[80] MANDEVILLE: ÉRTEKEZÉS A SZEGÉNYEK ISKOLÁJÁRÓL
A jótékonyságnak ama különös megnyilvánulásáról szeretnék most beszélni,
mit nemzetem, egy idő óta, minden akadályt elsöprő szenvedéllyel karol fel:
- a Szegények Iskolájáról.
Az intézmény kitűnőségétől és hasznosságától megbabonázott többség
legszívesebben megkövezné a vakmerőt, aki szót mer emelni ellene; hiszen a
gyermekek, akik írni-olvasni megtanultak, s ismerik a dogmákat és az írást,
sokkal könnyebben növekednek erényben, műveltségben, jómodorban, mint akik
magukra hagyottan kóborolnak. Csak a romlott embernek tetszhet jobban az
utcákon félig meztelenül csavargó, durva fickók szitkaitól és
káromkodásaitól kísért gyermekek látványa, mint azoké, akik illendő
öltözetben, legalább hetenként egyszer váltott tiszta ingben,
tiszteletteljesen mennek a templomba mesterükkel. Talán nem tudják ez
istentelenek, hogy az utca a rablók és zsebtolvajok bölcsője, és hogy hány
gonosztevőt ítélnek el bíráink minden esztendőben? A Szegények Iskolája
orvosság lesz e bajra, mert ha a nyomorultak gyermeke jobb nevelést kap,
társadalmunk néhány esztendőn belül megjavul, s nemzetünk megszabadul a sok
gonosztól, akik ma még fővárosunkat s egész országunkat fenyegetik.
Így szól a többség, és aki más hangot hallat, az szívtelen, gonosz,
istentelen ember.
Senki sem akarja elvitatni tőlük az egyforma ruhába bújtatott,
illedelmesen felvonuló szegény gyermekek látványának kellemességét; - mégsem
szeretném, hogy nemzetem túl drágán fizetné meg ezt a múló örömöt.
Hogy vallásosságra nevelik őket? Erre is könnyen megfelelhetek.
Tudvalevő, hogy a nemzet műveltebb része édeskeveset törődik ezzel a
tudománnyal, és hogy míg a jól kicsiszolt ész sokkal több gazembert termel,
mint a butaság, - a tudatlanság, ahogy a közmondás mondja, a vallásosság
anyja.
Harmadik ellenvetésem az annyit emlegetett udvariasságnak és jómodornak
szól, mit a Szegények Iskolája akar nemzetem szegényeibe oltani. Bevallom -
szerény véleményem szerint -, nem erre a fölöttébb sértő tulajdonságra van
szüksége a szegényeknek; - nem udvarlást, hanem mesterségbeli tudást és
szorgalmat várunk tőlük. De miféle jómodort tanítanak ebben az Iskolában? A
gyermekek, mintha csak koldusok lennének, minden járókelő előtt lekapják a
kalapjukat: - ennyiből áll itt az udvariasság, - legalábbis én nem tudok
többről.
A tanítómester képzettsége - ha fizetése után ítélem - nem lehet
túlságosan nagy, de ha még akarná sem nevelhetné őket jómodorra, mert
nincsen rá ideje. Az Iskolában írnak és számolnak, tanulnak vagy felmondják
a leckét, és ahogy ennek vége, éppen úgy szabadjára eresztik őket, ahogy a
többi szegény gyereket. Régi igazság, hogy a szülők és játszótársak, az
elfogyasztott étel és ital, felmérhetetlen hatást gyakorol a gyermek
szellemére, és hogy a jótékonykodás bajosan nevel becsületes embert
elvetemült szülők gyermekeiből. A becsületes dolgozó viszont - bármilyen
szegény legyen is -, a jóság, illedelmesség és tisztelet példájával, s ha
nem tűri, hogy éjjel-nappal az utcán csatangoljanak, kitűnő nevelést adhat
szülötteinek, hacsak nem annyira elvetemültek, hogy se jó szó, se verés, -
sőt a Szegények Iskolája sem használ nekik.
Fordította: Máthé Lídia
-----------------
Bernard de Mandeville: A méhek meséje
- Világirodalmi antológia III. kötet (Szerkesztette: Sőtér István
és Halász Előd, Tankönyvkiadó, Bp. 1962.) 582-583. o.