A FELVILÁGOSODÁS KORA
Bár Apáczai halálával és Comenius távozásával kétségkívül lezárult egy
korszak a magyar nevelés történetét tekintve, követőik és újabb pedagógiai
innovátorok később is szép számmal akadtak. 1686 után jelentős lendületet
vett a magyar iskolarendszer fejlődése. A törököktől visszafoglalt
területeken is újra megteremtették az iskoláztatás alapjait. A vallásos
szellemű nevelés mellett már II. Rákóczi Ferenc idejében kezdett fontossá
válni a mezőgazdasági és kereskedelmi ismeretek oktatása, a praktikus
tudásanyag elsajátítása. A 18. század közepétől kezdve kezdett kiemelkedni
egy olyan magyar középnemesi réteg, mely fontos kérdésnek tekintette a
nemzeti nyelv és irodalom ügyét. A paraszti társadalom zöme azonban ebben az
időben még szájhagyomány és tapasztalat alapján sajátította el az
ismereteket, és nagyrészt írástudatlan volt. A 18. század végének uralkodó
eszméi, a felvilágosodás gondolatköréből fakadó törekvések hoztak csak
változást e téren. Mindez természetesen szorosan összefüggött a
mezőgazdasági fejlődéssel, a megváltozott életkörülményekkel és igényekkel.
A mezőgazdasági árutermelés kiszélesedése Magyarországon is szükségessé
tette a parasztság magasabb szintű tudását. A városokban pedig a 18. század
közepén kiválóan működő iskolákat találunk. Bél Mátyás például, a pozsonyi
evangelikus líceum tanára újítások egész sorát honosította meg iskolájában
(iskolaújság; hazai történelem és földrajz, honismereti gyűjtések; francia
nyelv, stb.). Kortársa, Maróthi György külföldi tapasztalatai alapján
hasonló változtatásokat javasolt a debreceni kollégiumban. A modern nyelvek,
a földrajz és a számtan hangsúlyozása, a karének bevezetése jellemezte az
alföldi kollégiumot. A gyermeki lélekre való odafigyelés már jóval Rousseau
Emil-je előtt megjelent a magyar kollégiumokban is. Ezt példázza a vidám
színjátékok, szórakoztató, rímekbe szedett tankönyvi szövegek egész sora
csakúgy, mint neves személyek vissza-emlékezései diákkorukra. Losonczi
István "Hármas kis tükör" című könyvének földrajzi részében 1773-ban ezt
olvashatták például a diákok Somogy megyéről:
"Somogy vármegyébe Tolnáról elérhetsz,
Koppányra, Szigetre, Babócsára mehetsz,
Somot, almát, körtvélyt itt eleget ehetsz,
De a tudományban részt keveset vehetsz."
A 18. század végén a felvilágosult abszolutista politikát folytató
Habsburg uralkodónő, Mária Terézia birodalma egységesítése érdekében az
oktatásügy átalakításába ia belekezdett. Ő is úgy vélte, mint a
felvilágosodás korának számos más alakja, hogy a társadalmi bajok
orvosolhatóak az oktatás javításával. A másik elv, az utilitarizmus
(hasznosság) alapján pedig szakértői arra törekedtek, hogy az iskolákat a
mindennapi élet és munka során használható ismeretekkel töltsék meg a
klasszikus latinos műveltségtartalmak mellett. Az iskolázás ettől az időtől
kezdve vált - egyébként szerte Európában - állami üggyé, megszüntetve a
szinte kizárólagos egyházi és földesúri alapítás és fenntartás korábban
elterjedt gyakorlatát. (Ettől kezdve kisebb-nagyobb élességgel szinte
napjainkig érzékelhető világszerte az a vita, amely az iskolák
laicizálódásáról, az állam és a felekezetek, egyéb közösségek oktatásügyben
betöltendő szerepéről szól.)
Mária Terézia az 1770-es években az oktatásügy nagyszabású reformját
hajtotta végre. Ebben pénzügyi háttérként szolgált az 1773-ban feloszlatott
jezsuita rend vagyona, melyből tanulmányi alapot hoztak létre. Ebben az
évtizedben került Budára (majd Pestre) a nagyszombati egyetem. 1777-ben
jelent meg a "Magyarország és a társországok átfogó nevelési-oktatási
rendszere", vagyis az I. Ratio Educationis, melyet 1806-ban átdolgoztak. Ez
a dokumentum megteremtette a tanügyet irányító és ellenőrző tankerületeket,
leírta az alapvető iskolatípusokat (alapfokon falusi, mezővárosi és városi
anyanyelvű iskolák, középszinten kis- és nagygimnáziumi osztályok,
felsőfokon az akadémiák és egyetem). Tantervként is funkcionált,
meghatározta a tartalmakat, kötelező, ajánlott és választható tantárgyakra
osztva az ismereteket. Több paragrafusa szólt az iskolán kívüli, szabadidős
tevékenységi formákról, valamint a tanítóképzés új intézményeiről, a
"normaiskolákról". A gyakorlatban azonban számos helyen nem honosodott meg
mindez, hiszen a protestáns iskolák többsége szembehelyezkedett a Ratiók
tartalmával, saját autonómiájukra hivatkozva. Az 1790/91-es országgyűlésen
hangját hallató magyar nemesség tagjai az oktatásügy érdekében is több ízben
felszólaltak. Létrehozták a Művelődési Bizottságot, melyhez több magyar
politikus és tanító is eljuttatta javaslatait a századfordulón.
Így tett a szarvasi evangelikus lelkész, Tessedik Sámuel is, aki nem
csupán bírálta kora elmaradott falusi iskoláit, de megpróbált mintát is adni
az általa igazgatott iskola felvirágoztatásával. Az 1780-1806 között kisebb-
nagyobb megszakításokkal működő szarvasi iskolában Tessedik svájci
kortársához, Pestalozzihoz hasonlóan különböző munkákkal kapcsolta össze a
parasztgyerekek értelmi-erkölcsi nevelését. Ő azonban jobban értett a
gazdálkodáshoz, így iskoláját valóban sikerre vitte. Bár a napóleoni háborúk
elején az iskola kis ideig uralkodói támogatást is élvezett, 1806-ban a 3
nemzetiségi nyelven (magyar-szlovák-német) oktató, gyakorlati-gazdasági
tanmódszerrel tanító iskolát latin gimnáziummá alakította az esperesség.
Ugyanebben az évben jelent meg a II. Ratio Educationis, amely szintén csak a
katolikus iskolákra nézve volt kötelező érvényű. A protestánsok saját
egységesítő törekvéseikkel "válaszoltak" a dokumentumra. Ezek a dokumentumok
és törekvések - a reformkor magyar politikusainak fellépésével együtt -
nagyban hozzájárultak a magyar oktatási rendszer kiépítéséhez.