ÓKOR
Az ismeretátadás, a nevelés már az emberiség történetének kezdetén is
létezett, bizonyíték erre az emberiség fennmaradása. Az őskori
embercsoportok "neveléstörténetéről" ugyan közvetlen forrásokkal nem
rendelkezünk, de a természeti népek megfigyeléséből, a kulturális
antropológia eredményeiből levonhatjuk következtetéseinket: a gyermekek
utánzással sajátították el a felnőttek cselekedeteit, és a nyelv kialakulása
lehetővé tette a cselekvés megtervezését, az eredményesebb nevelést, az
egyes munkák "szemléltetését". Az őskori ember szoros kapcsolatban állt a
természettel, ezt a nevelés több mozzanata is kifejezte. A felnőtt kor
küszöbén álló ifjakat beavatási szertartások keretében fogadták maguk közé a
felnőtt közösségek. Az iniciáció ma sem ismeretlen fogalom, valamennyi
kultúra esetében találkozhatunk vele.
Az intézményes nevelés első formái a nagy folyamvölgyi társadalmakban
jelentek meg az i. e. IV-II. évezred során. A régészeti feltárások és a
töredékes írásos források alapján elmondhatjuk, hogy Mezopotámia államaiban,
Egyiptom, Kína és India területén az öntözéses földművelés meghonosodása
magával vonta a tudományok fejlődését, az írás kialakulását és az iskolai
képzés megteremtését. A társadalmi-gazdasági változások lehetővé tették,
hogy az emberek egy csoportja (általában a magasabb társadalmi rétegekhez
tartozó fiúk, férfiak) tanulással illetve tanítással foglalkozzon. A
suméreknél, egyiptomiaknál - ahol egyébként nagy tisztelet övezte a
gyermekeket - az írnokiskolák jelentették az alapintézményt a legfontosabb
ismeretek elsajátításához (írás, olvasás, számtan, mértan).
Az írnoki tudás anyja a szónokoknak,
apja a tudós mestereknek; (...)
szerezz a sumer nyelvben kiváló tudást,
tanuld a finom nyelvet,
tanulj feliratot írni, földet mérni,
elszámolást készíteni..."
- szól egy korabeli sumer forrás az írnoki mesterségről, és az egykori író
megállapította, hogy az írnok a tudás szolgája. Az írnokiskolák után közép-
és felsőfokú tanulmányokat is folytathattak a tehetségesebb fiúk, általában
a templomokhoz tartozó tudós-iskolákban, ahol csillagászatot, orvoslást,
jogtudományt, matematikát tanultak.
Az ókori görögök nevelési eszményeiről és gyakorlatáról jelentős számú
forrás maradt ránk, bár a mükénéi korról (i. e. 16-13. sz.) keveset tudunk.
Homérosz i. e. 8. században írt költeményeiből kibontakozik a korabeli görög
emberideál képe, és a nevelésről is szólnak művei. Az Íliászban ábrázolt
ember heroikus értékekkel bír, Odüsszeusz sokkal emberibb, tapasztalataiban
bízó, leleményes alak. A homéroszi korban a kisgyerekek a családban
nevelkedtek. A lányok férjhezmenésükig otthon maradtak és elsajátították
"asszonyi kötelességeiket". A fiúkat 6-7 éves koruktól apjuk nevelte,
magával vitte a közélet főbb színtereire: az agórára és a háborúba is.
A görögség - a görög törzsek sokfélesége illetve a földrajzilag
jelentősen tagolt terület miatt - nem alkotott nagyobb államegységet, hanem
egymással folytonosan szövetkező illetve harcoló városállamokban élt. A
több, mint 300 polisz közül a neveléstörténészek hagyományosan Spárta és
Athén nevelési szokásait mutatják be és vetik egybe, lévén, hogy a két
oktatási rendszer valamelyikének jellemzőit többé-kevésbé más poliszok
esetében is megtalálhatjuk. Az i. e. 8-6. századi spártai királyságban
szigorú elvek szerint nevelték a fiúkat és lányokat, hiszen ez szükséges
volt a katonaállam egybentartásához, a Spárta körül élő helóták
alávetéséhez. Plutharkosz a "Párhuzamos életrajzok" című művében részletesen
leírja az egyént a közösségnek alávető, kemény katonai nevelés jellemzőit. A
7 éves kor után a családból táborokba kerülő gyerekeket testileg
megedzették, lakonikus (szűkszavú) beszédre szoktatták, harci dalokra
tanították és bátorságra nevelték.
A dórok szigorú nevelési eszményeivel szemben egy egészen másfajta
emberideál lebegett az athéni polisz polgárainak szeme előtt. Athénban az
emberek túlnyomó többsége szabad volt, és Szolón törvényei (i. e. 6. sz.)
nyomán a gazdagok és szegények ellentétei is csökkentek. Athén földrajzilag
kitűnő helyen feküdt, csomópontja és befogadója volt a különböző irányokból
érkező kulturális áramlatoknak. Az állam legkiemelkedőbb vezetői és gazdag
polgárai sokat áldoztak a kultúra, a művészetek felvirágoztatására. Athénben
a testileg és lelkileg kiművelt ember nevelése volt a cél. A kalokagáthia, a
szép és jó eszménye irányította a családi és intézményes nevelést. Az írás
ismerete Athénben - szemben a folyamvölgyi társadalmakkal - széles körben
elterjedt volt, még a nők körében is, nem kiváltságot jelentett, hanem
mindennapi velejárója volt az életnek. Az iskolákban a gyerekek úgynevezett
múzsai és gimnasztikai képzésben részesültek. Ez azt jelentette, hogy a
nyelvi-irodalmi-zenei, számtani és történelmi képzésen kívül a testedzés is
kiemelkedő helyet foglalt el a nevelésben.
A görög nevelés rendszeréhez tartoztak a híres filozófusok körül
kialakult iskolák, például Platon "akadémiája" vagy az Arisztotelész körül
csoportosuló ifjak. Az i. e. 5. századtól, Periklész uralkodásának idején
különösen fontos volt Athénben az, hogy a polgárok valóban állampolgárok
legyenek, és hozzáértéssel vegyenek részt a polisz ügyeinek intézésében.
Szofista filozófusok vándoroltak városról városra, hogy (pénzért) retorikát
és dialektikát tanítsanak, valamint az általános műveltség elemeit.
Szókratész másfajta nevelést nyújtott tanítványainak, az önismeret
fontosságát vallotta, és hitt az erény taníthatóságában. Módszere a
heurisztikus módszer volt, amelynek segítségével a tanítványok maguk
juthattak el az igazsághoz. Tanítványa, Platon ezt írta a "Szókratész
védőbeszéde" című művében:
"... az ifjak önként csatlakoztak hozzám, azok, akiknek a
legtöbb ráérő idejük van, a leggazdagabbak gyermekei; szeretik
hallgatni, amint az embereket vizsgálgatom; azután ők maguk is
gyakran utánoznak engem, és megkísérelnek másokat is megvizsgálni;
és azután, gondolom, találnak bőségesen olyan embert, aki azt hiszi
magáról, hogy tud valamit, pedig csak nagyon keveset vagy semmit
sem tud."
Platon mestere nyomdokain járva, őt meghaladva pedagógiai rendszert
alkotott. Az "Állam" és a "Törvények" című munkáinak számos része szól a
nevelésről. Részletesen kifejtette a nevelés céljait és meghatározta annak
tartalmát. Tanítványa, Arisztotelész, szintén az erények kialakításán
munkálkodott, melyek szerinte elengedhetetlenek az emberi élet célja, vagyis
a boldogság megteremtéséhez. "Politika" és "Nikomakhoszi etika" című művei
tartalmazzák nevelésről szóló gondolatait. Mesteréhez hasonlóan ő is
vallotta, hogy a nevelésnek állami feladatnak kell lenni, és végső célja az
állam boldogsága.
Az ókori Rómában (i. e. 753 - i. sz. 476) a nevelés célja szintén az
volt, hogy az állampolgárok képesek legyenek az állami célok szolgálatára.
Nem annyira a harmonikus ember kialakítása jellemezte a római századok
nevelési törekvéseit, inkább a gyakorlatias szellem volt uralkodó. A "vir
bonus" (jó ember) fogalmán azt értették, hogy a polgár férfias erényekkel
rendelkezik, jó katona, bátor, erős és hazaszerető. A római nevelés I.
korszakában a növekvő fiúkat az apák nevelték, a Fórum és a közélet más
színterei alkották a nevelés kereteit, illetve a katonáskodás. Róma az i. e.
3. századtól kezdve jelentős hódításainak következtében világbirodalommá
vált. Számottevő hatások érték a különböző meghódított népek részéről, és
mindez a nevelést, az embereszmény alakulását is befolyásolta. Az egyre
szaporodó iskolákban éppúgy, mint a magánnevelés vonatkozásában
megfigyelhető a görög kultúra hatásának érvényesülése. Az i. e. 2. századtól
kezdve a leigázott hellének kulturális értelemben maguk alá gyűrték római
hódítóikat. A görög iskolaszerkezet meghonosodott az Appenini-félszigeten
is, az alapiskolát itt "ludus"-nak nevezték, mely a görög "szkolé"
megfelelője volt. Az írás mellett a Római birodalomban is a fiúk széles köre
sajátította el az alapvető ismereteket és a latin mellett a görög nyelvet. A
grammatikai és retorikai iskolák a hivatalnoki pályákra készítették elő az
ifjakat, illetve az állampolgárként való közszereplésekre. A felsőoktatás fő
irányai - melyek továbbélnek majd a középkori egyetemeken is - az
orvostudomány és a jog voltak, és a birodalom igényeinek megfelelően az
építészet. Tacitus, ifj. Plinius, Cato és mások mellett a római
neveléstörténet legfontosabb forrásai Cicero és Quintilianus szónokképzésről
írt művei. Ez utóbbi szerző és tanítómester "Szónoklattan" című művében a
pedagógia, a nevelés szinte valamennyi fontosabb kérdését érintette a
kisgyerekneveléstől a fegyelmezésig, az intézményes neveléstől az erkölcsös
jellem kialakításáig. Cicero ezt írta "A szónok" című munkájában:
"A szónok ... ne csak a dialektikában legyen járatos, hanem
ismerje és tanulmányozza a filozófia többi ágazatát is."