6. Új törekvések a neveléstörténeti kutatásokban
------------------------------------------------
A XX. század első felében egyre inkább kiszélesedett a neveléstörténeti
részletkutatások köre, ami ma is megfigyelhető jelenség világszerte. Az
1960-as években kulcsfontosságú változások történtek a nyugati
neveléstörténetírásban. Egyrészt a történeti kutatói irányzatok változása
miatt, másrészt a nagy oktatásügyi átalakulásnak köszönhetően, amelyek
megértéséhez (és előmozdításához) új pedagógiai kérdések felvetése, új
nevelési, oktatási problémák megjelenése járult. Ebben az évtizedben
rendszerezték az "új történetírói iskolához" tartozó - főként francia -
történészek a már korábban formálódó, és Pirenne, Huizinga, valamint az
Annales-kör tagjai által képviselt tendenciákat, melyek ösztönzőleg hatottak
a neveléstörténetre is. A neveléstörténet evolúciójának ezen (és mai)
időszakában az alábbi főbb törekvéseket figyelhetjük meg a nemzetközi
kutatások színterén (melyek hatása Magyarországra csak mostanában kezd
valamicskét begyűrűzni):
1. A - valaha Febvre által megfogalmazott - totális történelem iránti
érdeklődés; különböző tudományterületek eredményeinek
felhasználásával mind szélesebb tér- és időbeli kereteket húzva
feltárni a neveléstörténetet is.
2. Ehhez szorosan kapcsolódó törekvés a felhasznált források jelentős
kiterjesztése: az írott, az ikonográfiai és tárgyi források mellett
az orális források beépítése a kutatásokba, emellett a "történelmi
csendek" (forrásszegény időszakok) vizsgálata.
3. Problémaelemzés, problématörténeti, összehasonlító és
hatásvizsgálattal foglalkozó kutatások forszírozása a szokásos
kronologikus feldolgozás mellett.
4. A tanú (szerző) személyiségének és a forrás keletkezési
körülményeinek az újabb kutatások során legalább annyi figyelmet
szentelnek, mint a forrás tartalmának.
Valószínűleg jelentős lesz majd a posztmodern neveléstörténetre gyakorolt
hatása is, amelynek sarkalatos pontja az az, hogy
"egyedi átélésben érez és jön rá az ember az irdatlanná növekvő,
létbetöltő civilizátumra." [140]
Vagyis a posztmodern kutatások lényege az alanyi megközelítés.
Nagy változás várható a kutatási módszerek tekintetében is. Az
informatika gyors és szinte beláthatatlan fejlődése, az elektronikus
publikálási rendszerek terjedése soha nem látott mennyiségű információ
birtokába juttatja a kutatót (is). Ez egyrészt örvendetes, hiszen sok
utánjárástól kíméli meg a tudósokat, és az anyagok tárolásának virtuális
lehetőségei elmossák a térbeli határokat. Másrészt azonban mindez
veszélyekkel is fenyeget, és feltétlenül átalakulásokat okoz majd a kutatást
tekintve. Ahogyan Glatz Ferenc fogalmazott:
"a szakirodalom áttekinthetetlenné válik, a tudományos
gyűjtemények nem képesek azokat [t. i. a kutatási eredményeket]
felvenni. Az anyaggyűjtés szakasza szükségszerűen megnyúlik. A
részletkutatási eredmények özöne a kutatási célokat, a hipotézis-
állításokat is befolyásolja: a részletekbe elmerülésre csábít. Azaz
tovább erősítheti századunk tudományfejlődésének egyik deficitjét:
mindinkább leszoktat a szintetizáló célok követésétől." [141]
E rövid összefoglalásból is látható, hogy számos feladat és új kihívás
vár a neveléstörténeti kutatókra is a közeljövőben, és nem lesz könnyű
megfelelniük. Egyrészt azért lesznek változások a diszciplínával
kapcsolatosan, mert az új történeti irányzatok és pedagógiai problémák más
irányba tolják majd a vizsgálódásokat. Másrészt amiatt, mert a diszciplína
tartalmának, eddigi eredményeinek újragondolása vált szükségessé, hiszen ha
csak a legutóbbi évtizedek kutatásait nézzük, akkor is látszik, hogy néhány
vélekedés és megcsontosodott kijelentés érvényét veszítette. A források
pontos és szakszerű feltárása és alapos értelmezése azért is fontos, mert
időről időre számos vitatható felfogás épül be a pedagógiai köztudatba, ver
gyökeret a tudományos kutatásokon belül éppúgy, mint a tanárképzés
tananyagában. Mindez azért történik meg, mert a kutatók "elnagyolják" a
forrásfeltárást és forrásértelmezést, kritika nélkül átveszik mások (olykor
elhibázott, túlzó, általánosító vagy egyéb) véleményét, és nem járnak maguk
a dolgok végére. [142] Eddig biztosnak hitt kijelentések inogtak meg, és a
történelem egészét szemlélő, sokszínű forrásanyagból merítkező
neveléstörténetírás egészen máshogyan rekonstruálja a múltat, mint korábban
az megtörtént.
Az újabb kutatások alátámasztják a sokszínű, párhuzamosságaiban és
változatos kapcsolataiban létezett és létező világ képét. Szükség van arra a
szemléletváltásra a neveléstörténet kutatása és tanítása során, amely az
állandó kérdésfeltevéseket, a kreatív gondolkodást, a kételkedést fontosnak
tartja és nem merül ki az adathalmozásban, és nem ragaszkodik az ingatag
alapokon álló tételek hangoztatásához. Szükséges volna figyelmet fordítani
Európán és Észak-Amerikán kívül élő népekre is, és kultúrtörténetük
megismerésével sor kerülhet az egyetemes neveléstörténet átértékelésére.
Fontos továbbá a nem intézményes nevelés magyar és egyetemes történetének
feltárása. Nem halogatható tovább az a lépés sem, amelyet megtéve közelebb
léphetünk régi korok és távoli tájak embereihez (gyerekeihez), mert a
neveléstörténeti kutatások egyik legfőbb hozadéka és nevelő ereje éppen
abban áll, hogy segítségükkel az embert, önmagunkat megismerhetjük.