaszoljuk bajainkat,
ahelyett, hogy az orvoslásán fáradoznánk, s szüntelen arra várunk, hogy
mások szüntessék meg a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok.
Nézzük tovább, miért nem tartjuk még kívánatosnak, hogy efféle tanárok
gyakorolják a diákjaikon a fegyelmezés jogát. Azok az apák, akik állásuk
avagy javaik folytán kivételezett helyzetben vannak, természetesen
számíthatnak rá, hogy gyermekeiket nem teremtik le az intézetben; nevük
bejegyzése a nagykönyvbe figyelmeztetés is, hogy a gyermek legszelídebb
megintésére ez a név eltűnik ama lapokról, így aztán csak attól kell
tartaniok, hogy a tanító úr valamely dührohamában elfelejtkezik ezekről a
megfontolásokról. Persze, nem minden gyerek gazdag vagy nemes ezeknek a
hitvány alakoknak, akik mindazonáltal számos vétek fölött szemet hunynak,
lévén hogy a végzős diák mindenkor adakozni szokott az intézmény javára; azt
viszont jól tudják, hogy a szegényebb diákokat nemigen viszik át távolabbi
és költségesebb iskolába; és hogy esetükben aligha fenyeget oly kötözködés
veszélye, mely csődbe juttatná az iskolát.
Ha valaki azt hinné, hogy az iskolában nincs származási és vagyoni
megkülönböztetés, annak azt tanácsoljuk, hogy e tárgyban ne a gyerekeket
kérdezzék, akikbe azt kellene beleoltani, hogy tudásuk és erényeik révén
kell tisztes megélhetéshez jutniok, hanem hogy, ha csak közömbösségük nem
tartja vissza őket tőle, legalább a vizsgákon részt vegyenek. Menten észre
fogják venni, hogy a tanító csaknem mindig azoknak a fiaihoz szól, akik
vagyonuk vagy állásuk folytán bizonyos tekintélynek örvendenek, és hogy még
az ünnepélyes pillanatokban is alig leplezi ellenszenvét és rosszindulatát a
szegény vagy egyszerű gyerek iránt, aki összezavart vagy elfelejtett
valamit, amit talán rosszul magyaráztak el neki, és hogy mennyire kedves
azokkal, akikben hasznot lát, sárba tiporva ezzel a hivatása diktálta
pártatlanságot és méltóságot. Persze továbbra sincs okunk rá, hogy megbánjuk
ama kijelentésünket, hogy örülnünk kell neki, ha az effajta tanárok, bármi
legyen is az okuk rá, tartózkodnak a diákjaik megbüntetésétől. Mivel azonban
ők maguk fosztották meg magukat attól a dicső bíráskodástól, amit a tanító
gyakorol a tanítványai fölött, már csupán az hiányzik, hogy a családatyák
folytonos és éber figyelme megkoronázza a művet, és a nevelői pálya
elhagyására kötelezzék őket.
Fordította: Halász Tünde
-----------------
A régi idők Kubája
(Válogatta: Salvador Bueno, Európa, Bp. 1981.) 226-230. o.