Dr. Kéri Katalin:
(Iskolakultúra, 1996/9.)
SZEMLÉLETVÁLTÁS A NEVELÉSTÖRTÉNET TANÍTÁSÁBAN
Mit ér a neveléstörténet gyerekek nélkül?
Valószínűleg az olvasók többsége - akik között tanárok és tanárjelöltek
egyaránt akadnak - azt válaszolná erre a kérdésre, hogy nem sokat.
Mégis, ha visszagondolnak neveléstörténet óráikra,
többen úgy vélik majd, hogy tanulmányaik során
magáról a gyermekről, különböző népek és korszakok
felcseperedő ifjairól alig esett szó.
A neveléstörténetnek, mint a pedagógia történetének, tárgya általában:
1. az iskolatörténet,
2. neves gondolkodók jeles művei az egyetemes és magyar
szellemtörténetből.
Bár a neveléstörténet effajta bemutatása fontos, mégsem meríthető ki
ennyiben e tárgy lényege. Mindez csak váz, melyet élettel kell felruháznunk.
A múlt században, különösen a század közepétől kezdve, amikor Európa-
szerte nagy figyelem fordult az iskolák felé, a polgárosodó társadalmak nagy
erőfeszítéseket tettek a tankötelezettség bevezetésére, az iskoláztatás
kiterjesztésére. E munkálatok során múltjuk felé is tekintettek, és ez egyik
oka volt annak, hogy kutatók sora próbálta feltárni országa
iskolatípusainak, egyes oktatási intézményeinek eredetét. (E vizsgálódások
még ma sem fejeződtek be teljesen, elég utalnunk azokra az örvendetes
kutatásokra, melyek ebben az évben, a magyarországi iskoláztatás 1000.
születésnapja idején is folynak.) E feltárásoknál is régebbi keletű neves
gondolkodók pedagógiai vélekedéseinek kutatása. Szókratésztől szinte
napjainkig húzható a sor, és jövőnk építéséhez - pedagógiai értelemben is -
a múlt építőköveit kell felhasználnunk.
A neveléstörténet azonban sokkal több lehetőséget kínál a világ
megismerésére. Az alábbiakban összefoglaljuk azokat a nézőpontokat,
amelyekből szintén rálátás nyílik elmúlt korszakok neveléstörténetére, mégis
többé-kevésbé hiányoznak a tárgy tanítása, a neveléstörténeti könyvek
megírása során.
A neveléstörténet a művelődéstörténet része
Az első pont, amely kiemelendő, az az, hogy a neveléstörténet a
művelődéstörténet része, attól el nem választható. Ezen értelmezés szerint a
neveléstörténetnek több tudománnyal érintkezési területe van, például a
tudománytörténetekkel (természettudományok története, művészet-, irodalom-,
jog-, gazdaság-, filozófia- és vallástörténet stb.), továbbá a néprajzzal,
kulturális antropológiával, régészettel, történelemmel, szociológiával,
pszichológiával és egyéb tudományokkal. Ha valóban megpróbáljuk kiemelni e
tudományok neveléstörténeti kutatásaink során felhasználható eredményeit,
sokkal messzebb juthatunk a pedagógiai gondolatok, nevelési eszmények,
szokások, az oktatási intézmények megismerésében, mint korábban. Új források
beemelésével valóban maga az ember, a gyermek lép elénk.
A gyermek a történelemben, a gyermekszemlélet alakulása
A második pont, mely az előbbitől ugyan nem választható el, mégis
szükséges külön is hangsúlyoznunk: a gyermek helye egyes történelmi
korszakok társadalmaiban, a gyermekszemlélet történeti alakulása, a gyerekek
mindennapi élete, nevelődésük körülményei. Ez a széles kérdéskör hazánkban a
neveléstörténeti szakmunkákból jórészt hiányzik, és a neveléstörténet
órákról is gyakorta kiszorul "idő hiányában". A felnövekvő tanárnemzedékek
szemléletének formálásához azonban e témák tanulmányozása, bemutatása
elengedhetetlen. Nem lehet "megspórolni", nem lehet lecsippenteni a
neveléstörténet tanítása során, hiszen ez az egyik leglényegesebb pont.
Könnyen úgy járhatunk, hogy a sok filozófiai, pedagógiai gondolat közepette
elvész maga a gyermek, akit keresni akartunk, akinek neveléséről többet
akarunk tudni. Nem csupán a történetírásból hiányzott sokáig a gyermek
alakja, miként Péter Katalin írja [1], hanem a neveléstörténeti kutatók sem
tartották fontosnak feltárni a gyerekkor történetét. (A két dolog persze
szorosan összefügg...) Más szemléletmód szerinti, a gyermek felé forduló
kutatásokra is szükség van tehát ahhoz, hogy mind a neveléstörténet, mind
pedig a történelem új adalékokkal gyarapodjék. Ehhez azonban az kell, hogy a
kutatók az eddig kevéssé használt források felé nyúljanak: a hagyományosan
feldolgozott és bemutatott korabeli dokumentumok mellett több, elsődleges és
másodlagos forrás áll rendelkezésünkre, ha az évezredek forgatagában a
gyermeket keressük.
A jogtörténet egyes forrásai alkotják az egyik ilyen csoportot. A sumer
törvényektől a napjainkban keletkezett jogi szövegekig hosszú a sor, számos
vizsgálandó szöveg akad. Ékesen szólnak egy-egy korszak, nép
gyermekszemléletéről a gyermek védelméről, a szülők kötelességeiről íródott
törvények, sőt az efféle törvények hiánya is sokatmondó.
Az ókori népek esetében különösen, de a későbbi korok vonatkozásában is
sokat elárulnak gyerekekről, gyereknevelésről a mitológiai történetek,
legendák. Egy-egy mitikus vagy isteni személy felnövekedése - eltekintve a
csodás elemektől - az adott kor gyermeknevelési szokásait vetíti elénk. A
gyermeket (magzatot) védelmező isteni, félisteni személyek léte vagy hiánya
is sokat elárul a gyermekszemléletről.
Nem pusztán kultúrtörténeti adalék a nevek vizsgálata. A néprajzi,
nyelvészeti kutatások eredményei - egy-egy korszak bemutatása tükrében -
szintén vallomást tehetnek a kor gyermekképéről. Kinek lehet kérdéses, hogy
abban a sumer közösségben, ahol a gyermek neve "Apja a tetőig ugrott"
(mármint örömében, hogy utódja született...) vagy "Napisten kedveltje", a
gyereket szeretettel várták? [2] A sort ez esetben is hosszan
folytathatnánk, felhasználva a magyar nép története során létezett névadási
szokásokról szóló kutatások eredményeit is.
A neveléstörténet forrásai között nagy haszonnal forgathatóak az
önéletrajzi ihletésű művek, naplók is, elég utalnunk Augustinus, Erasmus
vagy Ibn Khaldún különböző írásaira, melyekben gyerekkorukra is
visszaemlékeztek. [3] Eddig nemigen estek vizsgálódás alá azok a levelek
sem, melyek gyerekkorról, iskolarendszerről sokat mondanak, a sumer
városállamok idejétől fogva századunkig. Nagy haszonnal forgathatóak például
a római szerzők által írott tetemes mennyiségű levelek, többek között Cicero
és ifjabb Plinius tollából. [4]
Az írott források között fontos adalékokat rejtenek még az útleírások,
valamint az orvosi szakkönyvek és kisgyerekápolási munkák. Ez utóbbiak
különösen a múlt század 2. felétől kezdve kerültek jelentősebb számban
Magyarországon is kiadásra.
A neveléstörténész irodalmi alkotások között is rábukkanhat keresett
tárgyára. Itt nem csupán a széles körben forgatott és idézett művekre
gondolunk, mint például Rabelais, Montaigne művei, és nem is az úgynevezett
"nevelési regényekre" (mint pl. Keller Zöld Henrikje), hanem versekre,
novellákra is, melyek agyagtáblákon, papirusztekercseken, kőre vagy papírra
írva maradtak ránk. Csak válogatni kell, a választék szinte beláthatatlan
mennyiségű!
Éppígy, rendkívül gazdagon kerül elénk a művészettörténet számos
alkotása. Ha valaki ilyen tárgyú kutatásokba kezd, a bőség zavarával fog
szembekerülni. A történelem egyes korszakaiban oly sok szobor, festmény vagy
rajz született gyermekekről, nevelési helyzetekről, hogy számbavenni is
nehéz. Más időszakokban kevesebb alkotást találhatunk (pl. a kora-középkori
Európában) - de ez is lehet vizsgálódásunk kindulópontja, hiszen nem
véletlen, tudományosan már megmagyarázott jelenségről van szó. [5]
Számos egyéb, tárgyi emlék is vall a korabeli gyerekek életéről,
neveléséről. Így például a divattörténet kutatási eredményei, az egykori
ábrázolások és a ránk maradt ruhadarabok. Másrészt a gyermekjátékok, az
egyiptomi mozgatható állkapcsú krokodiltól a magyar népéletben is ismert
"zúgattyúig". A gyerekjátékokról írásos források is szólnak, pl.: Pollux i.
sz. 2. században keletkezett, etimológiai tárgyú műve [6] vagy Vives latin
nyelvkönyvének részletei. [7] A néprajzi és régészeti kutatások segíthetnek
feltárni azt is, hogy milyen gyerekbútorokat, gyerekápolással és neveléssel
összefüggő tárgyakat használtak régebbi korok emberei.
Látható tehát, hogy bőséges forrásanyag áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy
a neveléstörténet tanítását új ismeretekkel bővítsük, hogy vizsgálódásaink
középpontjába valóban a gyermeket helyezzük. (A jegyzetek között megadott
néhány könyvcím csak töredéke a rendelkezésünkre álló műveknek...) Ám ezzel
még nem értünk végére a neveléstörténet megújításának.
Más földrészek népeinek neveléstörténete
A XXI. század küszöbén valamennyi tudományág művelőire rendkívüli
kihívások várnak. Az emberiség jövője nagyrészt azon áll, hogyan tudnak
párbeszédet folytatni egymással a jövőben különböző népek, kultúrák tagjai.
Az együttműködés, a közösen gondolkodás ezredfordulónk táján különösen
fontossá vált. A neveléstörténet a maga szerény módján szintén hozzájárulhat
más kultúrák megismeréséhez. Jóllehet, továbbra is fontos a magyar és
(nyugat-)európai neveléstörténet tanítása, az órákon és kutatások során
nagyobb teret kell szentelni más földrészek bemutatásának is. A
neveléstörténet e ponton némileg összeér az összehasonlító pedagógiával, de
jelentősen különbözik is attól, hiszen vizsgálódásának tárgya a múlt. A
napjainkban tapasztalható folyamatok, a körülöttünk lévő más kultúrák
szellemiségének, törekvéseinek és hagyományainak megértése csak történeti
kutatásokkal képzelhető el. Ezek sorában a neveléstörténetnek is helye van,
noha valóban rendkívüli erőfeszítéseket követelnek a kutatóktól az efféle
vizsgálódások, hiszen a széleskörű tájékozottságon kívül sok nyelv
ismeretére is szükség van. Ezzel együtt, mindezt figyelembe véve
kijelenthető, hogy késlekedésre nincs idő.
Könyvekről
Bár - mint fentebb is utaltunk rá - több könyv áll rendelkezésünkre a
neveléstörténet újabb szemléletű tanulmányozásához, nagy-nagy szükség van
magyar nyelvű szöveggyűjtemények és tanulmánykötetek összeállítására, mind a
neveléstörténet művelődéstörténeti megalapozásához, mind a gyermekszemlélet
történeti alakulásának bemutatásához illetve más földrészek nevelési
szokásainak tanulmányozásához. (Ezen írás szerzője szerkesztett egy
"rendhagyó" szövegválogatást, mely az ókortól a XIX. század végéig
keletkezett szövegeket tartalmaz a tudásról, a gyerekszemléletről és más
neveléstörténeti csomópontokról [8], jelenleg pedig tanulmányválogatást
készít más földrészek népeinek neveléstörténetéről. [9])
Jelen írásunkban két olasz nyelvű kötetre szeretnénk felhívni az olvasók
figyelmét, amelyek áttanulmányozása új megvilágításba helyezheti a
neveléstörténetet, a gyerekek történetét. Éppen ezért hasznosak lehetnek nem
csak a neveléstörténet oktatói és tanulói kezében, hanem történelem és
irodalomtörténet-tanárok, a művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók
számára is.
Egle Becchi: I bambini nella storia (A gyermekek a történelemben) [10]
című kötete érdekes színfolt. Az olasz szerző tulajdonképpen egy
szöveggyűjteményt ad olvasói kezébe. Egy olyan válogatást, mely különböző
történeti korok gyermekeihez vezet el, a rövid, de kiválóan összerendezett
forrásrészletek segítségével valóságos időutazást tehetünk a gyermekek
történetében.
A szerkesztő több fejezetre tagolta művét, és egy-egy témakörhöz gyűjtött
egy-egy csokorra való szöveget. A kötetben helyet kapott a gyermekszemlélet
történeti alakulását, a gyerekek mindennapjait, az iskolai élményeket, a
családot, az elhagyott gyerekek szenvedéseit, a gyerekmunkát, a játékokat és
a gyermekbetegségek történetét bemutató források sokasága. Nem csupán a
bemutatott témák miatt ezerszínű a könyv - a szövegek műfaja, stílusa is
színessé teszi. Az itáliai szerkesztő bátran nyúlt a forrásokhoz. A
hagyományos "történeti" leírásokon, beszámolókon kívül a fentebb már
ismertetett tudományok képviselői is megszólalnak a kötet hasábjain. Így
kerülhetett egymás mellé a gyerekek története kapcsán Arisztotelész, Goethe,
Thomas Mann, Rousseau, Lívius, Alberti, Stendhal, Platter, Engels, Heroard,
Spock, Pestalozzi, Freud és még sokan mások. (Jó példa tehát e könyv is arra
vonatkozóan, hogy a neveléstörténet tárgyalásának kereteit ki kell
szélesíteni, szélesebb értelemben vett művelődéstörténeti kutatásokkal kell
alátámasztani.)
A kötet átolvasása óriási szellemi kaland. Felhasználása az egyetemi,
főiskolai neveléstörténet órákon igazi élménnyé emelheti a gyermekkor
történetének tanulmányozását. E sorok írója szerint a könyv részletei
haszonnal illeszthetőek a közép- és általános iskolák - szerencsére egyre
inkább "ember- és hétköznap-centrikus" - történelem tananyagába. A kötetet
forrásjegyzék, bibliográfia, szövegmagyarázó jegyzetek és néhány kép teszi
teljessé.
Becchi könyvének méltó társa lehet történelem- és neveléstörténet órákon
Manacorda lenyűgöző képeskönyve. [11] (Bár 1992-ben jelent meg, ma is
mindenütt kapható Olaszországban.) A szerző az antik Egyiptom korszakaitól
napjainkig több, mint 500 illusztrációval kíséri neveléstörténetről írt
művét.
A gyermekkor különböző szakaszait ábrázoló jelenetek, az anya-gyermek
kapcsolat megkapóan szép ábrázolásai, a családi nevelés bensőséges
pillanatai éppúgy helyet kaptak a gyűjteményben, mint az iskoláskort, az
egyetemi órákat, a játék perceit bemutató rajzok, festmények, fényképek. Az
időben haladva láthatjuk, hogyan változtak a taneszközök, épületek,
tankönyvek, játékszerek, gyerekruhák. Egyiptomi falfestményektől a középkori
kódexekig, görög vázarészletektől századunk szociográfiai ihletettségű
életképéig a kötet oldalanként közöl ismerős vagy éppen meghökkentően új,
eredeti illusztrációkat. Rövid, tematikusan megírt fejezetek segítik a
tájékozódást, az eligazodást a neveléstörténet útvesztőiben. A szerző
röviden vázolja a főbb folyamatokat, megemlékezik a legnagyobb pedagógiai
gondolkodókról és műveikről.
Lévén Manacorda olasz, a képek közül számos az itáliai nevelés
évszázadait mutatja be, és a szöveges részeknél is kissé eltolódik a
súlypont, hazája oktatástörténetének a szerző tágabb teret szentel.
Mindazonáltal a könyv Magyarországon is remekül felhasználható (lenne!),
azok a tanárok és diákok is örömmel forgathatják, akik nem olvasnak olasz
nyelven.
Neveléstörténet a pécsi Tanárképző Intézetben
Az egyetemista diákok és a posztgraduális képzésben részt vevő pedagógia
szakosok körében egyaránt kedvező fogadtatásra talált a neveléstörténet
újszerű feldolgozása és bemutatása. A nappali szakos diákok az órákon jól
tudják hasznosítani előismereteiket az emberről (filozófia- és
vallástörténeti tanulmányokat a legtöbben folytattak már), és nyelvtudásuk
is fontos az újabb, eddig nem ismert elsődleges és másodlagos források
feltárásához, lefordításához. A másoddiplomás képzés résztvevőinek pedig
alkalmuk nyílik összevetni korábban megszerzett neveléstörténeti tárgyú
tudásukat e tudomány újabb dimenzióival. Sokuk elmondása szerint most, a
gyerekek történetét megismerve, a neveléstörténetet a művelődéstörténet
részeként vizsgálva értették meg az évekkel korábban elolvasott szövegeket.
Nappalis és levelezős hallgatók körében szép számmal vannak, akik
szakdolgozat vagy évfolyamdolgozat keretében újszerű, érdekes témákat
dolgoztak fel az elmúlt években, és jelenleg is többen dolgoznak - ezen írás
szerzőjével konzultálva - neveléstörténeti témákon. (Például az alábbi
témákról születtek dolgozatok: a humoros írások, mint a neveléstörténet
forrásai; japán, török, latin-amerikai neveléstörténet; a gyermekmunka
története; a gyermek ábrázolása a művészeti alkotásokon; stb.) Hiánypótlónak
tekinthetők az olyasfajta neveléstörténeti tárgyú speciálkollégiumok, mint
például "Az Európán kívüli földrészek neveléstörténete" vagy "A kisgyermek-
és leánynevelés története" címűek, s ez a sor a jövőben remélhetőleg még
tovább bővül.
Összegzés
Az újabb források feldolgozásán alapuló szemléletváltás a neveléstörténet
tanítása során több okból is szükséges. Egyrészt azért, mert a NAT
célkitűzéseinek szellemében csak olyan pedagógusok nevelhetnek sokoldalú
embereket, akik maguk is sokoldalúan képzettek, térben és időben is ismerik
a világot. Készek a felfedezésekre, és mernek másként gondolkodni, mint
ahogyan "szokásos". Másrészt a neveléstörténet újragondolása azért is
elengedhetetlen, mert néhány vélekedés és megcsontosodott kijelentés
ugyancsak érvényét veszítette már az elmúlt évtizedek kutatásai tükrében.
Emberek százai és ezrei, egész társadalmak már Rousseau előtt is
"felfedezték a gyermekkort" a világban, neves és névtelen szülöttei a
történeti koroknak. Comenius előtt is sokat tudtak már a szemléltetés
fontosságáról, sőt pedagógiai rendszeralkotók is akadtak (pl. Vives).
Tarthatatlan az az általánosan elterjedt nézet is, mely szerint régebben
"rosszabbul" nevelték vagy kevésbé szerették a gyermekeket, mint az újabb
korokban. A neveléstörténet sokkal mélyebb, többféle forráson nyugvó
feldolgozása könnyen más irányba tereli a kutató gondolatait, emellett pedig
megvédi az "általánosításoktól". Bárcsak megközelíthetnénk mai
gyakorlatunkban a szókratészi módszert, és nem biztosnak kikiáltott
"igazságokat" hirdetnénk, hanem inkább kérdéseink számát szaporítanánk a
világról...!
Szemléletünket át kell formálnunk, hagynunk kell, hogy az eddig nem
használt, elfeledett források is hassanak ránk. A neveléstörténet - miként a
történelem is - nehéz tudomány, hiszen a források hiányosságai mellett az
interpretálás nehézségeivel is szembetalálkozik a kutató. Ennek ellenére,
vagy éppen ezért a pedagógusképzés egyik kiemelkedő fontosságú tárgyává kell
válnia, mert nem csupán a pedagógiai gondolkodás és események történetét
mutatja be, hanem felkészítheti és ösztönözheti a diákokat az állandó
kérdésfeltevésre, a folyamatos kutatómunkára és a kreatív gondolkodásra.
JEGYZETEK
[1] Péter Katalin: Gyermek a történetírásban (In: História, 1996. 1. XVIII.
évf.) 34. o.
[2] Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten (Corvina, Bp., Lipcse, 1975.)
[3] Pl.: Augustinus: Vallomások (Gondolat, Bp., 1982.) Erasmus: A Balgaság
dícsérete (Európa, Bp., 1994.) Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe
(Ozirisz-Századvég, Bp., 1995.)
[4] Cicero válogatott művei (Európa, Bp., 1987.) Plinius, ifj.: Levelek
(Európa, Bp., 1981.) Az régi Róma napjai (Vál.: Szepessy Tibor,
Gondolat, Bp., 1968.)
[5] Delumeau, Jean: La civilización del Renacimiento (Juventud, Barcelona,
1977.)
[6] Idézi: Ritoók Zsigmond: Mit játszottak a görög gyerekek? c. írásában;
(In: História, 1979/2.)
[7] Vives, Juan Luis: Latin gyakorlatok - Dialógusok (In: Obras completas
II., M. Aguilar, Madrid, 1947.)
[8] A tudás kapui - Mozaikok a nevelés történetéből I. (JPTE-PSZM-Tárogató,
Bp., 1995.)
[9] "Idegen tájak, ismeretlen gyerekek" címmel (Várható megjelenés: 1996
vége)
[10] Egle Becchi: I bambini nella storia (Ed. Laterza, Roma-Bari, 1994.)
(454. p.)
[11] Mario Alighiero Manacorda: Storia illustrata dell’ educazione (Giunti,
Firenze, 1992.) (270.p.)