[94] SARAH BERNHARDT: AZ INTERNÁTUSBAN
Egy nap anyám a térdén tartott, és azt mondta:
"Már nagylány vagy, meg kell tanulnod írni-olvasni." Hét éves voltam
akkor, és sem írni-olvasni, sem számolni nem tudtam, mivel 5 évig öreg
nevelőnőm gondozott, két évig pedig betegeskedtem.
"Iskolába kell menned", folytatta anyám, göndör fürtjeimmel játszadozva,
"mint a többi nagylánynak." Én nem tudtam, mit jelent mindez, és
megkérdeztem, mi az az iskola.
"Egy olyan hely, ahol sok kislány van", válaszolta anyám.
"Betegek?" - kérdeztem.
"Ó, nem! Elég jól vannak, mint most te is, és együtt játszanak, és nagyon
jókedvűek és boldogok." (...)
A kocsi megállt Auteuil-ben, a Boileau utca 18. szám előtt. A vaskapun
volt egy hosszú, sötét tábla, rajta felirat arany betűkkel. Felnéztem rá, és
a mama így szólt:
"Remélem, mielőbb el tudod majd olvasni". Nagynéném odasúgta nekem:
"Bentlakásos Iskola, Madame Fressard", és én meg gyorsan mondtam a
mamának:
"Az van ott, hogy Bentlakásos Iskola, Madame Fressard."
A mama, a nénikém és a három férfí szívből nevettek talpraesettségemen,
és aztán beléptünk a házba. Madame Fressard elénk jött, és én egyből
megszerettem őt. Közepes termetű volt, elég kövér,
la Sévigné-módra
begöndörített őszes frizurát viselt. Szép, nagy szemei voltak, George Sand
szemeihez hasonlóak, és nagyon fehér fogai, ami azért is feltűnt, mert
arcszíne elég világos volt. Egészségesnek látszott, kedvesen beszélt; húsos
kezei voltak és hosszú ujjai.
Kezemet kedvesen megfogta, és fél térdre ereszkedve, úgy, hogy arca egy
vonalba került az enyémmel, éneklő hangon így szólt:
"Ugye, nem fogsz tőlem félni, kislány?" Én nem válaszoltam, de az arcom
úgy elpirult, mint a kakas taréja. Ő komoly kérdéseket tett fel nekem, de én
megtagadtam a választ. Mindenki körém állt.
"Beszélj, gyermek - Gyerünk, Sarah, legyél jó kislány - Ó, te kis
rosszaság!"
Minden hiába volt. Tökéletesen néma maradtam. A szokásos út következett
ezután, a hálószobákba, az étkezőbe, az osztálytermekbe és a szokásos túlzó
dicséretek sorozata.
"Milyen szépen tartanak itt mindent! Milyen makulátlanul tiszta minden!"
- és száz efféle ostobaság a gyermekek eme börtönéről. Anyám félrevonult
Madame Fressard-ral, és én a térdébe kapaszkodtam, hogy ne tudjon menni.
"Ez orvosi előírás" - mondta anyám, és aztán következett egy hosszú lista
arról, hogy hogyan kell bánni velem.
Madame Fressard eléggé gúnyosan mosolygott.
"Tudja asszonyom", - mondta anyámnak "mi nem leszünk képesek így
begöndöríteni a haját."
"És bizonyára arra sem lesznek képesek, hogy kiegyenesítsék" - válaszolt
anyám miközben megsimogatta a fejemet kesztyűbe bújtatott kezével.
"Ezek természetes hullámok, és mindig addig kell fésülni, amíg alaposan
ki nem kefélték. Máskülönben nem lehet kigubancolni, és nagyon fogják húzni
a kislány haját. Mit adnak a gyerekeknek négy órakor?" - kérdezte anyám,
témát változtatva.
"Ó, egy szelet kenyeret, és azt, amit a szülők itt hagytak nekik."
"Hoztunk 12 üveg különböző dzsemet" - mondta anyám, "de a kislánynak
egyik nap dzsemet kell ennie, a másik nap csokoládét, mivel nincs jó
étvágya, és igényli az ételek változatosságát. Vettem 6 font csokoládét."
Madame Fressard jóindulatúan mosolygott, de elég gúnyos éllel. Kivett egy
doboz csokoládét és megnézte készítője nevét.
"Ah! Marquis-tól való! Micsoda egy elkényeztetett kislány ez!" Fehér
ujjaival megveregette az arcomat, és aztán tekintete egy öblös üvegre esett,
amelyet meglepetten vett szemügyre.
"Ez hideg krém", - mondta anyám. "Én magam készítem, és szeretném, ha a
kislányom arcát és kezét minden este bedörzsölnék vele, mielőtt lefekszik."
"De..." - kezdte Madame Fressard.
"Ó, duplán fizetem az ágyneműmosás költségeit" - szakította félbe
türelmetlenül anyám. (Jaj, szegény anyám! Elég jól emlékszem, hogy
ágyneműmet egy hónapban csak egyszer húzták át, éppúgy, mint a többi
diákét.)
Végül elérkezett a búcsú pillanata, és mindenki a mama körül állt, és
miután alaposan összecsókolgatott, elvitték őt tőlem, és közben kedves
szavakkal vígasztalták "Itt olyan jó lesz a kislánynak - itt meglesz mindene
- olyan lesz majd, mintha kicserélték volna, mire újra látod!" - és így
tovább.
A tábornok, aki nagyon kedvelt engem, karjaiba vett, és feldobott a
levegőbe. "Te kis gyerek" - mondta; "kaszárnyába tesznek téged, és ügyelned
kell ám majd a viselkedésedre!"
Megrángattam hosszú bajuszát, és ő így szólt, miközben rám kacsintott és
Madam Fressard-ra nézett, akinek szintén volt egy kis bajusza:
"Ezt a hölgynek nem szabad ám csinálnod, tudod-e!"
Nénikém szívből nevetett, anyám pedig elfojtotta nevetését, és az egész
csapat a suhogós szoknyák és búcsúzkodások valóságos forgószele közepette
távozott, mialatt engem bevittek a kerítés mögé, ahol bebörtönöztek.
Két évet töltöttem el ebben az intézetben. Megtanítottak olvasni, írni és
számolni. Új játékok százát is megtanultam. Megtanultam rondeaux-t énekelni
és zsebkendőket hímezni anyámnak. Viszonylag boldog voltam itt, mivel
csütörtökönként és vasárnaponként mindig kimehettünk valahová, és ez a
szabadság érzését adta nekem. Az utca nagy tere számomra meglehetősen
különbözött az internátushoz tartozó tágas kert területétől. Ezenkívül
Madame Fressard-nál voltak kisebb ünnepségek, melyek rendszerint
gyönyörűséggel töltöttek el. Stella Colas kisasszony, aki akkoriban debütált
a Thétre Franais-ben, csütörtökönként néha eljött hozzánk, és verseket
szavalt nekünk.
Fordította: Kéri Katalin
-----------------
My double life - Memoirs of Sarah Bernhardt
(William Heinemann, London, 1907.) 6-9. o.