[60] ERASMUS: A BALGASÁG DICSÉRETE
A grammatikusok.
De én volnék a legbalgább és ugyancsak méltó rá, hogy jól kinevessen
Démokritos, ha a közbalgaságok és esztelenkedések formáit mind el akarnám
sorolni. Azokra térek, akik a közvélemény előtt bölcseknek látszanak, s azt
a bizonyos "aranyvesszőt" keresik.
Elsők közöttük a grammatikusok. Náluk szerencsétlenebb, nyomorultabb, az
istenektől megvetettebb emberfajta nem lenne, ha a hivatásukkal járó bajokat
nem kendőzném el édes balgasággal. Ezeket nem öt Fúria sanyargatja, ahogy a
görög epigramma mondja, hanem száz meg száz. Mert mindig éhesek, és az
iskolában (iskolát mondtam, pedig inkább kínzókamrát, szárazmalmot,
siralomházat kellett volna) a gyermeknyáj közepette piszokban öregednek meg
a munkától, süketülnek meg a zajtól, rothadnak meg a bűztől és a szennytől.
És mégis az én jótéteményem folytán elsőknek tartják magukat az emberek
között, és roppantul meg vannak elégedve magukkal, ha a félénk sereget
fenyegető arccal és hanggal megrémítették, ha a szerencsétleneket vesszővel,
bottal, korbáccsal összeszabdalhatják, ha minden módon kényük-kedvük szerint
dühönghetnek, mint az oroszlánbőrbe bújt szamár. Közben pedig a szennyet
ragyogó tisztaságnak látják, a bűzt majoránnaillatnak, rabszolgasorsukat
uraságnak tartják, zsarnokságukat nem cserélnék el Phalaris vagy Dionysios
birodalmával.
De még jobban boldogítja őket a tudományukról alkotott sajátos
meggyőződésük. Bár merő ostobaságokat gyömöszölnek a gyerekek fejébe, mégis
istenuccse, megvetik Palaemont és Donatust, s magukat többre tartják. Nem
tudom, miféle szemfényvesztéssel kimesterkedik maguknak, hogy balga mamák és
együgyű papák is úgy vélekednek róluk, mint ők önmagukról. Vegyük hozzá azt
a gyönyörűséget, amikor valamelyikük rábukkan, ki volt Anchises anyja, vagy
valami rohadt papíron ráakad egy közönségesen ismeretlen szóra, mint az,
hogy "bubsequa", "bovinator" vagy "manticulator", vagy valami írástöredéket
talál csonka betűkkel, egy valahonnan előkapart öreg kövön. Te Úristen,
micsoda örömujjongás van ilyenkor, minő diadalmenet, mely dicsőítő ódák
keletkeznek! mintha csak legyőzték volna Afrikát, vagy elfoglalták volna
Babylónt. Hát még, amikor lélektelen és ízetlen verselményeiket mutogatják
mindenfelé! És vannak, akik megcsodálják! Teljességgel úgy érzik, hogy
Vergilius lelke költözött beléjük. De az a legédesebb, amikor aztán cserébe
dicsérik, csodálják, és kölcsönösen vakargatják egymást. Ha pedig valaki
megtéved egy szóban, és azt véletlenül valamelyik szemfüles szerencsésen
felfedezi, Herkules mentsen meg tőle, minő tragédiák! minő szablyarántás,
minő cserfelés! minő támadások! Haragudjon meg rám minden grammatikus, ha
hazudok! Ismerek egy polyhistort, aki tud görögül, latinul és egyben
matematikus, filozófus, orvos, s mindezt királyi módon érti, aki már
hatvanéves, s aki minden mással felhagyva több, mint húsz éve gyötri és
emészti magát a grammatikával, és boldognak nevezné magát, ha hátralevő
idejében csak a nyolc beszédrészt biztosan meg tudná határozni, ami szerinte
sem a görögöknek, sem a latinoknak nem sikerült teljesen. Mintha legalábbis
háborúval kellene megtorolni, ha valaki a kötőszót határozói természetűnek
tartja. És mindez abból fakad, hogy annyiféle grammatika van, ahány
grammatikus, sőt még több, hiszen az én Aldusom egymaga több, mint ötször
adott ki grammatikát. Barátunk figyelmét nem kerüli ki semmi, ami barbárul
vagy nem tetszően hangzik, mindent elolvas és kimotoz. Mindenkire
irigykedik, aki valamit ízetlenkedni próbál ebben a műfajban, és szörnyen
fél, hogy valaki kiragadja kezéből a dicsőséget, és kárba vész annyi év
munkája. Nevezzétek ezt, ahogy akarjátok. Őrültségnek vagy balgaságnak,
avval én nem sokat törődök, csak ismerjétek el, hogy az én jótéteményemből
ez az ember, minden teremtmények legnyomorultabbja olyan boldog állapotba
jut, hogy sorsát nem hajlandó felcserélni a perzsa királyéval sem.
Fordította: Kardos Tibor
-----------------
Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete
(Európa, Bp. 1994.) 94-96. o.