[93] CÁRDENAS Y RODRIGUEZ: DIÁKOK, KÜLFÖLDRE!
Társaságainkban mostanában gyakori vitatéma, hogy vajon hasznos-e vagy
káros, ha külföldre küldjük tanulni gyerekeinket, kikkel egyébiránt ebben az
országban ajándékozott meg bennünket az isteni gondviselés avagy a
végzetünk. Ahogy már a vitákban szokásos, ilyenkor fölborzolódnak a
kedélyek, s a vélemények jócskán megoszlanak. Ki csupán a jó oldalait
szemléli a dolognak, ki pedig visszariad a hátulütőitől, és nem gondol az
előbbiekkel. Ki az egyetemekről szónokol, ki a hajótöréseket emlegeti; az
egyik dicshimnuszokat zeng a Hamburgból vagy Göttingából hazatért fiú
tudásáról, mire a másik azt válaszolja, hogy minden tudománya a német szóra
és a mustárevésre szorítkozik; van, aki lelkesedik, mert valakinek a fia
három nyelven is megtanult odaát, meg könyvelni is, a másik erre azzal
torkolja le, hogy az anyanyelvét viszont elfelejtette, s a szüleitől is
elhidegült.
Nem ütjük bele az orrunkat ebbe a levesbe, hagyjuk, hadd mondja, sőt írja
mindenki, amit a legjobbnak vél, hisz azért van nyelve és azért vásárolt
papírt meg tintát. Persze, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél:
koronként kételyek merülnek föl bennünk, vajon megvannak-e országunkban
mindazok a föltételek, amelyek az alaposabb képzéshez kívánatosak. Sem
Franciaországban, sem Angliában, sőt hozzátehetjük, még az Egyesült
Államokban sem jut eszébe azoknak a szülőknek, akiknek a kényelmük
biztosításán túl egyébre is telne, arra például, hogy idegenbe küldjék a
gyerekeiket, és ott taníttassák meg azokra az ismeretekre, amelyekkel
felékesítve szeretnék látni őket. Mondhatják, hogy honfitársaink döntésében
a divathóbort és a hiúság is sokat nyom a latban, ha csak erről volna szó,
effajta vágyaikat úgy is hiánytalanul kielégíthetnék, ha csak akkor
utaztatnák az ifjoncokat, amidőn már elsajátították iskoláinkban, amit el
kellett vagy el akartak sajátítani, s így fiataljaink egy szilárd képzés
minden előnyével a tarsolyukban távoznának - egy időre - a hazából, ráadásul
abban az életkorban, amikor a család szeretete már kitörölhetetlen a
szívből, ennélfogva sokkal kevésbé kellene tartani azoktól a
következményektől is, amelyektől annyian félnek. (...)
Melegében azért kénytelen vagyok elismerni, hogy midőn megpillantom
Esteban öcsémet, meghallom a beszédjét vagy megfontolom a viselkedését,
elfog a kísértés, hogy azoknak a táborához csatlakozzam, akik a külföldi
tanulmányok ellen hadakoznak. Esteban öcsém minden várakozást fölülmúl! Kora
és típusa díszpéldánya, ami csöppet sem irigylésre méltó kiváltság persze,
és talán nem is élvezné, ha apjaura nem ültette volna hajóra és nem
taníttatta volna közel öt évig, a fene tudja, melyik német egyetemen, és nem
küldte volna utána még vagy három hónapra Európa legelső fővárosaiba.
Hajdanában Esteban afféle jófiú volt. Dolgos, szorgalmas, a légynek sem
ártott, sem otthon, sem másutt: mindenki szerette, nyoma sem volt benne
azoknak a heves indulatoknak, amelyekért - bármennyire igyekeznek is a
szülők kinevelni belőlük - a legtöbb megszólás éri a gyermekeket. Betöltötte
a tizenharmadik esztendejét. Betéve tudta a Vidal-féle nyelvtant meg a
földrajzi alapismereteket, ugyanettől a szerzőtől; miért is az apja, don
Genaro többször is kijelentette, hogy Esteban mint nyelvész, valóságos
Antonio Nebrija, mint földrajztudós pedig egy kis Malte-Brun, és ezt mint
mondják, a felesége, do¤a Mamerta is megerősítette.
Akárhogy volt is, egy bizonyos, hogy don Genaro már nem tudta, mit
tanulhatna a gyerek idehaza, hát eltökélte, hogy elküldi idegenbe. Két hónap
múlva Esteban már hajókázott is, hátszéllel vagy ellenszéllel, mindegy, az
Északi- avagy a germán tenger valamelyik kikötője felé.
Ezen esemény Urunk 1838. esztendejének végén történt. Akkortájt nem
győztem vígasztalni do¤a Mamertát, aki nem nézhette szívfájdalom nélkül,
hogy így kiszakították karjaiból és megfosztották anyai dédelgetésétől
kedves Esteban fiát, egyetlen fiúgyermekét, a család szeme fényét,
reménységét, büszkeségét.
- Az apja azt mondja - zokogta a boldogtalan asszony -, hogy mint egy
Seneca vagy más efféle bölcs tér majd haza, mert van hozzá természetes esze
meg jókora adag felfogóképessége: de jaj, Istenem!, ez még nem változtat
rajta, hogy négy vagy öt évig nem fogom látni...
És mit tesz Isten, éppen úgy történt, ahogy do¤a Mamerta megjósolta, mert
amíg Esteban Európában volt, a színit sem látta, ahogy mondani szokás.
Fordította: Halász Tünde
-----------------
A régi idők Kubája
(Válogatta: Salvador Bueno, Európa, Bp. 1981.) 69-72. o.