[82] ROUSSEAU: EMIL VAGY A NEVELÉSRŐL
A növényeket termesztéssel, az embereket neveléssel alakítjuk. Ha az
ember nagynak és erősnek születnék, termete és ereje haszontalan lenne
számára egész addig, amig megtanulná használni azokat. Még ártalmára is
lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának arra, hogy segítségére
siessenek. Így aztán magára hagyatva megölné a nyomor, még mielőtt
megismerné szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkorra, és nem vesszük észre,
hogy az emberi faj kipusztult volna, ha a felnőtt nem lett volna előzőleg
gyermek.
Gyengének születünk, erőre van szükségünk. Mindennek híjával születünk,
segítségre van szükségünk. Ostobának születünk, ítélőképességre van
szükségünk. Mindazt, amit születésünkkor nélkülözünk, s amire nagykorunkban
szükségünk van, a nevelés adja meg nekünk.
Ezt a nevelést vagy a természettől, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól
kapjuk. Képességeink és szerveink belső kifejlesztése a természet adta
nevelés, e kifejlesztés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek adta
nevelés, saját szerzett tapasztalatunk pedig a bennünket illető tárgyakra
nézve a dolgok adta nevelés.
Három fajta tanító formál tehát mindannyiunkat. A tanítvány, akiben
különböző leckék keresztezik egymást, rosszul nevelt tanítvány. Sohasem lesz
öszhangban önmagával. Egyedül az, akiben mindenik lecke egybevág, és
ugyanazokra a célokra irányul, megy a maga célja felé, és él következetesen.
Csak az ilyent lehet jól neveltnek tekinteni.
Nos e három különböző nevelés közül a természet adta nevelés nem tőlünk
függ. A dolgok nyújtotta nevelés csak bizonyos tekintetben, míg az
emberektől kapott nevelés az egyetlen, amelynek valóban urai vagyunk, igaz,
hogy csak feltételesen, mert vajon ki remélheti, hogy teljességgel
irányíthatja mindazok beszédét és tetteit, akik egy gyermek környezetében
vannak?
A nevelés tehát művészet, s így csaknem lehetetlen, hogy sikerüljön, mert
a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől sem. Mindaz, ami
gondosság árán elérhető, abból áll, hogy többé-kevésbé megközelítjük a célt,
de ahhoz, hogy el is érjük, már szerencse kell.(...)
Az emberek csak arra gondolnak, hogy épségben tartsák gyermeküket. De ez
nem elég: meg kell tanítani neki, hogy magát tartsa épségben, ha felnő, hogy
elviselje a sors csapásait, hogy szembe tudjon nézni a bőséggel és a
nyomorral, s hogyha kell, meg tudjon élni Izland jégmezőin vagy Málta forró
szikláin egyaránt. Hiába tesztek meg minden óvintézkedést avégett, hogy ne
haljon meg. Meg fog halni, így van ez rendjén. És ha az ő halála nem a ti
gondoskodásotok eredménye, akkor sem helyénvaló a gondoskodástok. Nem
annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk halálát, mint inkább arról, hogy
megtanítsuk élni. Élni nem annyi, mint lélegezni. Élni annyi, mint
cselekedni, használni szerveinket, érzékeinket, képességeinket, önnönmagunk
minden porcikáját, amely létezésünk érzését kelti bennünk. Nem az az ember
élt legtöbbet, aki a legtöbb esztendőt számlálta, hanem aki a leginkább
érezte az életet. Hányat temettek el százéves korában, pedig meghalt már
születésekor. Csak nyert volna, ha már fiatal korában sírba száll. Legalább
addig élt volna.
A mi egész bölcsességünk szolgai előítéletekből áll. Minden szokásunk
behódolás, kényszer, feszélyezettség. A társadalom embere rabszolgaságban
születik és hal: születéskor pólyába varrják, halálakor koporsóba szögezik,
s amíg emberi arculatát viselheti, intézményeink láncait hordja. (...)
Sokat vitatkoznak azon, hogy melyek a jó nevelő tulajdonságai. Az első,
amelyet én megkövetelnék tőle - és már ez az egy feltételez sok más
tulajdonságot -, hogy ne legyen megvásárolható. Vannak oly nemes
mesterségek, hogy az ember nem űzheti őket pénzért anélkül, hogy
méltatlannak ne bizonyuljon rájuk. Ilyen a katona mestersége, és ilyen a
tanítóé. Tehát ki nevelje gyermekemet? Mondtam már: te magad. De én nem
tehetem. Nem teheted?... Szerezz hát magadnak egy barátot, mert más
megoldást nem találok.
A nevelő! Ó, micsoda fennkölt lélek!... Valóban, ahhoz, hogy embert
alkossunk, vagy apának kell lennünk, vagy többnek, mint embernek. És lám, ez
az a teendő, melyet ti nyugodtan rábíztok bérencekre.
Minél többet gondolunk rá, annál több újabb nehézségre bukkanunk. Úgy
kéne, hogy előzőleg a nevelőt a neveltje számára neveljék, a cselédeket
pedig a gazdájuk számára, hogy mindazok, akik a növendék közelében vannak,
előzőleg ugyanazokat a benyomásokat kapják, melyeket közölniük kell vele. És
így visszafelé kéne haladni, nevelésről nevelésre, ki tudja meddig. Mert
lehetséges-e, hogy egy gyermeket jól neveljen az, akit magát sem neveltek
megfelelően?
Föllelhető-e valahol ez a ritka halandó? Nem tudom. (...)
A nőnevelésről
Akár a nem különleges rendeltetését veszem tekintetbe, akár hajlamait
figyelem, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyaránt megmutatja
azt a nevelési formát, amely nekik való. A férfit és a nőt egymásnak
teremtették, kölcsönös függésük azonban nem egyenlő: a férfiakat vágyaik a
nőktől teszik függővé. A nők viszont a férfiaktól függenek nemcsak vágyaik,
hanem szükségleteik miatt. Mi hamarabb tudnánk meglenni nélkülük, mint ők
minélkülünk. Hogy meglegyen nekik, amire szükségük van, s hogy a hozzájuk
illő állapot biztosítva legyen, az kell, hogy ezt mi adjuk meg nekik, hogy
akarjuk nekik adni, és hogy méltóknak tartsuk őket erre. Ők a mi
érzéseinktől függnek, attól az értéktől, melyet érdemüknek, s a
fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Még a természet
törvénye értelmében is a nő ki van szolgáltatva a férfiú ítéletének, nemcsak
önmagát, hanem gyermekeit illetően. Nem elég tiszteletre méltónak lennie, az
is kell, hogy tiszteljék. Nem elég, ha szép, tetszenie is kell. Nem elég, ha
okos, az is kell, hogy okosnak ismerjék el. A nő becsülete nemcsak
magatartásában rejlik, hanem jó hírnevében is, és lehetetlen dolog, hogy aki
belenyugszik abba, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen. A
férfi viszont, amikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a
közvéleménnyel. A nő azonban, ha jót tesz, feladatának csak egyik felét
teljesítette, mert nem csak az a fontos neki, hogy micsoda ő valójában,
hanem az is, hogy mit tartanak felőle. Következik ebből, hogy a nőre
vonatkozó nevelés rendszere ebben a tekintetben ellenkező kell, hogy legyen
a mi nevelésünkkel. A közvélemény az erény sírja a férfiak között, az erény
trónusa a nők között.
Az anyák jóakaratától függ mindenekelőtt a gyermekeké. A nők gondozásától
függ a férfiak korai nevelése, a nőktől függenek ezenkívül erkölcseik,
szenvedélyeik, hajlamaik, kedvteléseik, sőt egész boldogságuk. Így tehát a
nők egész nevelésének a férfiakhoz kell igazodnia. Nekik tetszeni, hasznukra
lenni, megszerettetni magukat és tiszteletüket kivívni, ifjú korukban
nevelni őket, felnőtt korukban gondozni, tanácsot adni nekik, vígasztalni
őket, kellemessé és édessé tenni az életüket, ez a nők kötelessége minden
időben, és erre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk
vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a céltól, és mindazok az elvek,
melyekben részesítjük őket, mit sem használnak sem az ő, sem a mi
boldogságunk szempontjából.
Fordította: Győry János
-----------------
Rousseau: Emil vagy A nevelésről
(Tankönyvkiadó, Bp. 1957.) 12-13., 18., 27-28., 430-431. o.