ÚJ PEDAGÓGIAI TÖREKVÉSEK A 19-20. SZÁZAD FORDULJÁN
A 19. század végére a továbbfejlesztett herbartiánus pedagógia ellen
erőteljes támadások indultak. A különböző filozófiákból kiinduló és a
századvég természettudományos eredményeire építő pedagógiai reformerek új, a
gyermek szabadságára és érdeklődésére építő iskolákat kívántak létrehozni,
ahol az ismeretszerzés fő formája a gyermeki cselekvés. Több alapelvet
emelhetünk ki a különböző irányzatok közül, melyeket többé-kevésbé
valamennyi reformiskolában szem előtt tartottak. A nevelésnek eszerint
szoros kapcsolatban kell állnia az élettel, az iskolán kívüli világgal, az
ismeretszerzést nem szabad az iskolai falai közé bezárni. A tantermeknek élő
"laboratóriumoknak", vagyis különböző tevékenységekre alkalmas színtereknek
kell lenniük, ahol a gyerekek kipróbálhatják és fejleszthetik képességeiket.
A reformpedagógiák képviselői arra fektették a hangsúlyt, hogy meg kell
tanítani a gyermekeket gondolkodni, kritikus látásmódra kell szoktatni
ahelyett, hogy kötelező feladatok elvégzésére kárhoztatnák. Elismerték a
gyermekek között lévő intellektuális különbségeket, és ennek köszönhetően
lehetővé vált az egyéni haladási ütemek kidolgozása. A pedagógusoknak
lehetőségük nyílott különböző gyermek-megfigyelési módszerek elsajátítására,
akár az egyre szaporodó tanítóképzőkben, akár a pedagógiai társaságok
keretein belül. E néhány gondolatból is kiolvasható, hogy a reformpedagógiák
képviselői számos gondolatot múltbéli elődeiktől merítettek. Szókratész,
Quintilianus, Vives vagy Montaigne gondolatai éppúgy megtalálhatók
írásaikban, mint Fröbel, Pestalozzi, Rousseau törekvései. Az amerikai Dewey
szerint a progresszív nevelés atyja honfitársa, Parker volt, aki a
Massachusetts-beli Quincyben lévő iskolájában bevezette Fröbel óvodai
nevelésre kidolgozott alapelveit. A gyerekek festettek, rajzoltak, zenéltek
Parker iskolájában, a természettudományos tárgyakat az iskolán kívül, a
szabadban sajátították el. A memorizálásnak nála - szemben a hagyományos
iskolai oktatással - kevés szerepe volt, inkább a közvetlen tapasztalásra és
érdeklődésen alapuló ismeretszerzésre épített. Mint több más iskolareformer
esetében is, a szülők aggódtak a Parker iskolájába járó gyerekeik miatt,
féltek, hogy nem tanulják meg jól az elemi ismereteket sem, ám egy állami
vizsgálat ennek ellenkezőjét bizonyította.
A reformpedagógiák számos irányzatát lehet elkülöníteni, és a kutatók
több szakaszról is beszélnek a reformiskolák létezésével kapcsolatosan,
melyek közül sok mai világunkban is jelen van (pl.: a Freinet, Montessori,
Waldorf rendszerű iskolák, stb.). A századforduló táján két nagy irányzat
volt, amelyek igazán termékenyítőleg hatottak a pedagógiai gondolkodásra, az
iskolák megújítására. Ez egyik irányzat a pragmatizmus (pragma = gyakorlati
cselekvés) volt, amelynek emberideálja a cselekedni tudó, különböző
helyzetekben biztonsággal eligazodó, választani tudó ember, akinek sorsa
nagyrészt saját tehetségétől, kibontakoztatott képességeitől függ. Az
önmagát megvalósító ember ("self made man") amerikai ideálja ma is több
pedagógiai irányzat számára cél. James, Parker és Dewey voltak ezen irányzat
első képviselői. Dewey a Chicagói Egyetem tanáraként szervezett egy
cselekvésre alapozott iskolát a századvégen. "Pedagógiai hitvallásom" című
művében foglalta össze a nevelésről vallott gondolatait. Szerinte az iskola
maga az élet; az élet, a társadalom és a nevelés folyamata adja meg a
nevelés céljait, mert a célrendszer nem lehet normatív. Tagadta azt a
hagyományos felfogást, mely szerint az iskolában kész ismereteket kell
nyújtani a gyermekeknek. Szerinte az életben ilyenek nem léteznek, az
ismeretszerzés készségét kell ezért kialakítani, problébamegoldó képességét
erősíteni. Iskolamodellje a világ különböző részeivel kapcsolatban álló
iskola volt (otthoni környezet - természeti környezet - üzleti élet és
termelés - tudomány). A hagyományos osztályterem helyére Dewey jól
felszerelt laboratóriumokat, zenélésre, festésre és egyéb tevékenységekre
alkalmas termeket tervezett. A tantervről az volt a véleménye, hogy annak
igazodnia kell a gyermek tapasztalataihoz, mert különben életidegenné,
formálissá válik.
A másik nagy reformpedagógiai irányzat a gyermektanulmányi mozgalom volt,
melynek képviselői a tudományos megfigyelésen alapuló, pszichofizikai és
fiziológiai lélektant állították a gyermekek megismerésének központjába.
Amerikai és német kutatók munkáira alapozva megszületett a kísérleti
pszichológia. Megsokasodtak a lipcsei egyetemen Wundt által létrehozott
laboratóriumhoz hasonló létesítmények, különösen az Egyesült Államokban. A
Stanley Hall által vezetett amerikai Clark Egyetem vált a gyermektanulmányi
kutatások központjává a századvégre. Egyik tanítványa pedológiának nevezte
el az új tudományágat, mely tulajdonképpen nem volt más, mint anatómiai,
biológiai, antropológiai, fiziológiai, pszichológiai, etnográfiai,
szociológiai és más tudományos ismeretek rendszere, melyeket közös tárgyuk,
a gyermek fűzött laza egységbe. Az irányzat különböző képviselőinek,
csoportjainak gyermekmegfigyelései során megtalálhatók voltak különböző
tesztek, kérdőívek, mérések a vizsgálati módszerek között. Empirikus
pedagógiai kutatásokkal, kísérletekkel próbálták meg ellenőrízni a kutatók,
hogy egyes taneszközöknek, tanítási módszereknek milyen didaktikai értékei
és eredményei vannak. Vizsgálták az iskolai évek alatt lezajló testi és
lelki fejlődést, a gyermeki érdeklődés időszakonkénti változásait annak
érdekében, hogy pontosabb tanterveket készítsenek.
A svájci Claparède egyike volt a kísérleti pedagógia, a gyermektanulmány
legkiemelkedőbb képviselőinek. Orvos volt, és pszichológiával foglalkozott.
A századelőn megjelent könyve "Gyermektanulmány és kísérleti pszichológia" a
pedológia egyik alapkönyve. Ebben azt írta:
"A nevelés problémája két dolgot foglal magában: a tanítani való
anyagot, és azt, akit tanítunk - azaz a tantervet és a tanítványt.
Eddig a legtöbb gondot a tantervekre és kézikönyvekre fordították.
Ideje, hogy kissé már azokkal is foglalkozzunk, akik számára
mindezek készülnek. Nem szabad elfelejteni, hogy még egy harmadik
tényező is van: maga a nevelő. Hogy a nevelő milyen legyen, az
mindig attól függ, mily tulajdonságokat kíván a gyermekkel való
bánásmód. Azok a tulajdonságok tehát, melyekkel a nevelőnek bírnia
kell, a gyermek pszichológiájából következnek."
Claparède kidolgozta a funkcionális nevelés elméletét, amely szerint a
gyermek cselekedeteinek megvan a sajátos biológiai jelentésük, funkciójuk az
egész élete szempontjából. A gyerekkor funkciója szerinte az utánzással és
játékkal való felkészülés a felnőtt életre.
A 20. század, mely Ellen Key, svéd tanítónő könyvével indult, számos
újabb reformpedagógiai irányzat kibontakozását hozta. "A gyermek évszázada"
című mű nézetei széles körben visszhangra találtak a világban, annál is
inkább, mivel e radikális hangú gondolatfüzérben számos régi nagy pedagógiai
elmélkedő filozófiája köszönt vissza. Key jogokat követelt a gyermekeknek,
új iskolákat, új típusú nevelői magatartást tartott kívánatosnak, és fennen
hirdette Rousseau elvét: az a legjobb nevelés, ha nem nevelünk! A legújabb
pszichológiai eredményekre és filozófiai gondolatokra támaszkodva véget
akart vetni a "gyermek lélekgyilkolásának".
Az Angliában, Cecil Reddie által alapított New School (Új Iskola) nyomán
más országokban is egyre inkább kezdtek elterjedni a hagyományos zárt
iskolák tradícióival szakító intézmények. Ezekben már teljesen más volt a
tanár-diák viszony, mint korábban, a tanárok segítőtársai voltak
növendékeiknek. Az önkormányzati munka és az öntevékenységre nevelés
felelevenítette és felújította a kora újkori kollégium-típusú iskolák
legjobb hagyományait. Az esztétikai-művészeti nevelés is tág teret kapott az
új iskolákban, nem kis mértékben építve a századelőn kibontakozó
művészetpedagógiai irányzatok gondolataira.
Az elitképző középiskolák mellett a századelőn találkozhatunk olyan
törekvésekkel is, amelyek a kisgyermekkori nevelés módszereinek,
színtereinek megreformálására irányultak. Maria Montessori és Ovide Decroly
pedagógiája is ebben a szellemben fogant. Montessori, az első olasz orvosnő,
"Casa dei Bambini" néven hozta létre első óvodáját Rómában, melynek
pedagógiai módszereit a mai napig követik a világ számos pontján. Ő,
csakúgy, mint számos kortársa, úgy vélte, hagyni kell szabadon cselekedni a
gyermekeket; rendszerének alapelve volt a gyermeki aktivitás és szabadság.
Az első elv azt jelenti, hogy a cselekvés elindítója a felnőtt, irányítója a
jól megválasztott eszköz (az érzékelés különböző formáit kifejlesztő
tanszerek) és tevékenységi tér (gyerekek testméreteihez illő bútorok, stb.).
A második pedig azt, hogy minden gyermeki tevékenység megengedett, feltéve,
ha nem sérti a többi gyerek önálló tevékenységét.
Decroly belgiumi iskolájának jelmondata volt az, hogy az iskolának az
élet által, az életre kell felkészítenie. A világból tapasztalatok alapján
kiválogatott ismereteket 4 érdeklődési központ köré szervezték ebben az
iskolában (táplálkozás - védekezés az időjárás viszontagságai ellen -
védekezés a veszedelmek és ellenségek ellen - közös munka). A gyerekek az
önmagukra vonatkozó ismereteken kívül elsajátíthatták a természeti és
társadalmi környezetükre vonatkozó tudnivalókat. Kisgyerekek oktatása során
az analitikus és szintetizáló módszer helyett a globalizációs módszert
javasolta.