KÖZÉPKOR
A középkori nevelés tulajdonképpen a keresztény szellemű nevelés
korszakát jelenti Európa történetében, melynek azonban görög és római
gyökerei is világosan körvonalazhatóak. Éppen ezért nem az 5. századtól
datálható a középkori nevelés kezdete, hanem a kereszténység elterjedésétől,
államvallássá válásától. Keleten már az i. sz. 2. században is léteztek
olyan katechéta iskolák, amelyekben keresztény szellemű nevelés folyt, a
vallás alapeszményeinek elsajátítása volt a cél (pl.: az Alexandriai
Kelemen, Origenész, Aranyszájú Szent János körül létrejövő csoportosulások).
Nyugaton többek között Tertullianus, Jeromos, Augustinus, Benedek, Isidorus
emelhetőek ki, mint a keresztény vallás jelentős gondolkodói, a keresztény
nevelési eszmények és tartalmak kidolgozói. Európában a 6. századtól kezdve
mind több és több férfi és női szerzetesrend alakult, és a szaporodó
kolostorok nem csupán a korai feudalizmus gazdasági alapegységei voltak,
hanem a magasszintű szellemi tevékenység, a tudományok és az oktatás
központjai is. A belső és külső kolostori iskolákban latin nyelven folyt az
oktatás, a szerzetesek idejük jelentős részét a Szentírás és egyéb vallásos
tárgyú könyvek olvasására fordították. Az európai történelem viharos
évszázadaiban a kolostorok jelentették a nyugalmat, a biztonságos élet
színterét. A kódexmásolás a szerzetesek és apácák mindennapjaihoz is
hozzátartozott, ez az elfoglaltságuk, illetve fordítómunkájuk (héber, arab,
görög nyelvről) rendkívülien fontos az ismeretek megőrzése szempontjából. A
görög hagyományokon nyugvó, 5. századtól kikristályosodó műveltségi-oktatási
tartalmakat "7 szabad művészet" néven emlegették, melynek tárgyai voltak: a
trívium tárgyai: grammatika, retorika, dialektika, illetve a kevésbé
hangsúlyos quadrívium: aritmetika, geometria, asztronómia és muzsika. A
nevelési eszmény a vallásos, Isten felé forduló ember volt, a tudományok
megismerése a Szentírás jobb megértését szolgálta.
A 8-9. századtól kezdve Európa az államok kialakulásának idejét élte. Az
államszervezés egybefonódott az egyházszervezéssel. A kialakuló települések
templomai mellett létrejöttek a plébániai iskolák, ahol a tehetséges fiúk
megismerkedhettek a hit alapjaival, a zsoltárokkal, a liturgia menetével, és
valamelyest elsajátíthatták a latin nyelvet. Az államfejlődés igényt
támasztott gazdasághoz, hivatalviseléshez értő emberek iránt, és mindez az
iskolák számának növekedését vonta maga után. Nem csak a középkori
történelemnek, de a neveléstörténetnek is egyik kulcspontja az európai
városfejlődés, valamint az Itálián és az Ibériai-félszigeten át Európába
került görög és arab (nyelvű) munkák. Számos görög és keleti munka a 10-12.
században került európai gondolkodók kezébe, és jelentős lökést adott a
tudományok és iskolák fejlődéséhez. A városokban felépített katedrálisok
mellett a 10. századtól kezdve megjelentek a székesegyházi iskolák, és a 12.
században már létezett Európa jelentősebb városaiban egy olyan értelmiségi
réteg, amely csakis tanulással és/vagy tanítással foglalkozott. Abélard
mester, a "dialektika lovagja", a neves párizsi tanár a 12. század
kiemelkedő alakja. Százada az európai egyetemek megjelenésének is ideje, a
12-13. század fordulóján jött létre Párizs, Bologna, Salerno, Salamanca,
Oxford és Cambridge egyeteme, s hamarosan leányegyetemek egész sora alakult.
A céhek, városi kommunák, hanzák és egyéb szerveződések idején az
universitas úgy fogható fel, mint tanárok és diákok testülete, érdekvédelmi
szervezete. Az egyetem gyakorta külön test volt a középkori városon belül,
tagja védelmet élvezett a városi hatóságokkal szemben. Az egyetemmé válás
kritériuma volt a tanított tudományok "egyetemessége" mellett a
fokozatadományozás. A magiszteri (doktori) cím elérése azt jelentette, hogy
a diák elnyerte a jogot az általa tanult tudomány tanítására. A facultas
artium jelentette az alapot, tananyagára épült a jogi, orvosi és teológiai
fakultás. A rektor által irányított intézményben a nemzetekbe tömörült
diákok latin nyelven nyerték a skolasztikus képzést, a keresztény
szellemiségnek megfelelő, de pogány műveket is magába foglaló oktatást.
A megszilárdult európai államok népessége a 11-12. században
szembetalálkozott a földproblémával. A növekvő lélekszám, az öröklődő
földtulajdon, az egyenlőtlen örökösödési rend mind nagyobb réteget zárt ki a
földtulajdonlásból. A keresztes háborúk, az országokon belüli és országok
közötti háborúskodások életre hívták a középkor tipikus alakját: a lovagot.
A lovagi nevelés sajátos színt jelentett a 12-14. századi Európa
neveléstörténetében, melyhez hasonló jelenséggel más kontinensen is
találkozhatunk, például a Japán szamurájok vagy az azték katonák esetében. A
lovagok esetében, akik vallásos nevelésben is részesültek, elsősorban a
testi és erkölcsi képzésre figyeltek. A 7 lovagi próba a vívás, úszás,
nyilazás, lovaglás, vadászat, sakkozás, éneklés volt. A lovagi kor egyik
alapvető jellemzője, hogy a latin nyelv helyett (vagy mellett) előtérbe
került az anyanyelv. Európa-szerte divatos volt például a provanszál nyelv.
A lovagi kor új viselkedéskultúrát teremtett, a lovagi költészetben központi
helyre került a lovagi szerelem kultusza, a világot csodáló és élvező ember
eszménye (Pl.: "Trisztán és Izolda"). A nevelés fő színterei a főúri és
királyi udvarok voltak, ahol nem csak a fiúk, de a lovagkisasszonyok is
megszerezhették az alapvető ismereteket. A lányok a zene, a tánc, az olvasás
mellett megtanulták a legfontosabb házimunkákat, a betegellátás és hímzés
alapfogásait.
Az érett középkor századaiban a városokban jelentős volt a céheken belül
folyó képzés, amelynek hagyományai több-kevesebb változtatással a 19. század
végéig megfigyelhetőek voltak az európai szakmai képzésben. Az inasévek után
segédként dolgozhattak az ifjak, majd néhány évi vándorlás után
elkészíthették mesterremeküket, és ennek elfogadása után a céhtagok mesterré
avatták a jelölteket. A tanulóéveket nem lehetett "megspórolni", a céhek
szigorú rendszabályokkal védekeztek a kontárok ellen évszázadokon át. Egyes
szakmákon belül nők is lehettek a mesterség művelői, így a céhes képzésen
belül róluk is találhatunk adatokat.
Az európai társadalmak legalávetettebb helyzetében lévő emberek a
jobbágyok voltak. Tanításukról a 18. századig általában nem gondoskodtak,
így nevelésüket szüleik végezték. Nevelésük főként arra korlátozódott, hogy
képesek legyenek ellátni azokat a mezőgazdasági illetve háztartási munkákat,
amelyek életük szempontjából nélkülözhetetlenek voltak.