5. A forráskritika
------------------
A tudományos igényű (nevelés)történetírás alapja a forráskritika. Ennek
szélesebb körű alkalmazásáról a humanisták törekvései óta beszélhetünk, noha
egyes ókori szerzők példáját is említhetnénk. A szó modern értelmében
általában Thuküdidészt tartjuk az első olyan történetírónak, aki
forráskritikát végzett, bár az iratok tanulmányozásával és értékelésével
részben már Hérodotosz is foglalkozott. Thuküdidész próbálta hitelesíteni az
események leírását, és elbeszéléseibe beleszőtte különböző személyek
véleményét, az eseményről szóló vitákat, valamint a történtek oksági
magyarázatát, a szereplők viselkedésének mozgatórugóit is kereste.
Arisztotelész neve a hermeneutikai problémák felvetése és fejtegetése
kapcsán emelhető ki. [134]
A tágabb értelemben használt forráskritika több lépést foglal magában.
Egészében véve az összegyűjtött anyagok megítélésére szolgál, azok értékéről
mond véleményt és közvetíti tartalmukat. A forrásokkal kapcsolatos
munkálkodást eszerint az alábbi szakaszokra lehet osztani - melyek közül
egyik sem kihagyható, és sorrendjük is lényeges:
1. Heurisztika
2. Külső és belső forráskritika
3. Hermeneutika, a források interpretálása
4. Konstrukció vagy szintézis
5. Történeti expozíció
1.-2. A forrás megtalálása a neveléstörténeti kutatásnak is első lépése.
Ezt követően az első, leglényegesebb kérdés annak eldöntése, hogy a forrás
eredeti-e. Ezt nevezik a formális hitelesség megállapításának, amely eljárás
során a kutató megpróbálja kideríteni, hogy a szerző által írott szöveg
eredeti-e vagy másolat, esetleg a másolat másolata; hogy szöveghű-e vagy
hibás, igaz információkat tartalmaz-e vagy tudatos hamisítvány. [135] A
forrás külső kritikája annyit tesz, hogy a kutató megállapítja, hogy az
mikor, hol, hogyan keletkezett, ki készítette, hol és milyen formában
őrződött meg napjainkig. E kérdések eldöntéséhez a források materiális
jellemzőit (írónyag, pecsét, betűforma, festék stb.) és keletkezésük
hátterét kell megvizsgálni. Esetenként szükség van olyan kémiai, fizikai
elemzések elvégzésére, melyek során a kutató meggyőződik arról, hogy a
forrás kivitelezése megfelel-e az adott kor technikai szintjének, melyik
időszakban keletkezett (régészeti feltárásoknál alkalmazott kormeghatározó
módszer pl. a rádiokarbonos vizsgálat), milyen utat járt be a történelem
során (földrajzi útvonal meghatározásánál segít pl. a pollenanalízis).
Az ú. n. belső kritika lényege az eredetiség vizsgálata mellett a forrás
tartalmi hitelességének, a szerző szavahihetőségének vizsgálata. Ehhez
egyrészt szükség van olyan más forrásokkal való összevetésre, amelyek a
vizsgált irat (kép, tárgy, hanganyag) tartalmával kapcsolatba hozhatóak. Meg
kell vizsgálni a kort, a szerzőt ért hatásokat, komolyságát, pontosságát,
hozzáértését. Szükséges annak kiderítése, hogy a szerző saját szemével
látta-e az eseményeket, szemtanúja, résztvevője volt-e az általa
megörökítetteknek, vagy közléseit mások elmondására alapozta. [136] Fontos
annak feltárása, nem torzította-e valamely tény a forrás létrehozójának
munkáját, például félelem, hiúság, részrehajlás, kényszer, emlékezetkiesés
vagy egyéb.
3. Ezen forráskritikai lépések után következik a (nevelés)történeti
kutatás talán legérdekesebb és leginkább felelőségteljes mozzanata: a
történeti források tartalmának interpretálása. [137] A forráselemzés végső
célja a szerző gondolatainak minél teljesebb megértése, és ez nem csupán
annyit jelent, hogy a szöveget mai formára átírjuk. Először is gondolatban
bele kell helyezkedni abba a kulturális környezetbe, abba a korba, ahol és
amikor a szerző élt, és az általa bemutatott jelenségek, események
történtek. Ez igen nagyfokú felkészültséget kíván a kutatótól, melyet
elsődleges és másodlagos forrásokból szerezhet meg, ezenkívül pedig nagyfokú
képzelőerőt és kreativitást. Az egyéni és művészi adottságok, a politikai,
társadalmi, gazdasági, vallási, demográfiai és más tényezők és körülmények
együttesen határozzák meg egy kor kultúráját, és még más aspektusokat is
figyelembe kell venni: például olyan fizikai tényezőket, mint az éghajlat, a
földrajzi (pl.: domborzati) viszonyok. (Ez utóbbi jelentősen befolyásolta
például Athén és Spárta városállamok életét és fejlődését, és így -
közvetetten - az ottani nevelési rendszerek és pedagógiai eszmények
kialakulására is hatott.) A pszichológiai és környezeti tényezők
tanulmányozása is elengedhetetlen tehát a források értelmezése során.
Az interpretáció, a szövegmegértés segítségével a kutató keresi a
pedagógiai eszményeknek és az oktatási-nevelési gyakorlatnak azon
összefüggéseit, amelyek a korabeli kulturális és társadalmi élet területén
sokszínűen kifejezésre jutottak. Az interpretáció azonban még így, sokoldalú
vizsgálódásokra alapozva is nehéz és ingoványos művelet, sikerességét
kockáztatják az előítéletek, a hamis indukció és az analógiák. [138]
4. A szintézisalkotás során a neveléstörténész tulajdonképpen újraalkotja
a történeti valóságot, ehhez pedig nem csupán széleskörű szakmai tudásra és
kitartó szorgalomra van szüksége, de nagyfokú kreativitásról, művészi
látásmódról is tanúbizonyságot kell tennie. [139] Az a pozitivista módszer,
amikor a kutatók "hagyták beszélni" az összegyűjtött forrásokat, mára már
meglehetősen túlhaladottá vált, a neveléstörténész feladata is az, hogy
értelmezze a forrásokat, a bennük foglalt adatokat szintetizálja és levonja
a vizsgált témára, korszakra, kulturális egységre vonatkozó
következtetéseit.
5. A kutatás befejező szakasza az a munka, amikor a neveléstörténész
leírja, mások számára bemutatja azt az élővé tett történeti képet, amelyben
már kiválasztva, összefüggéseikben bemutatva, napjaink pedagógiai
jelenségeihez kapcsolva, tipizálva állnak előttünk a neveléstörténeti tények
és korszakok.