A NEVELÉSTÖRTÉNET HELYE A TUDOMÁNYOK KÖZÖTT;
TARTALMA, FORRÁSAI; MAGYAR KUTATÓI
A neveléstörténet a művelődéstörténet részeként értelmezhető. A
neveléstörténet több tudomány eredményeit magában foglalja, például a
tudománytörténetek (természettudományok, művészet-, irodalom-, jog-,
gazdaság-, filozófia- és vallástörténet, stb.), továbbá a néprajz, a
kulturális antropológia, régészet, történelem, szociológia, pszichológia és
egyéb diszciplínák kutatási eredményeiből merít.
A neveléstörténet tárgya annak vizsgálata, hogyan történt a tudás, az
ismeretek átadása a történelem korszakaiban. Ez egyrészt iskolatörténeti,
másrészt problématörténeti vizsgálódásokat jelent, valamint egyes korok
nevelési (ember-)eszményeinek a megismerését. A neveléstörténetnek nem
csupán a múltbéli események feltárása a célja, hanem az, hogy korunk embere
jobban megértse napjaink pedagógiáját, a mai oktatás és nevelés gyökereit és
értelmét. A neveléstörténet segítségével lehetővé válik a tudásátadás
jövőbeni formáinak kidolgozása és a bölcsesség lényegének a megértése.
Az újabb neveléstörténeti kutatások nem csak életútelemzések,
iskolatörténeti és problématörténeti vizsgálódások. Egyre tágabb teret kap a
nemzetközi kutatásokban a gyermekszemlélet történeti alakulásának
vizsgálata, és eltérő kultúrák nevelési hagyományainak, emberideáljának
összevetése.
A neveléstörténet forrásait ugyanolyan csoportokra bonthatjuk, mint a
történettudomány forrásait. Beszélhetünk eszerint tárgyi és írásos
emlékekről, elsődleges és másodlagos forrásokról. A tárgyi emlékekhez
tartoznak például az iskolaépületek, gyermekjátékok, taneszközök,
diákegyenruhák, stb. Az elsődleges források között tartjuk számon azokat a
levéltári dokumentumokat (pl.: tanítói díjlevelek, iskolaalapítási iratok,
stb.) és pedagógiai-filozófiai műveket, melyek összegyűjtésével és
elemzésével a neveléstörténet egyes részletei megismerhetőek. Másodlagos
forrásként fogható fel az a gazdag sajtóanyag, amelynek feltárása
elengedhetetlenül fontos a 19-20. század pedagógiai törekvéseinek
megismeréséhez (pl.: a dualizmus- kori jelentős számú tanügyi lap, többek
között: a Néptanítók Lapja, a Nemzeti Nőnevelés, a Nétanoda, stb.). A
nevelési szokások, pedagógiai módszerek megismeréséhez felhasználhatjuk az
irodalmi alkotásokat (pl.: Karinthy Frigyes, Petőfi Sándor, Kosztolányi
Dezső, Ottlik Géza és sok más író, költő műveit), a képzőművészet remekeit
(pl.: görög vázarészleteket, a kora újkori németalföldi életképeket, stb.),
a mitológiát (sumer, görög, római, stb.), a jogtörténet forrásait (pl.:
iskolai és gyermekvédelmi törvények) és sok egyéb forrást.
A magyar és egyetemes neveléstörténet tanulmányozásához számos monográfia
és tanulmány áll rendelkezésünkre. Európában és Magyarországon is a múlt
század közepétől kezdve vettek nagyobb lendületet a neveléstörténeti
kutatások. A polgárosodó társadalmak nagy erőfeszítéseket tettek a
tankötelezettség bevezetésére, az iskoláztatás kiterjesztésére. E munkálatok
során múltjuk felé fordultak, és kutatók sora próbálta feltárni országa
iskolatípusainak eredetét. Magyarországon a századvég jelentős kutatói
között tartjuk számon Békefi Remig, Kiss Áron, Lubrich Ágost, Kármán Mór
személyét, a 20. század elején pedig Fináczy Ernő végezte a legátfogóbb,
máig kiemelkedő kutatásokat a magyar és egyetemes neveléstörténet terén.
Napjaink elismert neveléstörténészei - a teljesség igénye nélkül - Mészáros
István, Bajkó Mátyás, Németh András, Pukánszky Béla, Fehér Erzsébet, Mann
Miklós és Felkai Andor.