RENESZÁNSZ-KOR
Az 1300-as évektől az 1600-ig tartó időszakot az európai történelemben
reneszánsznak nevezzük. Későbbi korok történészei illették "újjászületés"
szóval ezeket az évszázadokat, amikor valóban jelentős tudományos és
művészeti felélénkülés volt tapasztalható Európában. Ennek gazdasági okait
elsősorban az itáliai városfejlődésben, a kibővülő kereskedelmi
kapcsolatokban, a nemzetközi útvonalak áthelyeződésében, a keleti és nyugati
kultúra találkozásában vélik felfedezni a tudósok. Itália azon északi
városaiban bontakozott ki a művészetek, tudományok újjászületése, amely
városok korábban kimaradtak a tengeri kereskedelem áldásos hatásaiból.
Firenze, Sienna, Ferrara és más városok ringatták a reneszánsznak és
szellemi áramlatának, a humanizmusnak bölcsőjét. E városok polgársága
pénzgazdálkodása nyomán jelentős gazdasági hatalomra tett szert. A
történészek kutatásai alapján elmondható, hogy az egyéniség került a
középpontba. Újra felelevenítették az ókori Athén embereszményét. 1453 után
(Konstantinápoly eleste) számos görög tudós került Itálián át Európába, akik
magukkal hozták legértékesebbnek tartott kézirataikat is. Fellendült a görög
nyelv tanulása, a görög kulturális örökség tanulmányozása, s mindez újabb
lökést adott az iskolaügy fejlődésének is. A sokoldalúan képzett, harmonikus
ember ("uomo universale") kialakítása volt a reneszánsz korszak nevelési
célja. A 15. század közepének másik jelentős mozzanata volt a könyvnyomtatás
európai feltalálása. A könyvnyomtatás feltalálásának időpontja nem véletlen.
A középkori egyetemek másolói is folytonosan keresték a könyvek gyorsabb,
egyszerűbb, olcsóbb előállításának módját, és Gutenberg is valószínűleg a
sokasodó iskolák, az egyre több tanulni vágyó fiatalember igényei miatt
kísérletezgetett. A könyvnyomtatáshoz a vásárlói igényeken kívül
tőkebefektetésre is szükség volt, ez pedig Európa nyugati országaiban a 15.
század végén nem jelentett problémát. A 15-16. század fordulóját feltétlenül
az ismeretszerzési szokások megváltozásának kiindulópontjaként kell
kiemelnünk. Az olvasási szokások megváltozása, a bővülő könyvkínálat a
nevelés és oktatás új módszereit vonta maga után. A tanuló ember, aki ettől
fogva magában olvasott és lehetősége nyílott arra, hogy életében sokkal több
könyvet olvasson el, mint korábban, nem szorult már annyira tanárai
magyarázataira, mint azelőtt.
A 14-15. században Itáliában és más európai területeken is a kor
legnevesebb gondolkodói írtak pedagógiai tárgyú műveket, és végeztek
gyakorlati nevelő munkát is. E művek középpontjában ugyan a vallásos
szellemű ember kiművelése állt, de egészen más tartalmakkal és módszerekkel
képzelték el az ifjak tanítását, mint a korábbi századokban. Az embert, mint
a természet részét, a körülötte levő környezet megismerésére ösztönözték. A
földrajz, a csillagászati megfigyelések és a történelem (honismeret) előkelő
helyre kerültek a tantárgyak sorában. Fontossá vált az emberi érzelmek
kifejezése, így az irodalom, a költészet és a képzőművészetek is bőkezű
pártfogókra találtak. A kor embere próbált személyes dicsőséget elérni; nem
a közösség névtelen tagja, hanem kiemelkedő személyiség kívánt lenni. Ennek
érdekében a nevelés sokrétű testi-lelki-szellemi képzést jelentett,
természetesen főként a felső és középrétegek gyermekei esetében. Castiglione
az "Il Cortegiano" (= Az udvari ember) című művében kora kissé modoros,
főúri udvarokban szokásos férfi és nőideálját és nevelési teendőit mutatta
be. Az úri nevelés kapcsán kiemelhető még Feltre neve, aki iskolájában, a
Casa giocosá-ban bensőséges, szeretetteljes viszonyt alakított ki
diákjaival.
Hozzá hasonlóan vélekedett, és az érdekes, élvezetes, szemléletes
nevelést hangsúlyozta a nagy németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus. A
neves gondolkodó nem csupán a latin és görög nyelv művelésében és
oktatásában volt kiemelkedő, de szerepe jelentős a reneszánsz-kori pedagógia
gondolatainak összefoglalásában is. Bár pedagógiai rendszert nem dolgozott
ki, számos művében érintette a nevelés különböző kérdéseit, az illedelmes
viselkedéstől a betűvetés tanításáig (Pl.: "A keresztény fejedelem
neveltetése" vagy az "Illemtankönyv gyermekeknek" című munkáiban).
Nyelvkönyvei is nagy hírnevet hoztak számára. Európa legjobb fejedelmei
versengtek a sokat utazó, tiszta keresztény életet élő és hirdető férfiúért.
A fejedelemnek választandó nevelőről ezt írta:
"Mindenféle nevelésben, de főleg a fejedelem nevelésében
mértéktartásra van szükség, a nevelő szigorúsága ugyan nyomja el a
kor pajkosságát, mindazonáltal a vele párosuló erkölcsi nyájasság
enyhítse, fűszerezze a nevelő keménységét."
Erasmus kortársa, tanítványa és barátja volt a szintén világfi Juan
Vives, a spanyol tanítómester. Ő is olyan humanista tudós volt, aki Európa
különböző egyetemein és magánházainál a reneszánsz eszményeknek megfelelően
végzett oktatómunkát. Gyakorlati munkássága mellett kiemelkedő jelentőségűek
elméleti művei. "A tanulmányok rendszeréről" címmel megalkotta az első,
igazán részletes pedagógiai rendszert, mely alapként szolgált későbbi nagy
művek születéséhez. Ebben részletesen leírta a kor szellemének megfelelő
tananyag tartalmát és struktúráját, az oktatás célját, módszereit, a tanár
személyével kapcsolatos elvárásokat, az iskola építésével összefüggő
kritériumokat és a legszükségesebb taneszközöket. Leírta a tanulók különböző
típusait, és javaslatokat tett speciális nevelésükhöz. Latin nyelvkönyveiben
leírt dialógusai kordokumentumok, megismerhető belőlük a korabeli gyerekek
mindennapjai. Erasmushoz hasonlóan Vives is külön művet szentelt a
nőnevelésnek.
Francia földön a reneszánsz szellemiség nehezebben vert gyökeret, mint
Itáliában, a nyelv is nehezebben fogadta be a latin hatást. A francia
humanisták sorából kiemelkedett Rabelais, aki négykötetes művében a
"Gargantua és Pantagruel" címűben a nevelésről is írt. Műve műfaját tekintve
szatirikus regény, amely azonban szemléletesen festi le a korabeli nevelők
túlkapásait, és ajánl új, humanista eszményeknek megfelelő nevelést. A
tanárával kötetlenül beszélgető, természetet megfigyelő és tapasztalataira
építő tanítvány nem csupán a régi görög eszményeket idézi fel, de előre
vetíti későbbi korok "modern" nevelési gyakorlatát is.
Szintén a 16. század Franciaországának gyermeke volt Montaigne, aki
azonban Rabelaistól eltérően már nem túl optimista. Esszéiből kisugárzik az
a fásultság és kiábrándultság, ami a zűrzavaros, vallásháborúkkal terhes
század emberének sajátja. Montaigne esszékben fejtette ki véleményét a
világról, például a gyermeknevelésről. Az ő eszménye a talpraesett, helyét
bármilyen körülmények között megálló ember, aki inkább széles látókörű, jó
modorú, mint tudós. Montaigne azt tartotta fontosnak, hogy az ember tudjon
élni a világban, szerinte erre kell megtanítani. Ezt írta például:
"Nevelőnk ne csak a lecke szavait, hanem velejét-értelmét is
kérje számon; saját munkája eredményeit pedig ne a gyerek
emlékezetén, hanem életén és ítélkezésein igyekezzék felmérni."
Szerinte nem elég az ismereteket megtanulni, hanem "frigyre is kell
lépni" azokkal, vagyis be kell, hogy épüljenek az emberi személyiségbe. Ő is
arra tanította az embereket, amire legnagyobb elődei és kiemelkedő
kortársai: nem szabad minden ismeretet készen elfogadni, hanem kételkedni
kell, és mindig újabb összefüggéseket keresni.